A Blues Brothers, mint „katolikus kultuszfilm”

Romano Giovanni Maria Vian, a lap főszerkesztője nem beszél a levegőbe. A Blues Brothersra ugyanis úgy tekint, mint a „tékozló fiú hazatérésének” modern változatára. A két rosszéletű fivérnek, Jake-nek és Elwoodnak ugyanis a katolikus árvaház megmentése válik küldetésükké, és ennek rendelik alá életüket, ez cél érdekében hozzák össze régi bandájukat, hogy koncertjeikkel előteremtsék az árvaház fennmaradásához szükséges összeget. „Semmi nem tántorítja el őket e küldetéstől, sőt, Elwood még egy szerelmi kalandról is lemond, hogy teljesíthesse missziójukat.”

A derék főszerkesztőt sem tántoríthatta el semmi a John Landis és Dan Aykroyd alkotta Blues Brothers „boldoggá avatásától”: az sem, hogy az árvaházat igazgató rendfőnöknőt, aki az első viszontlátáskor szó szerint kiseprüzi Bluesékat a házból, nemes egyszerűséggel csak Pingvinnek nevezik, hogy olyan, nem éppen ájtatos lélek játssza a megvilágosodást hozó istentisztelet igehirdetőjét, Cleophus James tiszteletest, mint a többszörösen börtönviselt „szexgép”, James Brown, és hogy Jake alakítóját, Belushit az alkohol és a kábítószer vitte el két évvel a film bemutatása után.

Ennyi „jóindulat után”, 46 év elteltével ideje lenne végre rehabilitálni egy másik kultuszfilmet, Pier Paolo Pasolini Máté Evangéliumát is, amelyről annak idején a L’Osservatore azt írta: „Hű a történethez, de nem hű az Evangéliumhoz”. És hogy a „rehabilitáció” mennyire szelektív, mutatja, hogy a múlt héten elhunyt Nobel-díjas író, José Saramago ellen nekrológ gyanánt kíméletlen támadást indított a lap. A cikk szerint a portugál írástudó „élete végéig nem tudott megszabadulni a történelmi materializmus perverziójától”, szerzője szemére veti, hogy élesen elítélte a keresztes hadjáratokat, az inkvizíciót, a Jézus Evangéliuma című regénye pedig „kihívás az emberiség kollektív keresztény emlékezetével szemben”…