A bikákról
Hemingway kitűnő író volt, és remek ember. Éppen ezért képtelen vagyok megérteni a bikaviadal és a viadorok iránti lelkesedését.
Továbbá azokét sem, akik élvezettel nézik azt, ami az arénákban végbemegy. Nem vagyok parttalan humanista, aki elítéli például a vadászatot vagy az emberségesen betanított állatok cirkuszban való szerepeltetését. A vadászat során a vadnak van esélye a túlélésre, az idomított állat pedig partnere az idomárnak. (Természetesen nem sorolom utóbbiak közé a minden alkalommal kínzással produkcióra kényszerített állatok, például a hevített fémre állított medvék esetét.)
Mi történik azonban a bikaviadalon? A bikát beterelik az arénába, és elkezdik vadítani. Ingerlik vörös textillel, szúróeszközökkel döfködik, és a végén leszúrják. Mindenképpen halálra van szánva. Én, bevallom, a bikának szurkolok. És örülök annak, amikor sikerül felöklelnie a körülötte ugráló szadisták valamelyikét. Úgy kell neki!
Nem ítélem el a minden év kora nyarán a spanyol Pamplonában megrendezett – a napokban is látható volt a híradókban – bikafuttatást. Ott nem gyötrik és gyilkolják a bikát. Aki vállalkozik a velük való együtt futásra – lelke rajta. A maga bőrét viszi vásárra.
Del Medico Imre
Budapest
