A gazdagság ígérete: a szegény Guyana olajról gondolkodik

A több mint fél évszázada független Guyanának már az államformája is egyedi: szövetkezeti köztársaság. Lakosságának összetétele sem mindennapi. Van egy kisszámú amerikai-indián közösség, őseik a spanyol hódítás, majd a holland uralom idejét az őserdőbe húzódva vészelték át. Nagyobb kisebbséget alkotnak a brit gyarmatosítás évszázadaiban odahurcolt afrikaiak utódai. A 19. század közepén a rabszolgákat felszabadították, és mivel így ők már kevéssé bizonyultak megbízható munkaerőnek, a gyarmatosítók indiai munkásokat csábítottak Guyanába a cukornád- és a rizsföldek művelésére. Az ő leszármazottaikból, főként hindukból és muszlimokból kerül ma ki az ország lakosságának többsége. Nem túl jelentős számban élnek még ott kínai, portugál és más európai eredetű emberek is.

Az országban a közös nyelv, sőt immár anyanyelv az angol, de egyéb dolgokban vajmi kevés van, ami közösnek mondható. A georgetowni parlamentben két, egymással szemben álló, magát egyaránt baloldalinak mondó párt foglal helyet, a Népi Nemzeti Kongresszus és a Népi Haladó Párt. Utóbbinak volt a vezére az Egyesült Államokban tanult és ott lényegében kommunistává lett fogorvos, Cheddi Jagan, aki a kilencvenes években a miniszterelnöki tisztséget is betöltötte. A pártok tagsága, szavazótábora csaknem kizárólagosan etnikai alapon oszlik meg. Így aztán a hivatalos nemzeti jelszó, az egy nép, egy nemzet, egy sors is jobbára csak papíron, az alkotmány szövegében létezik. A nyomor általános, a hazánkénál kétszer nagyobb kiterjedésű, folyamokban gazdag, nagyrészt őserdőkkel borított országban mindössze három kövezett út van, villany jóformán sehol sem világít. A gyerekek, ha egyáltalán, többnyire kenuval járnak iskolába. Hiába az alapító atyák szövetkezeti gondolata, a természeti kincsek, az arany, a gyémánt és a bauxit külföldi monopóliumok tulajdonában vannak.

Most azoban felcsillant az esélye, hogy a guyanaiak sorsa hamarosan jobbra fordul, hogy Dél-Amerika egyik legszegényebb népéből az egyik leggazdagabbá válhatnak. A hatvanas évek óta az Exxon és a Shell nem kevesebb mint negyven helyen végzett próbafúrást Guyana és a szomszédos Suriname, a volt Holland-Guyana kontinentális talapzatán, de nem sikerült kőlajra bukkanniuk. A Shell ezért ki is szállt a kutatásból. Néhány évvel ezelőtt azonban, amikor jelentősen emelkedett a fekete arany világpiaci ára, az Exxon folytatta a munkát. Nyolc feltáró fúrás sikere után a szakemberek arra az eredményre jutottak, hogy Guyana partjaitól mintegy 180 kilométerre, a bányászati szempontból az ország tulajdonát képező kontinentális talapzatból a következő évtized vége felé évente húszmilliárd dollár értékű kőolaj lesz kinyerhető. Ebből egy norvég konzultációs cég számításai szerint adók és különféle jutalékok formájában hatmilliárd kerülhet a georgetowni kormány költségvetésébe. Ez magában ugyan talán még nem olyan hatalmas összeg, egy mindössze 800 ezer lakosú országban azonban jelentősen megnövelheti az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelmet.

Az optimisták ma Guyanában arról beszélnek, hogy országuk hamarosan Dél-Amerika Ománja lehet. A pesszimisták vagy legalábbis realisták azonban számos olyan körülményre hívják fel a figyelmet, amelyek nem vagy csak részlegesen támasztják alá a derűlátást. Elegendő egyetlen pillantást vetni a Guyanával szomszédos Venezuelára, amelyé a világ talán legjelentősebb olajkészlete, de az utóbbi időben ez a körülmény sem volt képes elejét venni az ott uralkodó hiperinflációnak, áruhiánynak, éhségnek. A közeli Trinidad és Tobago példája sem éppen csábító. A karibi ország oly mértékben vált függővé a kőolajtól, hogy hagyta tönkremenni hagyományos gazdasági ágait, jóformán minden szükségletét importból kezdte fedezni, majd az olaj és a födgáz világpiaci árának esése súlyos válságba döntötte.

Sokan hivatkoznak pozitív példákra is. Malajziában a kőolaj hozta bevételek számottevően segítettek csökkenteni a nyomort. Az ottani bőséges tengeri kitermelés nem vezetett monopoltermék-gazdasághoz, a délkelet-ázsiai ország gazdasága továbbra is diverzifikált, és gyorsan növekszik. Ománban éppen a földgáz- és a kőolajvagyon feltárásának köszönhetően sikerült az egész gazdaságot korszerű alapokra helyezni. A kőolajjal, illetve a belőle előállítható villamos energiával Guyana fejlesztheti a bauxittermelést, és a roppant energiaigényes alumíniumkohászatba is belevághat.

A kőolaj kitermelése és szállítása, mint mindenütt, Guyanában is fenyegeti a természetet. A venezuelai határhoz közeli Kagylópart homokja kivételesen alkalmas élővilág a teknősök számára. A környezetvédők attól tartanak, hogy a homok szennyeződése még nagyobb kárt okozhat populációjukban, mint a rájuk szakosodott teknősrapsicok népes tábora. Jogosnak látszik az az aggodalom is, hogy a várható kőolajboom akadályozni fogja a megújuló energiák kutatását és kiaknázását. Eleve félő, hogy az olaj nagy területeket szennyez majd be. „Kezünk a jaguár szájában van” – ezekkel a szavakkal jellemezte a helyzetet Annette Arjoon-Martins, a Guyanai Tengervédő Társaság elnöke. Az Exxon mindenenesetre azt ígéri, hogy minden tőle telhetőt megtesz a guyanai természetet veszélyeztető fenyegetések megelőzésére. Márpedig most, hogy az amerikai szankciók miatt elesett a sarkkörön túli orosz olajfeltárásban való részvételtől, és számos más nehézséggel is kénytelen szembenézni, a cég nem engedheti meg magának, hogy megszegje ígéretét.

A környezetszennyezésnél aligha kisebb veszély a harmadik világ országait általában fenyegető és a Guyanát is keresztül-kasul behálózó korrupció. Félő, hogy a közelgő olajboomból származó jövedelmekből nem utak, erőművek, kórházak, iskolák épülnek, hanem a nagy része magánzsebekbe kerül, kormánypárti politikusokat gazdagít majd. Ennek megelőzésére David A. Granger, a katonatisztből lett államelnök minisztériumi hatáskörű bizottságot állít fel a széhidrogén kitermeléséből származó jövedelmek monitorozására, és a testület közvetlenül neki lesz alárendelve. Emellett kötelezettséget vállalt arra, hogy az átláthatóság kedvéért az Exonnal kötött és kötendő valamenyi szerződést teljes egészében nyilvánosságra hozzák. / Kulcsár István