A szegénység karanténjában - Fenyegetett helyzetben vannak a legkiszolgáltatottabbak a járvány miatt
A legszegényebb települések lakói nemigen járnak ki nyugati vendégmunkára, sokan a szomszédos városig sem tudnak eljutni, mert közlekedésre sem futja. Ezekben a térségekben alig van mozgás, így a koronavírus is lassabban jut oda. E régiókat a szegénység karanténja zárja be. Egy időzített bomba a koronavírus, a szakemberek szerint biztosan be fog jutni a szegregátumokba is. És ebből bizony nagy baj lehet, főleg, ha a kormány részéről nem történnek megelőző óvintézkedések.
Köves Ferenc, a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének (SZÁD) elnöke március 30-án levélben fordult Kásler Miklóshoz. Egyebek mellett azt írta a miniszternek: „A jelenlegi vészhelyzetben ismét bebizonyosodott, hogy sem a kormány, sem pedig az erre kijelölt minisztérium nem fordít kellő figyelmet az ágazatban dolgozó több mint 80 ezer munkavállalóra, sem az általuk ellátott emberekre, legyenek azok gyermekek, fogyatékkal élők, idősek, hajléktalanok. Szeretném tájékoztatni arról, hogy gyakorlatilag
vagy védőfelszerelés nélküliek, vagy minimális védelmet biztosító tüsszentésálló papírmaszkokat kapnak a munkavállalóink, sok esetben egy-egy darabot egy hétre.
Ugyanez igaz a kesztyűkre és a fertőtlenítőszerekre is. Felszólítjuk miniszter urat, hogy képviselje az irányítása alá tartozó szociális ágazat munkavállalóit és gondozottjait is. Szállítsanak ki minden egyes ellátóhoz megfelelő mennyiségű és minőségű védőfelszerelést. Készítsenek tervet, és teremtsenek forrást a bértámogatásokra is.” A levél elküldése után több mint egy héttel kerestük Köves Ferenc szakszervezeti elnököt, aki lapunknak elmondta: választ még nem kaptak a minisztériumtól.
Komjáthi Imre, a Közmunkás Szakszervezet társelnöke Miskolctól 25 kilométerre, Edelényben él. A környék tele nyomortanyákkal. Arra a kérdésre, hogy az ott lakókon végeztek-e teszteket, vagy jut-e nekik maszk, Komjáthi keserűen nevet. A kormánytól semmilyen segítséget nem kaptak. Az egyik idősek otthonában lakó asszonyok nekifogtak maszkokat varrni, és néhány önkormányzat is próbál segíteni. Ám a lehetőségeik végesek.
„A szegregátumokban a higiénés állapotok borzalmasak. A házakba nincs bevezetve a víz, az emberek a kútra járnak ki. El lehet képzelni, mennyire tudják az egészségügyi óvintézkedéseket betartani. Én csak reménykedni tudok abban, hogy nem fog olyan mértékben eljutni ide a vírus, mint a nagyvárosokba, mert ha igen, az tragikus lesz.”
Bass László szegénységkutató is országos szociális katasztrófától tart, ugyanis már a járvány kitörése előtt rendkívül súlyos helyzetben voltak a mélyszegények.
2016 előtt még több mint 200 ezer közmunkás volt hazánkban, a számuk ma már csak 100 ezer körüli.
Aki nem tudott elhelyezkedni a munkaerőpiacon, és közmunkához sem jutott, csupán foglalkoztatást helyettesítő támogatást kap. Ez havi 28 500 forint volt, de idén csökkentették 22 800 forintra.
„A hazai statisztikák diadallal számoltak be arról, hogy a szegénység csökkent, és nőtt a foglalkoztatottság – folytatja Bass. – Lehet, hogy a szegénységből valóban kikerült mondjuk 200 ezer ember, de az a másfél millió, aki benne maradt, sokkal mélyebben van, mint korábban. A közmunka havi nettó 54 ezer forintos összegét évek óta nem emelték, sem a segélyeket, sem a családi pótlékot. A mélyszegények a leromlott állagú házakban akár tízen-tizenöten is lakhatnak, alapvető szolgáltatásokhoz is nehezen jutnak hozzá. Az ottani háziorvosok idősek, két-három falu ellátása tartozik hozzájuk. Ha ide betör a járvány, mindent letarolhat.”
Edelényben már pánikszerű a hangulat, állítja Komjáthi Imre. Nemcsak a vírustól félnek a helyiek, hanem attól is, hogy a járvány miatti gazdasági krízisben enniük sem lesz miből.
Akik ingázással picit többet kereshettek, már elveszítették a munkahelyüket.
Hátrányos helyzetű település a Nógrád megyei Bátonyterenye is, ahol Berki Judit szociális munkás és a helyi Tanoda egyik vezetője. Azt mondja, a környéken március 1-jétől csökkentették a közmunkások létszámát, bár az önkormányzatok még tudnak foglalkoztatni. Ha azonban a vírusveszély fokozódna, és állásidőt kellene kiadniuk, erre az időszakra csak napi 1100 forint körüli összeget kapnának az emberek.
„Mivel az építőipar már leállt, itt is megszűnt a munka. Mindenki egyre kiszolgáltatottabb. De azok is félnek, akik még tudnak munkába járni. Az egyik apuka panaszolta, hogy ő gyárban, futószalag mellett dolgozik, és szorosan egymás mellett kell állniuk a szalagnál. Aggódik, mi lesz, ha elkapja a vírust, és hazaviszi a három gyerekének. Idős is van a családban.”
Komjáthi Imre hozzáteszi: a napokban Miskolcról kapták a hírt, hogy a munkaügyi központ előtt hosszú sorokban állnak az emberek. Miskolcon féltucatnyi olyan cég van, amely kölcsönzött munkaerővel működik, s amikor a cégek bezártak, azonnal felbontották a dolgozók szerződéseit, és
rögtön kitették őket a munkásszállásokról is.
László Zoltán, a Vasas Szakszervezeti Szövetség vezetője szerint főleg az itteni autógyártással foglalkozó multinacionális cégekre jellemző, hogy nem akarnak alkalmazásba venni embereket. Inkább több száz kilométerről hozatják – kölcsönző, közvetítőcégek segítségével – az olcsó munkaerőt, többnyire egyszerű segédmunkákra. A munkáltató bérelt lakásokban, házakban helyezi el őket, sokszor szörnyű körülmények között. Egy olyan házba, amelyet négyfős családnak terveztek, 10-20 embert is bezsúfolnak. Külföldi vendégmunkások is akadnak köztük.
„A vállalatoknak azért éri meg ilyen módon embereket foglalkoztatni, mert bármikor megválhatnak tőlük mindenféle jogi következmény nélkül. Esztergomban a Suzuki így vált meg a kölcsönzött munkásaitól, de az ország számos helyén ugyanez történt. Sokakról tudunk, akiknek a munkásszálló volt az otthonuk, nincsenek sehova se bejelentve. Legalább tízezren kerültek így utcára. Gondolják el, mit érezhet az, akinek pénteken még munkája, fizetése van, hétfőn pedig már munkanélküli hajléktalan!”
A budapesti munkásszállókról is elküldték azokat, akiknek leállt a munkahelyük. Közülük többen már megjelentek a hajléktalanellátó pontokon – erősíti meg Győri Péter, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) volt igazgatója, a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnöke.
„A mi közbenjárásunkkal elhelyezték ezeket az embereket azokon a munkásszállókon, ahonnan elküldték őket – folytatja Győri. – Csak most már nem mint dolgozók laknak ott, hanem mint hajléktalanok. De vannak olyan munkásszállók is, amelyeket be kellene csukni, mert teljesen kiürültek. Megállapodtunk velük, ha hajléktalanoknak kiadják a szobákat, mi ugyan kevesebb bérleti díjat fizetünk nekik, de így legalább nem kell bezárni a szállót.”
Gondoskodni kell arról a két-háromszáz hajléktalanról is, aki a Fedél Nélkült árulta.
Nekik ez volt a megélhetésük, de mivel az aluljárók kiürültek, senki se veszi az újságokat. A BMSZKI adománygyűjtést szervezett például arra a célra is, hogy ezek a hajléktalan árusok, akik félig-meddig már kiküzdötték magukat a teljes kilátástalanságból, ne kerüljenek vissza az utcára.
Müller Cecília országos tiszti főorvos az átmeneti hajléktalanszállókon nemrég teljes kijárási tilalmat rendelt el. Csak azok a hajléktalanok hagyhatják el az intézményt, akiknek még van munkájuk, és dolgozni vagy orvoshoz mennek. A szállókról ki-be járó hajléktalanokat folyton hőmérőzik, állandóan fertőtlenítenek. Mivel a többségük egész nap bent van az épületben, az ellátásuk rengeteg többletterhet jelent a személyzetnek, ráadásul a szociális munkások közül sokan fregolirendszerben dolgoznak, több hajléktalanszálló közt ingáznak. Az éjjeli menedékhelyekre és a nappali melegedőkre nem vonatkozik a kijárási tilalom, de igyekeznek mindenkit bent tartani. A távolságtartási szabályok miatt azonban
csak minden második ágyon alhat valaki,
és nem ülhetnek egymás mellé. Így viszont sürgősen szükség lett új helyekre, ahová a hajléktalanokat elhelyezhetik.
A Fővárosi Önkormányzat, illetve a BMSZKI tulajdonában lévő üresen álló helyiségeket nyitották meg erre a célra, sőt a fokozott veszélynek kitett idős hajléktalanokat külön helyekre különítették el. Persze a több szállóra még több gondozó kellene. Már bevetették azokat is, akik eddig adminisztrációs munkaköröket láttak el, és folyamatosan keresnek önkénteseket.
Győri Péter hangsúlyozza: a Fővárosi Önkormányzat biztosít a szociális munkásaiknak védőfelszerelést is, csakhogy a hajléktalanok elhelyezésére alkalmas budapesti ingatlanok száma véges, ugyanakkor a kormánytól egyetlen fillér támogatást nem kaptak. A szociális munkások többletfeladata az is, hogy az utcákon, parkokban meghúzódó fedél nélkülieket is gyakrabban ellenőrizzék, és akinél vírusfertőzés gyanúja merül fel, azonnal kórházba szállítsák. Országosan igaz: az önkormányzatok segítsége nélkül a hajléktalanellátás már összeomlott volna.
A fogyatékkal élő emberek is kiemelten veszélyeztetett csoport, többségük nagyon rossz szociális, anyagi és egészségi állapotban van.
De vajon miként élik meg például a mozgássérültek a karantént?
„Groteszk és abszurd, de a részleges kijárási korlátozás növelte az esélyegyenlőséget, mert nekünk az akadálymentesség hiánya miatt eddig is hasonló volt a világ, mint most mindenkinek” – írta nekünk Messengeren Nagy Bendegúz, a kerekesszékes világutazó. A hét nyelven beszélő építész még nem volt húszéves, amikor egy baleset miatt lebénult. 2010 óta nincs munkája. Az a pénz, ami a rokkantsági ellátásból összejön, a felszínen maradáshoz is alig elég. Pedig ő még jobb helyzetben van:
a mozgássérült ismerősei jellemzően 30–60 ezer forint rokkantsági ellátást kapnak. Kivétel, akinek munkahelyi balesete volt, és kiharcolta az életjáradékot
– teszi hozzá Bendegúz.
Kovács Ágnes, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) elnöke is megerősítette lapunknak:
„A fogyatékos emberek alacsony jövedelműek, mivel a fogyatékossági támogatás nevetségesen alacsony, és minden más, részükre juttatott ellátással is ugyanez a helyzet. Nem véletlen, hogy ennek a társadalmi csoportnak messze a legrosszabb a helyzete, szociális biztonság helyett a kiszolgáltatottság az osztályrésze. Soha nem volt valós állami szándék a mögött, hogy ezt a kérdést megfelelő állami gondolkodásmóddal kezeljék.”
A MEOSZ elnöke egyetért azzal, hogy a többségi társadalom most a karanténban éli meg azt, hogy milyenek a mozgássérült emberek mindennapjai:
„A bezártságot világvégének gondolják, pedig a fogyatékosságban érintett személyeknek – azaz majdnem minden tizedik embertársunknak – ez az izoláltság a mindennapi valóságuk. Fokozottan érvényes ez az intézmények zárt falai között élő fogyatékos gyermekekre és felnőttekre egyaránt. Bár a szociális törvény előírja, hogy egy lakóegységben hány négyzetmétert kell biztosítani egy-egy érintettnek, a magyar intézményi valóság ennél sokkal rosszabb. Vannak olyan zsúfolt tömegintézmények, ahol a távolságtartást képtelenség betartani, és nincs hová áthelyezni sem a gondozott személyeket. Ráadásul a szociális szférában is súlyos munkaerőhiány van, mert még az egészségügyi és oktatási ágazathoz képest is rosszabb feltételekkel működik ez a terület.
Ahhoz, hogy a mozgássérült emberek a társadalmi élet részesei lehessenek, alapvető feltételek hiányoznak, ezért kényszeríti rájuk az állam a bezártságot. Ez nem a saját döntésük, hanem egy kikényszerített állapot – nyomatékosítja Kovács Ágnes –, mert a társadalmi esélyegyenlőség alapfeltételei hiányoznak. Például az épített környezet, a közintézmények akadálymentesítésének a hiánya, de a tömegközlekedés területén is ez egy általános probléma. A fogyatékos emberekkel való bánásmód alapvető ismeretei is hiányosak még az egészségügyben is.
Leginkább attól rettegek, mi lesz, ha a járványhelyzetben amúgy is rendkívül leterhelt kórházak valamelyikébe bekerül egy súlyosan mozgássérült ember. Annak, aki magatehetetlen, még komolyabb ellátásra lehet szüksége.
Eddig a családtagok jelenléte segítette ki a nővéreket, de a járvány miatt a hozzátartozók nem lehetnek a fogyatékkal élő beteg mellett a kórházban.”
Az Emmi március 25-én kilencpontos intézkedési tervet adott ki a „Koronavírus-járvány idején az otthonukban élő fogyatékos személyek és családtagjaik támogatására”. Ebben a településekre is újabb feladatokat róttak: például valamennyi önkormányzatnak fel kell mérnie, hogy a településén hány fogyatékos személy él, kik szorulnak támogatásra, és a megsegítésükre önkénteseket kell toborozni. Ám a minisztérium az intézkedési tervében egyetlen pluszforintot sem jelöl meg, amellyel hozzájárulna az önkormányzatok költségeihez.
Persze, nem szabad elhallgatni, milyen sokan fogtak össze az elesettekért. Berki Judit Bátonyterenyéről el is mondja: „Most az önkormányzatok, civilek, egyházi karitatív szervezetek, egyéni adományozók is erőn felül segítenek. De ez is kevés lesz, ha elhúzódik a járvány, mivel a legszegényebbeknek semmi tartalékuk nincsen.”
A segélykiáltásokat azonban a kormány nem hallotta meg. Noha Európában mindenhol azonnali anyagi támogatást nyújtanak azoknak, akik a vírusjárvány miatt elveszítették a munkájukat, vagy más okok miatt nincs miből megélniük.
Az Orbán-kormány gazdaságvédelmi akciótervében a munkanélküliekről, mélyszegényekről és fogyatékkal élőkről egy szó sem esik.
Nemhogy többletforrást nem adtak az önkormányzatoknak, de még újabb sarcokkal, adóelvonásokkal mintegy 34 milliárd forintot vettek el tőlük. Ezzel a kormány súlyosan veszélyezteti a leghátrányosabb helyzetben lévőket.
Már a járvány kitörése előtt is több mint hárommillió honfitársunk, a lakosság egyharmada élt a létminimum alatt. Ha ezeket a tömegeket eléri az éhínség és a járvány, annak olyan tragikus következményei lehetnek, amelyekbe belegondolni sem tudunk. Ezért a kormánypártok tagjainak, akik a döntésekre befolyással bírnak, emberi és hazafias kötelességük volna azonnal cselekedni, és megvédeni azokat a magyar állampolgárokat, akik kiszolgáltatottságukban csak rájuk számítanak.
