A Bátyka jól van – Az orosz kígyó bűvöli Belaruszt
A megbeszélés hangneme ezúttal nélkülözte a testvéri jelleget, pedig egy több mint két évtizede – legalábbis papíron – létrejött államszövetség vezetői, mondhatni, egy szövetséges állam társelnökei ültek tárgyalóasztalhoz. Az Európa utolsó diktátorának nevezett, de mindenképpen a földrészen legrégebben, huszonnégy esztendeje regnáló politikus, Alekszandr Lukasenko és országa olyan falat a putyini birodalom számára, amelyet sem kiköpni, sem lenyelni nem tud, bár az utóbbira kétségtelenül törekszik.
A tizenöt néhai szovjet köztársaság közül Belarusz az, amelynek gazdasága leginkább hasonlít a rendszerváltás előttire. Nemcsak azért, mert itt államosítottak a legkésőbb, és a gazdaság négyötöde ma is állami kézben van, hanem mert iparának termékei is jórészt megrekedtek az 1991-es szovjet színvonalon. Ennélfogva legfőbb partnerének, Oroszországnak is főként csak korszerűtlen, máshol eladhatatlannak számító termékeket szállít, míg a nyugati országokba elsősorban olyan kőolajtermékeket exportál, amelyeket a Nagy Testvértől jóval a világpiaci ár alatt behozott nyersanyagból finomítva ad tovább.
Minszk sok milliárd dollárral van eladósodva Moszkvának. Viszont az ország területén, Vilejka és Baranovicsi közelében két jelentős orosz katonai támaszpont működik, és ez, úgy látszik, sokat nyom a latban. Napóleon óta a mai Belarusz területén át húzódott az európai hadseregek keletre vezető úgynevezett inváziós folyosója, ugyanakkor a kalinyingrádi exklávét leszámítva Oroszország felől a legkönnyebben innen közelíthető meg Lengyelország, a balti térség, Nyugat-Európa. Talán elsősorban ezért olyan fontos Belarusz Moszkvának. De persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy a hovatovább kimúlóban lévő Független Államok Közösségének a kilenc és fél milliós Belarusz, Belorusszia, Fehéroroszország, ahogy tetszik, a leginkább eloroszosodottabb tagja, ahol nyilvános beszédei során még az államfő is előszeretettel szólal meg Puskin nyelvén, mivel csak abban érzi magát biztosnak.
A Bátyka – szó szerint apuska, de a múltban különféle bandák vezetőit nevezték így – az állampolgárok rövid pórázon tartásának szokását is megőrizte a szovjet múltból. Az itt-ott szervezkedő, netán demonstráló ellenzékiek nagyon hamar a rácsok mögött találhatják magukat. Az orosz Nyezaviszimaja Gazeta adatai szerint Belaruszban csupán az idén március óta 250 tüntető és a megmozdulásaikról hírt adó újságíró jutott e sorsra. Augusztusban sorra tartottak házkutatást a független hírportálok minszki szerkesztőségeiben, több vezetőjüket beidézték a rendőrségre, őrizetbe vették. A vidéki tüntetésekre igyekvő forgatócsoportok autóit a hatóságok különféle látszatürügyekkel feltartóztatták, felszerelésüket, mint a Belapan nevű független hírügynökség beszámolt róla, „ismeretlen civilek” megrongálták, összetörték.
A liberális és a nacionalista ellenzéki csoportok vezetői részben emigráltak, részben idejük nem csekély részét börtönben töltik. A politikai foglyokat állítólag kínzásoknak vetik alá. Amikor az EU, az EBESZ és más nemzetközi szervezetek hangosan tiltakoztak az emberi jogok megsértése ellen, a Bátyka amnesztiában részesítette, szabadlábra helyeztette a „bajkeverőket”, és igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha Belarusz demokratikus állam lenne. Az amerikai törvényhozásban 2012-ben azt követelte Chris Smith képviselő, hogy az emberi jogok lábbal tiprásáért Lukasenkót állítsák nemzetközi bíróság elé. Ehelyett azonban néhány évvel ezelőtt még az országa ellen életbe léptetett nyugati gazdasági szankciókat is feloldották, amiben persze nem kis szerepet játszott, hogy azt remélték, sikerül a hivatalos Minszket Moszkva ellen fordítaniuk. Szó se róla, Lukasenko többször is ügyesen eljárta a néhai Joszip Broz Tito által kreált és annak idején oly eredményesen előadott táncot a Kelet és a Nyugat között feszülő kötélen. Több ízben nyilvánosan bírálta az orosz politikát, rokonszenvét nyilvánította a Petro Porosenko-féle ukrán vezetés iránt, tüntetően nem vett részt az Oroszország által dominált Eurázsiai Gazdasági Unió csúcsértekezletén. Arra azonban azért mindig gondosan vigyázott, hogy hintapolitikájában meddig mehet el kitartója ingerlésében. Az tudniillik számára is mindvégig nyilvánvaló volt, hogy Belarusz népének viszonylag elviselhető életszínvonala az orosz támogatáson nyugszik.
Elkövetkezett azonban az az idő, amikor Moszkva besokallt. Orosz részről, nem utolsósorban persze a saját gazdasági nehézségeik folyományaként is, visszafogták a Belarusznak szállított földgáz és kőolaj mennyiségét, mi több, ezeknek a kulcsfontosságú fűtőanyagoknak addig protekciós árát kezdték a nemzetközi piacokon érvényes szintre emelni. A kölcsönös mosolypolitikában ismét szünet következett. A belarusz GDP az elmúlt két évben 7 százalékkal csökkent. Ugyanez idő alatt 13 százalékkal szállították le a béreket, és a költségvetés bevételeinek növelése érdekében különadót vetettek ki az ingyenélőknek minősített személyekre, a nem teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazottakra, munkanélküliekre, maszekokra. A lefelé megindult spirált ezek után már nem lehetett megállítani. Az idén tavasszal a 2010 óta legnagyobb kormányellenes tünetéssorozat söpört végig az országon, amit az addigiaknál is szigorúbb megtorlások követtek. A belarusz vezetés a jelek szerint egyre inkább tart egy minszki Majdantól.
Nyugaton sok megfigyelő, köztük például Jean-Sylvestre Mongrenier, a Francia Geopolitikai Intézet munkatársa arra számított, hogy eljött a pillanat, amikor a Grúziához tartozó Abházia és Dél-Oszétia, majd a Krím és Kelet-Ukrajna után az orosz óriáskígyó itt is felhagy áldozata bűvölésével, és egyszerűen lenyeli. Akár formailag is, amit az 1997-ben életbe léptetett államszövetségi alkotmányra hivatkozva Moszkva viszonylag könnyen megléphetne. Annál is inkább, minthogy az ország bekebelezéséhez feltehetően még a Krímből ismert úgynevezett udvarias zöld emberkékre sem lenne szüksége, mivel a belarusz hadsereg és erőszakszervek vezetőinek nagy része támogatná az „önkéntes csatlakozást”. Kivált, hogy kétes források által terjesztett hírek szerint Lukasenko a közelmúltban agyvérzést szenvedett. A Bátyka a jelek szerint viszont nagyon is jó erőben van: augusztusban egyetlen tollvonással leváltotta a miniszterelnökét, számos miniszterét, majd kisvártatva elutazott Putyinhoz Szocsiba a hatórás kemény tárgyalásra, amelynek végén azonban mégsem kapott sakk-mattot. Madáchcsal szólva, ezúttal a nyakazás elmaradt.
