A berlini semmi

Hajdanán, amikor barátként elkönyvelt szocialista szövetségesek csúcsszintű megbeszéléseket bonyolítottak le, a kommünikéknek volt egy bizonyos „táncrendje”. E megbeszélések légköre norma szerint „meleg, baráti” volt, ám ha ettől eltérő kifejezés szerepelt a tájékoztatásban, akkor a világ üzenetet kapott arról, hogy valami súlyos nézeteltérés merült föl a felek között. Olyan szavak, mint a „nyílt”, az „őszinte” vagy az „elvtársi” baljósak voltak, és ritkák. Szinte kizárólag a szovjet–román párbeszédek jellemzésében bukkantak fel, vagy valamely komoly konfliktus (a csehszlovákiai intervenció vagy a lengyel Szolidaritás-válság) előestéjén.

E tapasztalatok birtokában mondhatom: üzenete volt annak is, hogy Merkel „nyíltnak” mondotta Orbánnal folytatott tárgyalását. Persze ma már, amikor az imént említett „táncrend” csak az emlékezetben él, joggal kérdheti bárki: miért ne lett volna „nyílt”, amikor minden párbeszéd eleve ilyen NATO- és uniós szövetségesek között? Erre csak annyit tudok mondani, hogy Angela Merkel politikai szocializálódása a hajdani NDK-ban ment végbe, s őbelőle talán nem véletlenül bukott ki ez az „otthonról hozott” szófordulat. Pláne, hogy szóba került a magyar belpolitika, a sajtó és a gazdaság is: csupa olyan terület, ahol a német fél eddig a finom, diplomatikus, óvatos distanciálódás módszerével élt Orbánnal szemben.

Merkel ezúttal is óvakodott a nyílt kritikától – miközben azt is nyugtáznunk kell, hogy az euróövezet súlyos gondjainak megoldására vonatkozó, az uniót megosztó belső viták (amelyeknek Németország a főszereplője) gyakorlatilag leszorították a magyar politika fejleményeit a lapok címoldalairól. Nem annyira arról van szó, hogy az orbánizmussal kapcsolatos fölháborodás elapadt volna, inkább arról, hogy „már nem néznek annyira oda” – adott pontos látleletet a balliberális Süddeutsche Zeitung.

Hát, ami azt illeti, az „odanézés” annyira elmaradt, hogy az országos német rádió- és televízióállomások Merkel és Orbán találkozóját aznap még csak meg sem említették! Nem hiszem, hogy a magyar miniszterelnöknek ez az állapot nagyon fájna. Mindig is arra számított, hogy a nyugati partnerek előbb-utóbb éppoly fásultak és apatikusak lesznek, mint a magyar közvélemény, s akkor még bátrabban, lendületesebben folytathatja, amibe belekezdett: egy autoriter rendszer kiépítésébe.

Így aztán az elemzőnek marad az, amit Orbán a sajtóértekezleten, illetve berlini előadásán mondott, jórészt, de nem egészen hazai használatra, hazai tolmácsolásban. Ilyen például a költségvetési hiány leszorítása, amit saját szavai szerint két évvel ezelőtt Merkel „házi feladatként” jelölt meg számára. A leckét teljesítettük, büszkélkedett a szónok: „Harminc éve nem volt olyan szilárd a magyar költségvetés, mint most, alig néhány európai ország volt képes arra, hogy az utóbbi években csökkentse az adósságát.”

Ehhez annyit: harminc éve nem toldoztak-foldoztak (és még fognak is!) a jövő évi költségvetés számain annyit, mint most. Bizonyság rá a Matolcsy-féle sok száz milliárdos „egyenlegjavítás”, ami minden, csak nem a szilárdság bizonyítéka. Persze ha abból indulunk ki, hogy mindig a legutolsó változat a szilárd, mert három százalék alatt tartja a hiányt, kerüljön amibe kerül az adófizetőnek, az állását féltő közalkalmazottnak, akkor átmenetileg megint „szilárdak” vagyunk.

Hanem az adósságcsökkentés! Ez Orbán (vessző)paripája, amelyen mindig fordítva ül. Ha tudniillik kivételes siker, sőt győzelem az, hogy másoknak emelkedik a GDP-arányosan számított államadóssága, a mienk meg csökken, akkor hogyan lehet az, hogy vészes ütemben adósodó vagy eladósodott államok jóval olcsóbban képesek megújítani adósságaikat, mint mi? Hát úgy, hogy az adósságtömeg nem számít, csak a fizetőképesség. A magyar államkötvény bóvli, gyilkos hozamok mellett lehet csak eladni őket, mert a piacok tartósan bizalmatlanok egy olyan kormánnyal szemben, amelyről tudják, hogy csak unortodox lépésekkel (a magánnyugdíjvagyon einstandolása, különadók, sarcok) volt képes az adósságrátát csökkenteni, s tudják azt is, hogy ezek a források hamarosan bedugulnak. Ismerik a magyar gazdaságpolitika kiszámíthatatlan kanyarjait is.

Ám itt álljunk meg. A Konrad Adenauer Alapítvány felkérésére a Merkel-találkozó után tartott berlini előadásában és kérdezz-felelet játékában Orbán Viktor az általa megvalósítani kívánt magyar „világépítés” kereteiből egyáltalán nem vonta ki az imént említett sarcokat. Szakértői fül számára jól érthetően két csoportra osztotta a magyarországi német befektetőket: olyanokra, amelyek „termelnek” (ez nyilvánvalóan alapjában az autóipar), és nem fizetnek különadókat; és olyanokra, amelyek a szolgáltatóiparban tevékenykednek (telekom, bankszektor, energiaszektor, közművek, biztosítók), s ennélfogva „vesztesek”. Nem mondta, hogy nem is maradnak azok. Kíváncsi volnék, mit szólt Merkel az E.ON készülő államosításához. Vagy a telekomsarc meghosszabbításához. Nem tudni, legföljebb sejteni.

A nyilvánosság előtt Angela Merkel a lehető leglaposabb közhellyel intézte el az ügyet: „Németországnak érdekében áll egy sikeres Magyarország.” Persze. Amiképp érdekében áll egy sikeres Spanyolország, Olaszország, Írország, Görögország stb. A legkisebb gondja is nagyobb, mint Magyarország. Európai bankunió, európai bankfelügyelet, közös költségvetési politika, közös fegyelem, közös felelősség – ezekkel kínlódik. Mármint az euróövezetben. „Barátként” ment az eurós Görögországba, de nem fogadta „barátként” a nem eurós Orbánt.

Tudomásul vette, hogy noha bennünket a csatlakozási szerződés kötelez az euró bevezetésére, Orbán a közös valuta ügyét egyelőre jegelte. Indirekt módon így azt is tudomásul vette, hogy az a monetáris szabadság, amelyet a nem eurósok élveznek, jövő márciustól, amikor a Magyar Nemzeti Banknak „orbánista” elnöke lesz, elvileg tovább bővíti Magyarország gazdasági mozgásterét. (A nem orbánista Simor András, az MNB jelenlegi elnöke szerint nekünk kell az euró, Orbán szerint nem kell, mert nem nyújt „perspektívát”.)

Merkel tudomásul vette, hogy az Orbán-kormány nem közeledik, hanem távolodik az európai integrációtól, amelynek az euró a legszimbolikusabb jegye. Viszont elvárja, hogy a magyar kormány ne csatlakozzék az elvileg egyenrangú uniós országok közösségében semmilyen németellenes tömörüléshez, mert ha igen, Németország nagyon gonosz is tud lenni az új uniós költségvetés újratárgyalásakor. Tiszta képlet: mi a földalapú agrártámogatás folytatásában és a felzárkózási segélyekben ugyanannyit várunk – ha nem többet –, mint eddig, ám ehhez a német kincstár – a legnagyobb befizető – nagyvonalúsága szükségeltetik. Merkel az Orbánnal közösen tartott sajtóértekezletén ezt a témát egyszerűen kerülte. Támogatja Közép-Európát, és bízik a konszenzusban. Ennyit mondott cirka, „nesze semmi, fogd meg jól” mottóval.