A gyermekévek emlékei

A számítógépet jól ismerő, az internet világában bolyongó, a hírözönben élő gyermekek egyre távolodnak a természet csodálatos, érzelmeket gazdagító világától. A materiális orientációtól szenvedő, az anyagi javakat imádó, egyre erősödő polarizációban sokszor felvillannak emlékeimben a balmazújvárosi németfalui nádfedeles, petróleumlámpás faluvégi házban megélt szép gyermekévek. Öt-hat évesen kora reggel nagy érdeklődéssel figyeltem, hogyan hajtják ki a mezőre a csürhét és a csordát a pásztorok. Csodáltam Éder Feri bácsit, aki kiváló pásztorként mindegyik mangalica disznóról tudta, hogy kinek a tulajdonában van. Karikással a kezemben igyekeztem elérni, hogy a disznók ne a járdára menjenek, amelyet szüleim ugyanúgy, mint a többi háztulajdonos, mindig tisztán tartottak, a ház előtt lévő árokkal együtt. Azt is megtanultam, hogy jó estét csak akkor kell kívánni valakinek, ha a csürhe és a csorda már hazajött a legelőről.

Életem alkonyának napjait megszépítő emlék az is, amikor a nyári napokon mezítláb, klottgatyában Holb Petivel kinyitottuk az udvar végén lévő ajtót, és azonnal a mezőn, a Hortobágy mellyékén voltunk. Sokat bolyogtunk a csodálatos pusztán, figyeltük a sok madarat, és néhanapján bíbictojást is fogyasztottunk. Megpihentünk és ittunk a gémeskút mellett, nyári zivatarban szüleink tanácsát követve lefeküdtünk a mezőre, így védekeztünk a villámcsapás ellen. Az elmúlt nyáron Hajdúszoboszlóról Balmazújvárosra kerékpározva már nem láttam a pusztában a gémeskutakat, a legelésző malacokat, azonban emlékeimben örökre élnek az újvárosi mezők szép nyári emlékei, a gondtalan gyermekkor, amikor szüleim nem zsebpénzzel, hanem vigyázó szeretettel ajándékoztak meg.

Takács Imre
Hajdúszoboszló