A 38-as szélességi fok

A végső veszteségkimutatás: az amerikaiak és szövetségeseik, tehát a „déliek” halottban, sebesültben és eltűntben 440 ezer katonát vesztettek, az „északiak” – ideszámítva a kínaiakat – csaknem másfél milliót.

Kim Ir Szen moszkvai és pekingi konzultációi eredményesek voltak, mert 1950 tavaszán már Sztálin és Mao is rábólintott a koreai vezér rögeszméjére, a déli országrész bekebelezésére. A Kreml még stratégiai terveket és nehézfegyvereket is ígért, Kína pedig azt méricskélte, hány divíziót tud majd odavezényelni.

A koreait a tettvágy hevítette. Országának japán megszállásakor erejéből csupán partizánakciókra futotta, s most úgy gondolta, behajtja a történelmi adósságot, és jogot formál a félszigetnyi ország teljes területére.

Harci vágy

Bár a nagyhatalmak megegyeztek a 38-as szélességi fokon áthaladó demarkációs vonal államhatárként való szentesítésében, Kim Ir Szenben és vezérkarában egyre nőtt a harci vágy. Nem hagyták számításon kívül a térségben ’45 óta zajló roppant csapatmozgásokat (japánok, amerikaiak, kínaiak, franciák), sem azt, hogy ezek fedésében az jut majd előnyhöz, aki előbb teremt kész helyzetet.

További serkentést jelentett Kimnek a Molotovtól és Csou En-lajtól eredő információ, miszerint aligha kell nyugati beavatkozástól tartani, hiszen a Formosát is veszni hagyó USA számára nem éri meg a harmadik világháború kockázata. Ám a Fehér Ház keményebb ellenfélnek bizonyult. Az új elnök, Truman ihletésére a Biztonsági Tanács – a bekövetkezett észak-koreai támadás után – nemcsak amerikai erőket kért átvezényelni Japánból, de „rendőri akciójához” az Egyesült Királyság négy állama is küldött expedíciós csapatokat, sőt Törökország is.

Önmegtartóztatást gyakorolt viszont az elnök, amikor egy szorongatott helyzetben (ilyen is volt) lesöpörte asztaláról a Macarthur és Ridgeway tábornokok Pekingnek szánt atombombás terveit. A harcok idején még így is éppoly vészes közelségbe került a világméretű eszkaláció, mint Kuba vagy Vietnam esetében.

Szolidaritását bizonyítandó, hazánk elsőként küldött segítséget Koreának: egy hadikórházat személyzettel légi úton. Menesztett különtudósítót is Méray Tibor személyében, és egy kitűnő operatőrt, Forgács Ottót. A játékfilmek mestere nehéz helyzetbe került, ugyanis csak a mögöttes területeken engedték dolgozni, ahol „örült”, ha egy bombabecsapódást, egy szürkületben menetelő századot lencsevégre kaphatott. Meg is üzente a futárpostával hazaküldött filmesdobozokba rejtve: „Ha a dokik nem mesélnének, el nem hinném, hogy háborúban vagyok. Gépre nem szállhatunk, a környék nem éppen fotogén. Úgy érzem magam, mintha egy hadgyakorlat-produkcióra jöttünk volna, és a statisztéria rossz diszpót kapott. Küldjetek húskonzervet...”

A K-vonal
Gyászos hangulat lett úrrá a híradó-különkiadásra utasított Híradó- és Dokumentum Filmgyárban, mihelyt a hazaküldött felvételek mustrája megtörtént. Mivel az idő tájt magam is ott töltöttem inaséveimet, tanúja lehettem, amint a gyárigazgató éppen leteszi a K-telefont, és azt sóhajtja Molnár főszerkesztőnek: „Jókora szarban vagyunk, Pistám! Holnapután, azaz hétfőn délelőtt pontban 11-kor maga Rákosi elvtárs akarja látni, ahogy üzente, a jó tökös fronthíradót.”

Szavait dermedt csend fogadta. A zárt ajtós stábértekezlet délután folytatódott, addig nekem kellett végigloholnom a várost a szombat (akkor még munkanap) délben már elpárolgott szakemberekért, és visszarimánkodni őket a hétvége rendkívüli műszakjára. A specialisták közt kulcsembernek számított Lajta bácsi, a gyár hobbiarchívosa és Nagy László, aki még a világháború elfuserált riportjai közt szerzett „rend”-vágó praxist, főként mint a „hitelesítő” hanghatások atyamestere.

És beindult a munka, hogy szinte a semmiből állítson elő egy „tökösre” hangszerelt hadihíradást.

Éjszakai csúcs

E képsorokban újraírták halálos karusszeljeiket a Liberátorok, a Ruhr-vidékről repülve vissza a Könyves Kálmán körút vágószobájába. Kerepeltek a géppuskák, tüzet okádtak a lángszórók, hajók süllyedtek el, a verduni bajonettárokból pedig ismét támadtak a katonák a trükkoperatőr cigaretta-„lőporfüstjének” félhomályában.

Vasárnap délután került sor a hangfelvételre. Kommentárszerzőnek a Honvédelmi Minisztérium Devecserit vagy Füsit ígérte, végül azonban egy bizonyos Kovács őrnagy diktálta dörgő mondatait. Távozta után hárman fésülgették, szépítgették őket. Az örökké vidám rádióbemondó Bán György a legdrámaibb hangját vette elő. Éjszaka csúcsra járt a házilabor, és a reggeli próbavetítések után már csak annyi időnk maradt, hogy rendbe szedjük magunkat a nagy raport előtt. „Szerezz egy szép dobozt – szólt rám a főszerkesztő –, abban hozod a filmet, én a szöveget viszem egy dossziéban.”

Jóval a megadott idő előtt már ott voltunk az Akadémia utca 17.-ben. Kellő ellenőrzés után kerültünk a gondnok szeme elé – ő volt mellékesen a vetítőgépész is. Lepörgette a tízperces „műalkotást”, csak úgy kontrollként, aztán úgy is hagyta. Mi pedig álltunk Molnárral a bejáratnál, sötét ruhásan, izgatottan, de a főnök csak nem akart jönni.

Kevéssel 12 előtt valaki beszólt, hogy fontos tárgyalása jött közbe, ezért a késés.

Aztán hirtelen betoppant ötödmagával, de nem ott, ahol vártuk, hanem egy oldalsó tapétaajtón. Kíséretéből csak Farkas Mihályt ismertem fel. Mielőtt leültek volna, kaptunk egy fejbólintást, majd hátraintett: „Na, jöhet a mehet, lássuk a medvét!” Csakhogy a gépész-gondnok nem volt sehol, „elugrott” ebédelni. Még akkor is teli szájjal köhögött, amikor egy kormányőr visszarángatta a gépházába. Rákosi már erre is majdnem idegrohamot kapott, pedig a fő attrakció még hátravolt. Kiderült ugyanis, hogy a kontrollvetítés után a tekercset nem hajtották vissza az elejére, s így a főcím helyett a fejtetőre állított VÉGE felirat jelent meg a vásznon.

Lidérces film
Ekkor rúgta fel az előtte lévő széket a főtitkár. „Maguk viccet csinálnak az én időbeosztásomból!” – kiáltotta, és kiviharzott a vele méltatlankodó sleppjével együtt. Csöndesen kérdeztem a mindentudó főszerkesztőtől, hogy akkor most mi a teendő.

Ő reszkető kézzel törölgette verejtékező homlokát, és halkan azt ajánlotta, hogy az éjszakát talán ne töltsük otthon...
(Jóllehet a későbbi, véresen való harci események igazolták a kamuflázsfilm lidérces betéteit, maga a bemutatókópia eltűnt. Azt sem tudni, látta-e később valaki, hír nem jött felőle, így szériázásra sem került. Ami viszont a 38-as szélességi fokot illeti, a béke törékeny arrafelé: 1953 Panmindzsonjában csak fegyverszüneti megállapodás született, az van érvényben immár ötvenhét esztendeje.)