A 200 éves Krupp

A vasgyáros dinasztia ellentmondásos történetének hősei eredetileg nem is németek... Hollandiából vándorolt be a família a 16. században, majd a kereskedők dolgát hamarosan felvitte az Isten Essenben. 1811-ben a 24 éves Friedrich Krupp engedélyt kapott vasöntöde felállítására, ám sokáig kínlódott, amíg négy munkásával vitte valamire. Ritka, keresett termékkel, minőségi acéllal próbálkoztak – alkalmasint „koppintották” a kor csúcsproduktumát jelentő, szigorúan őrzött angliai eljárást, amellyel szilárd, de rugalmas acél került ki a műhelyekből.

Bertha ágyúja

Az alapító halála után a fia, Alfred, igen fiatalon vette át a mamával a cég vezetését, s hozta az első nagy sikereket. Akkoriban terjedt el rohamosan a vasút, ahhoz szállítottak Kruppék tengelyeket, rugókat, majd pedig úttörő szabadalmukat, a varrat nélküli sínt. Ilyenekkel hálózták be hajdan Amerikát is, ezért máig a három egymásba fonódó vaskerék a cég jelképe. De Alfred Krupp ötlete volt az is, hogy öntött acélból készítsenek puskacsövet, majd ágyút
. A porosz hadsereget kezdetben nem érdekelte az 1851-es világkiállításon bemutatott lelemény, de a fokozódó fegyverkezés időszakában már annál inkább. Mire 1914-hez érkeztek, a Krupp-kohók és - öntödék már nyolcvan százalékban fegyvert, hadianyagot gyártottak.

Mindeközben a cég szociális érzékenységével is kitűnt. Már a 19. században épített munkásainak lakásokat, kórházat, üdülőt és öregek otthonát. Jól fizetett, és a törzsgárda tagjait válság idején sem bocsátotta el. A „kruppiánerektől” azonban az extra fizetségért extra hűséget vártak el: szakszervezetről, baloldali mozgalmakról szó sem lehetett.

A légfűtéses Villa Hügel

A rengeteg befolyó pénzből nemcsak új acélművek épültek, hanem éppen 1914-re óriási kastély is, a város felett. A Villa Hügelnek 269 szobája volt, 650 fős személyzet gondoskodott a család és vendégei kényelméről.
Ez volt a világ első légfűtéses épülete, saját gáz- és vízművel, generátorral. A hatalmas parkba ötvenéves fákat ültettek át: Kruppék távoztával ma is láthatók, nemkülönben a monumentálisan csúnya épület, amely immár múzeum.

A háborús vereség után persze nagy visszaesés, tízezrek elbocsátása következett – majd jött a világválság. A „nagy” Alfred fia, Friedrich Alfred, Németország leggazdagabb embere, nemzett ugyan utódokat, de inkább vonzódott saját neméhez, és gyanús körülmények között halt meg 1902-ben kedvelt fészkében, Capri szigetén. Özvegye, majd nagykorúságától Bertha lánya volt a család feje és a nagyvállalat névleges irányítója.

A lány, akiről óriáságyút neveztek el, házasságával azután sikeres férfi menedzsert is hozott. Gustav von Bohlen und Halbach nemcsak kitűnő megjelenésű diplomata volt, hanem értett az üzlethez is, s császári engedéllyel felvehette a Krupp nevet.

Alfred Speer, a gyakori vendég

Elsőszülött fiuk, Alfried Krupp lett azután a családtörténet utolsó főszereplője. A tanult kohómérnök 1943-ban virágzó nagyvállalat élére került, amelynek persze szárnyakat adott a hitleri birodalom fegyverkezése. A krónikások szerint a zárkózott nagypolgár viszolygott ugyan a parvenü náciktól, ám ez nem volt akadálya, hogy beálljon a sorba, s a konszern korszerű üzemeiben ne kövessék híven a gyakori látogató, Albert Speer fegyverkezési miniszter utasításait.

A Krupp fegyverei ebben a világháborúban ugyancsak fontos szerepet játszottak, amiért Essen is fizetett: különös alapossággal bombázták szét a várost. A vereség után a vezérigazgatót a Villa Hügelből vitték el az amerikaiak (majd beköltöztek oda), az esseniek pedig elvitték Alfred Krupp emlékművét a templom elől, és törölték a család tagjait a díszpolgárok sorából.

Nagyiparosból háborús bűnös

Ami súlyosabb: a fegyvergyártást le kellett állítani, üzemeket szereltek le, majd 1947-ben Alfried és a cég tizenkét igazgatója háborús bűnösként állt az amerikaiak bírósága előtt. A vád rabszolgamunkások tízezreinek dolgoztatása és megszállt országok kirablása volt. Alfried azzal is védekezett: próbálta visszautasítani a „munkaerő-ajánlatot”, hiszen legyengült nőkkel mit sem tudtak kezdeni a kohóknál és a kohóknál és a hengersorokon... Az inkább jelképes perben a cég főnökét tizenkét évre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, ám az idők a hidegháború kibontakozásával változtak: Krupp 1951-ben amnesztiával szabadult, és visszakapta gyárait. Egyébként ez a korábbi német hadiüzem volt az első, amely már 1959-ben kártérítést fizetett zsidó kényszermunkásainak.

A szétszabdalt vállalkozás ugyan romjaiban hevert, ám jöttek az adenaueri gazdasági csoda évei. A visszatérő Alfried Krupp ehhez páratlan segítséget kapott egy rendkívül tehetséges fiatalember, Berthold Beitz személyében, akit hamarosan a vállalat élére állított. Az új főnöknek nagy előnye volt fehér mellénye is: a háború alatt zsidók százait mentette meg Galíciában. S ő volt az, aki felismerte, milyen óriási lehetőségei vannak a Kruppnak – ismét – Keleten. Beitz nagy üzleteket szervezve egyfajta előfutára volt az enyhülési politikának. Már az ötvenes évektől tárgyalt mindenkivel, Hruscsovtól Ulbrichton át Kádárig.

A nyitásért egyáltalán nem lelkesedő Adenauer epésen meg is jegyezte: „Miért nem tűz maga vörös szegfűt a gomblyukába, akkor máris látnánk, kivel van dolgunk...” A kancellár azt már nem érte meg, amikor Erich Honeckert vendégül látták a Villa Hügelben...

A Ruhr-vidéken napjainkban már csak három kohómű áll. A Krupp érdekelt a vegy- és az olajiparban, üzemek építésében, szerelésében, gyárt felvonókat, mozgólépcsőket és még ki tudja, mi mindent. S persze még acélt is. Ők készítették például a több száz kilométernyi különleges huzalokat, amelyek a müncheni olimpiai stadion tetőzetét tartják, s a franciákat nem zavarta, hogy Krupp-acélból készült a modern építészet egyik nagy sikerű alkotása, a párizsi Centre Pompidou.

Thyssen, a "benősült" magyar

A konszern fejlődésének komoly állomásához érkezett 1997-ben, amikor egyesült nagy vetélytársával, a Thyssennel. A partnercég vezetője a Heinrich Ágost Gábor Thasso Thyssen-Bornemisza névre hallgatott. Apja – ugyancsak Heinrich – a 20. század elején települt Magyarországra, ahol elvette báró kászoni és impérfalvi Bornemisza kamarás leányát, Margitot – majd a kamarás Ferenc József engedélyével adoptálta vejét... Így lett a másik Ruhr-vidéki acélgyárosból Rohoncon élő „magyar” báró, egyébként jeles műgyűjtő. A tíz éve elhunyt életművész fia a magyar gyökereiről nem is feledkezett meg teljesen. 1980-ban interjúvoltam Washingtonban arról, hogyan segíti jelentős pénzekkel az erdélyi magyarság ügyét. Spanyol szexbomba ült mellette, az ötödik a világszép modellek közül választott feleségek sorában.

Persze a Kruppoknál ilyesmi nem fordulhatott elő. Áll is már újra Alfred szobra az esseni templom előtt. Egyébként Alfried egyetlen fia, Arndt, már a hatvanas években lemondott örökségéről, a cég azóta közhasznú alapítványként működik, és sok pénzt áldoz a művészetek, a tudományok, a sport ügyére is. Vezetője a kilencvennyolc évesen is aktív Berthold Beitz, a jubileumi ünnepségen jó barátja, Daniel Barenboim játszott a vendégeknek.