A házmester

Budapest a kiegyezés után pezsgő világvárossá válik: gyárak, színházak, bérpaloták emelkednek a magasba, sokszorosára nő a főváros lakosainak száma. Egy idő után lakhatási válság alakul ki, akad olyan év, amikor Budapesten a legmagasabb a házbér egész Európában. Akinek pénze volt, az bérházat vett vagy építtetett, mert ez volt a legjövedelmezőbb befektetés. A háztulajdonosok kezdetben iparos embert kerestek házfelügyelőnek, hogy a kisebb javításokat is el tudja végezni a lakásokban. Ez a munka eleinte mellékállás volt. Aztán, ahogy egyre nagyobbak lettek a gangos bérházak, úgy szaporodtak vele a tennivalók, és már egy egész család kellett a feladatok ellátásához. A múlt századelőn főleg szlovák családok vállalták Pesten a házmesterséget, Trianon után viszont kiszorították őket a vidékről és az elcsatolt területekről érkező magyarok.

„A vidékről felköltözött családoknak, amelyek a szegénység és a munkanélküliség elől menekültek a fővárosba, egy házfelügyelői állás az első lépcsőfokot jelentette az urbanizáció felé – meséli Ádám István Pál. – Taníttathattad a gyerekeidet, kiemelkedhettél a paraszti létből. De csak úgy volt esélyed megkapaszkodni a városban, ha volt egy helyed, ahol tudtál aludni. A házmester pedig kapott a földszinten egy szerény lakást, amiért nem kellett fizetnie.”

Egyéb fizetséget nem adott a háziúr. Jövedelemhez juthatott viszont a házmester a liftpénz és a kapupénz révén. A kapukat este tíz és reggel hat között zárva tartották, mivel a folyosón volt a jégszekrény és az udvaron álltak a kereskedők különféle járművei. Éjszaka csak akkor juthattál be a házba, ha kicsöngetted a házmestert, mert csak neki volt kulcsa a kapuhoz. A múlt századelőn pedig nemcsak az ipar, hanem az éjszakai élet is fellendült, ezért egyre több, mulatóból vagy színházból hazatérő lakó dörömbölt az ajtón a késői órákban. A megrészegült bérlőknek ilyenkor ajánlatos volt többet fizetni a házmesternek, mint a kötelező tíz fillér, ha nem akartak sokáig az utcán fagyoskodni. Volt olyan házfelügyelő, aki ruhában aludt, hogy minél hamarabb ki tudjon botorkálni a kapuhoz.

Már hajnali ötkor össze kellett szednie a gangról a szemetet, amit a lakók kitettek az ajtajuk elé. Tisztán tartotta az egész házat, a lépcsőket, a kapualjat, és a ház előtti járdát is felsöpörte legalább egyszer naponta. Részletes lakónyilvántartó könyvet kellett vezetnie, ami sok személyes információt tartalmazott. A házmester akarta, nem akarta, szinte mindent tudott a lakókról. Erre erősen rá is kényszerült. Ha ugyanis egy hatósági ellenőrzés során olyan személyt találtak a házban, aki nem volt felírva, akkor a házfelügyelőt bírságolták meg, még elzárásra is ítélhették. És az ő dolga volt beszedni a házbért is.

„A lakók fizették a lakbér két százalékában meghatározott házmesterpénzt is. Tehát a háziúr közvetlenül szinte semmit sem fizetett a házfelügyelőnek. A bérháztulajdonosok sokszor tagjai voltak a budapesti közgyűlésnek, ezért olyan törvényeket alakítottak ki, amelyek számukra kedvezőek voltak. Ilyen volt például az adómentesség.”

A háború alatt a házmesterek felügyelték és tartották tisztán a légoltalmi pincéket, ők osztották szét az élelmiszerjegyeket, de ők tették ki a sárga csillagot is a ház homlokzatára.

1938-ig a házmesterek elég szolgai, alantas helyzetben voltak, a második világháborúban viszont társadalmi pozíciójuk megnő, valóságos hatalomhoz jutnak.

„Mindig szenvedtek attól, hogy gyakran kvázi hatósági feladatokat láttak el, viszont nem volt hozzá hatósági jogkörük. Például a házirend betartásáért is ők feleltek. Tilos volt a lakásokban mosni, erre ott volt a mosókonyha. De hogyan ellenőrizze ezt a házmester, ha nem mehet be a lakásokba? A rendőr és a postás viszont mindig először a házmestert kereste fel. Rengeteg kontaktjuk volt hatósági vagy félhatósági személyekkel, ők maguk viszont nem tartoztak senkihez. Mindig az érdekellentétek középpontjában voltak, de senki nem képviselte az ő érdekeiket.”

Volt havilapjuk, énekkaruk, eljártak együtt borozni vagy kirándulni.

Az állam hamarosan felismerte, hogy a házmesterkedés egyre inkább kulcspozíció. 1942 augusztusától zsidó származású személyek már nem is vállalhattak házfelügyelőséget. (Előtte voltak izraelita házmesterek is.) A házfelügyelők pedig hatalomra vágytak, keresték a politikai elithez a kapcsolatot. De csak a negyvenes években fordulhatott elő, hogy a Pesti Vigadóban bált és zászlóavatást rendezhettek kétezer házmester részvételével, és még a belügyminiszter felesége is megjelent. Valódi fizetést viszont továbbra sem kaptak. Az elsötétítés és a kijárási tilalom pedig még a kapupénzt is elvette tőlük, hiszen az emberek egyre kevesebbet jártak mulatni.

Elmentek viszont a frontra katonának vagy munkaszolgálatra. Kijelölték a csillagos házakat, a német megszállás alatt elkezdődött a gettósítás és a deportálás.

A házmesterek közül sokan együttműködtek a nyilas hatalommal, de akadtak embermentők is. „Ha a zsidóüldözést és a holokauszt időszakában elkövetett bűnöket nézzük, a házfelügyelő szerepe komplex: egyszerre volt elkövető és szemlélő, de vannak tevékenységüknek segítő és áldozati aspektusai is. Amikor például megtiltották azt, hogy zsidó férfi nem létesíthet szexuális kapcsolatot jóravaló keresztény nővel, akkor általában a házmesterek voltak a koronatanúk. Előfordult, hogy a házmester tanúja volt egy intim jelenetnek, ha nem volt behúzva a függöny.”

A csillagos házak kijelölésénél rajta múlt, hogy milyen adatokat szolgáltat a házról a Fővárosi Polgármesteri Hivatalnak, hogyan számítja a vegyes házasságokat, mert ha csak egy keresztény lakóval több volt, akkor megúszta a ház a csillagot. A házmester egyfajta híd szerepét töltötte be a társadalmi csoportok között, különösen a gettósítás időszakában. Rajta keresztül érkeztek a levelek, csomagok, védett papírok. Szinnai Tivadar írja le Sötét ablakok című önéletrajzi könyvében, hogy amikor a férj és feleség egy csillagos házba költözik, aztán egy idő után a férj munkaszolgálatra megy, a feleség pedig egy védett ház lakója lesz, akkor az egyetlen ember, akin keresztül tartják a kapcsolatot, az az eredeti lakóhelyük házmestere. Az asszony nála hagyja férje számára a tiszta ruhát és a cigarettát, a férfi pedig a házfelügyelőhöz megy, hogy halljon a feleségéről híreket. A védett házakban a házmesteren múlott, hogy beengedi-e az élelmiszert árusító piacosokat, vagy éppen elzavarja őket. Volt, aki felvásárolta kint az árut, és maga értékesítette a lakók közt. A házmestereknek a vészkorszakban volt a legjelentősebb szerepük az embermentésben. De az is igaz, hogy ekkor követték el a legtöbb rémtettet is.

Izraelben tizennyolc magyar házfelügyelő kapta meg a Világ Igaza-kitüntetést.

„A mentés egyik fajtája, amikor egyszerűen nem adom fel az embereket. Erre volt példa a Pusztai házaspár, ők a Falk Miksa utca 6.-ból nem jelentettek egyetlen zsidó származású bujkálót sem. Amikor a házfelügyelő feleségét behívták a nyilasközpontba, hogy kérdőre vonják, az asszony magával vitte mindhárom gyerekét, és továbbra sem szólt a zsidó lakókról. A karszalagos végül emberséget tanúsított, és békén hagyta az asszonyt. De ez kiszámíthatatlan volt. Meg is kínozhatták volna, mint ahogy más házfelügyelőkkel megtették az Andrássy út 60.-ban. A másik, aktív módja az embermentésnek, amikor el is rejtem az üldözöttet.”

A házmester ismerte legjobban a terepet, tudta, hogy a házban melyik lakás üres, volt tapasztalata, hogyan kell beszélni a hatósággal. Előfordult, hogy felköltözött a családjával egy zsidó család lakásába, őket pedig a házmesteri szobában bújtatta. De olyan házmesterről is tudunk, aki az egyik családot feladta, a másikat viszont megmentette. Sokan emberségből vagy baloldali meggyőződésből segítettek, de a gazdagoknak nagyobb volt az esélyük a túlélésre. Természetes reakció volt a megmentettek részéről, hogy pénzzel, ékszerrel vagy egy bundával honorálták a segítséget. Több helyen a zsidóellenes intézkedések összekovácsolták a lakókat és a házmestert. Amikor például a zsidó származásúaknak be kellett szolgáltatni a tulajdonukban lévő rádiókat és kerékpárokat, akkor az emberek egy része inkább a házmesternek ajándékozta ezeket a tárgyakat, nem a hatóságnak. Sok vagyontárgyat pedig a házmester őrizetében hagytak a zsidó lakók, aztán a háború végén vagy visszakapták, vagy nem.

A házmesternek minden hatósággal jóban kellett lennie: a náci katonákkal, az SS embereivel, a nyilasokkal, a vörös katonákkal. Ezt nem mindenkinek sikerült áthidalni. Volt, akinek Hitler-kép függött a falán, vagy lehet, hogy nem, de mégis elvitték az oroszok mint az ellenség emberét. Akadt, aki az ostrom utolsó napjaiban a légópincében égette el a nyilas pártkönyvét. Ezt pedig a lakók is látták. Mert nemcsak a házmester figyelte a lakókat, de a lakók is őt. A békeszerződés pedig előírta, hogy a háborús bűnösöket ki kell zárni a közéletből és a közigazgatásból. Ezért népbírósági perekben ítélték el azokat a házmestereket, akik közvetlenül részt vettek a deportálásban, illetve mások halálát okozták. A szőnyeglopás vagy a lakások kifosztása nem érdekelte a népbíróságot.

Így sokan átmentették pozíciójukat. A házmesterek szakszervezetének például ugyanaz az ember lett a vezetője, mint aki a háború előtt a dalárdájuk vezetője volt.

A házmesterekre pedig a következő diktatúrának is szüksége volt. Ők tartották a kapcsolat a titkos rendőrökkel, információkat gyűjtöttek a lakókról. Egy Szilágyi Dezső téri házban Tóth József házfelügyelő alkalmanként zsidókat bújtatott a nyilas időkben, majd az ötvenes években be akarta szervezni a kommunista titkos szolgálat. Ezt már nem volt képes elviselni: felkötötte magát.

„A házmesterség nem annyira embertípus, mint inkább élethelyzet volt. Ez persze nem menti fel a bűnösöket a bűneik alól, de mindenképpen árnyalja a képet. Sok adatot, történetet találtam a levéltárakban, népbírósági periratokban, de a képet (1948-ig) a személyes visszaemlékezések és a családtagokkal készített interjúk tették igazán teljessé. Márai Sándor fejti ki egyik kötetében, hogy az uralkodó osztály valamilyen módon mindenképp felelős a közemberek vétkeiben és bűneiben. Ha a házmesterek kaptak volna igazi bért, mint ahogy azt Nyugat-Európában általában megkapták, akkor talán nálunk is több segítséget nyújtottak volna a rászorultaknak. Ha csak a holokauszt időszakát vizsgáljuk, az csak egy pillanatfelvételhez vezet. Így azonban, hogy folyamatában nyomon követhettem a házfelügyelők életét, jobban érthetővé vált, hogy mit miért tettek.”