Zűrzavar a Páva utcában – A Holokauszt Emlékközpont hányattatásai

A magyar társadalom csak a rendszerváltás után szembesült emlékezetkultúrájának riasztó hiányosságaival, többek közt azzal, hogy képtelen volt szembenézni a holokauszt traumájával. Az iskolákban majd fél évszázadon át csak felületesen érintették a tragédiát, viszont a holokauszttagadó és relativizáló nézetek a rendszerváltás után rögtön nyilvánosságot kaptak.

Maradt hát a másik út: már 1994 és 1998 között, a Horn-kormány idején szóba került, hogy egy reprezentatív holokausztmúzeum létrehozásával méltó emléket lehetne állítani az áldozatoknak, a felnövekvő nemzedékeknek pedig ezen keresztül bemutatni a szörnyűséget. Hosszas előkészítés után, 2002 és 2004 között a Med­­gyessy-kormány két és fél milliárd forintot fordított a Páva utcai, elhanyagolt állapotú zsinagóga restaurálására, új épületrészekkel való kiegészítésére, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány (HDKE) létrehozására. Az új intézmény alapvető céljait azonban nem tisztázták. Oktatásra nem használható, mert nincsenek benne osztályok befogadására, vetítésre alkalmas termek. Ha a múzeumi funkciót tartották volna elsődlegesnek, akkor lennének olyan kiállítóterek, amelyek képesek látványos, a fiatalokat is vonzó kiállításokat befogadni, de ilyenek sincsenek. Mint ahogy könyvtárral, számítógépekkel felszerelt kutatóhelyeknek is híján van a komplexum – ezért tudományos központnak sem jó.

2002 nyarán a nemzeti kulturális örökség minisztere a Magyar Auschwitz Bizottság javaslatára Darányi Andrást nevezte ki a HDKE ügyvezető igazgatójának. Sokan találgatták, hogy miért állítottak az intézmény élére egy, a harmincas éveinek elején járó fiatalembert, akinek akkor még diplomája sem volt.

– Az én pályázatomat találta legjobbnak a tizenegy főből álló kuratórium, amelybe az Auschwitz Bizottságon kívül a minisztérium és a Mazsihisz is tagokat delegált. Igaz, előzőleg létrehoztam egy kis csapatot, amelynek tagjai, hozzám hasonlóan, Izraelben tanultak és dolgoztak. A kuratórium úgy gondolta, hogy menedzser típusú vezetőre van szükség, aki forrásokat tud szerezni az intézmény fenntartására – utólag így emlékszik erre az időszakra Darányi.

Uratlan vagyon

A HDKE-re 2011 után fontos feladat hárult, az „uratlan vagyon” felmérése. A kutatás céljáról a Miniszterelnökség a következő tájékoztatást adta: „A második világháborút követően, 1945–1948-ban a magyar koalíciós kormányok törvények és rendeletek sorozatával hatálytalanították a zsidóságot kirekesztő, többrétűen sújtó, 1938. május 29-től 1945 elejéig kibocsátott jogszabályokat. A hatálytalanító rendelkezések keretében azonban nem történtek átfogó intézkedések az elrabolt vagyontárgyak visszaadásáról, illetve az örökösök hiányában az államra szállt zsidó vagyontárgyak helyzetének rendezéséről. Az 1024/2011. (II. 11.) kormányhatározat értelmében több más, a zsidósággal összefüggő kérdés mellett az örökösök nélkül elhalt zsidó származású, vallású személyek hagyatéka utáni kárpótlás kérdéseivel előbb a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, majd a Miniszterelnökség foglalkozik. A felkért szakértői bizottság által végzett munka jelenleg is zajlik.” A titkosított kutatás igen kényes, becslések szerint százmilliárdos nagyságrendű kárpótlásról van szó.

Társaival 2001. június 12-én, vagyis még mielőtt pályázott volna, megalapította a Budapesti Holokauszt Mú­­zeum és Oktatási Központ (BHMOK) Nonprofit Közhasznú Kft.-t. Ennek tevékenységi köre szinte azonos volt a HDKE-éval: múzeumi tevékenység, könyvkiadás, társadalomtudományi oktatás, történelmi hely és építmény működtetése. A szervezet bevétele kizárólag adományokból származott. Összesen ötvenmillió forintot meghaladó összeget kaptak, amelynek felhasználásáról az iratokból utólag nehéz képet kapni. A BHMOK tevékenységének legfontosabb produktuma a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság jegyzőkönyveinek digitalizálása volt; éves beszámolói szerint az adományokat és a pályázatokon elnyert pénzeket e célra fordította. A Zsidó Levéltárban lévő, körülbelül 3500, a hazatért deportáltaktól 1945–1946-ban Budapesten rögzített, egységes kérdések alapján felvett jegyzőkönyvek pótolhatatlanok, de abban a formában, ahogyan a világhálóra kerültek, nehezen kutathatók.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Darányiék, meglehet, forrásszerzésben valóban jók voltak, más tekintetben nem álltak a helyzet magaslatán. Hiller István, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának akkori vezetője így emlékszik:

– Kinevezésemkor, 2003 májusában a magyar holokauszt hatvanadik évfordulójáig már egy év sem volt hátra. A Páva utcában javában folyt az építkezés, de a koncepciókat nem egyeztették, operatív döntések nem születtek, teljes volt a káosz. Ekkor hoztam létre a holokauszt-emlékév 10-12 főből álló nemzetközi tanácsadó testületét. Megállapodást kötöttünk a Jad Vasemmel és a washingtoni holokausztmúzeummal is. Komoly költségvetési támogatást adtunk, s végül el is készült az épület, ahol 2004 áprilisában kezdte meg működését a Holokauszt Emlékközpont. Miniszteri biztost neveztem ki a Páva utcába, Harsányi László közgazdászt, aki 2006-ig töltötte be ezt a funkciót – mondja Hiller, hozzátéve, hogy a HDKE „egymást váltó vezető garnitúrái” nem jöttek ki egymással. – A holokausztkutatással kapcsolatos nézetkülönbségek, sajnos, erősebbnek bizonyultak, mint a közös ügy szolgálata.

Nem véletlen, hogy a közelmúltban elhunyt kiváló történész, Varga László, a Páva utca első szakmai igazgatója keserű szájízzel hagyta ott egy év után a munkáját.

Aki azt hitte, hogy az alapítási konfliktusok lezárultával végre nyugodt időszak kezdődik, tévedett. Szita Szabolcs ugyanis, aki Varga László eltávolítása után a HDKE vezető történészévé lépett elő, 2009-ben konfliktusba került az intézményhez akkor igazgatóként visszatérő Harsányival, s kilépett az akkor még népes gárdát foglalkoztató intézményből, amelynek látogatói egyre fogyatkoztak. A konfliktus okairól egyikőjük sem kívánt nyilatkozni. 2011-ben a közalapítvány akkor megalakuló új kuratóriumának első dolga volt Harsányit felmenteni, utódja előbb megbízottként, majd az igazgatói pályázat nyerteseként Szita lett.

Szita a távozása és a visszatérte közötti két évben létrehozta a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületének keretei között működő Budapesti Holokauszt Intézetet (BHI), amelynek ő volt a főigazgatója. Kuratóriumi elnöke lett az Emlékezés 1944–2004 Közhasznú Alapítványnak is, amelynek célja „kulturális tevékenység, ezen belül a holokauszt minél teljesebb, megalapozott tanintézeti feldolgozása”. Az alapítvány, bár közhasznú jogállásától 2014-ben megfosztották, ma is működik.
Vannak olyan vélemények, amelyek szerint ezek a különböző szervezetek valójában azt a célt szolgálták, hogy a HDKE-t felhasználva különböző helyeken pályázzanak, de az elnyert források a Páva utcai múzeumban végül nem jelentek meg.

Ennél nagyobb probléma, hogy a HDKE nem vált tudományos műhellyé, nincsenek kutatási eredményei. Sajnálatos, hogy a magyar holokausztkutatás doyenje, a kilencvenöt éves, New Yorkban élő Randolph L. Braham professzor 2014-ben konfliktusba került a kormánnyal a magyarországi holokauszt megítélése kapcsán, s e konfliktust kiterjesztette az állami intézményként működő Páva utcára is: a korábban itt letétbe helyezett könyvtárát elvitette, visszaküldte a kitüntetéseit, visszavonta a nevét a Páva utcai épületben működő Holokauszt Emlékközpont Téka és Információs Központról és leállíttatta az 1992-ben elindított Auschwitz-füzetek című időszaki kiadvány megjelentetését is.

Fotó: Kovalovszky Dániel

A HDKE súlytalansága azért aggasztó, mert az intézmény monopóliumot élvez. Magyarországon nincs ezen kívül olyan tudományos intézet, amely szakvéleményt alkothatna a nagy számban megjelenő publikációkról és visszaemlékezésekről. A kormány is figyelmen kívül hagyja álláspontját, amikor például köztéri emlékművekről dönt. Mindez meglátszik a létrejött művek színvonalán is, Varga László anno megállapította, hogy a legfontosabb művek a magyar holokausztról Magyarországon kívül jelentek meg, az Élet és Irodalomban még 2006-ban írt cikkében pedig úgy fogalmazott: „A hazai holokausztkutatás szinte semmit sem tett hozzá a holokauszt értelmezéséhez. Semmi mondanivalója nincs az emberi civilizációról, annak magaslatairól, esetünkben mélységről, irracionalizmus és racionalizmus furcsa 20. századi szimbiózisáról, aminek tisztázása elengedhetetlen a holokauszt feltárásához. E nélkül nincs történelem, nincs történetírás. Ez nem hiba, hanem alkalmatlanság.”
Az utóbbi tíz évben semmi sem változott.

A legnagyobb probléma talán az, hogy a hazai kutatók nem tárják fel a hasonlóságokat és különbségeket az euró­­pai holokauszt és annak magyar változata közt. Pedig sok az ellentmondás: ismert, hogy a magyar hatóságok több mint tizenkilencezer, „kétes állampolgárságú” zsidót helyeztek át Magyarországról a németek által megszállt Galíciába. A kiutasítottakat 1941 augusztusában az SS kommandói Kamenyec-Podolszkijban és környékén lemészárolták. Ez volt a holokauszt első, öt számjegyű áldozatot követelő tömeggyilkossága, amelyben Magyarország kezdeményező szerepet játszott. Ugyanakkor nálunk a tömeges deportálás a többi, németek által megszállt európai országhoz képest későn, 1944 áprilisában indult el. A budapesti zsidók tömeges elszállítását Horthy július 10-én felfüggesztette, és azt nem is hajtották végre. Ám a nyugati határszélen még 1945 márciusában is akadálytalanul folyt az odaszállított zsidó munkaszolgálatosok és polgári személyek lemészárlása, a budapesti zsidó lakosságot pedig 1944 októberétől a városon belül üldözték és gyilkolták. Ezek az ellentmondások mindmáig érezhetők a nyugati közvélemény Magyarországról alkotott negatív képében.

A Páva utcában most végeláthatatlan pereskedés folyik. Szita Szabolcs felmondott az utolsó szakembereknek, a főigazgatón és a titkárnőn kívül már csak egy állandó munkatárs van, a jogász. Ő fogalmazza a felmondó leveleket, nem túl hatékonyan: egy elbocsátott dolgozónak például húszmillió forintot ítélt meg kártérítésként a bíróság. Úgy tudni, szóba került az évi 220 milliós költségvetési támogatáshoz jutó intézmény átmeneti bezárása is. A HVG viszont arról számolt be a közelmúltban, hogy a kormány 400 millió forintos támogatásból új holokausztkiállítást „rendel” az évtized végére, ám erősen kérdéses, miként tudnák éppen most meghaladni az eddigi bénító politikai és szakmai vitákat. Hozzátehetjük azt is, hogy közvetlenül a kinevezése után, az új kiállításra vonatkozó kérdésre Szita így felelt az Origo újságírójának: „Hol van erre 600-700 millió forint?”

Vannak más kezdeményezések, ezek egyike a józsefvárosi Sorsok Háza – Euró­­pai Oktatási Központ, amelynek hétmilliárd forintból elkészült épülete a súlyos viták következtében üresen áll. Szintén a holokauszt bemutatása a célja az Együttélés Háza című projektnek, amely a budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában jönne létre, s van ilyen terv Gyöngyösön is, a felújítás alatt álló hatalmas zsinagógában. Szó van a Mazsihisz kezelésében álló Zsidó Múzeum nagyszabású bővítéséről is – mind-mind állami forrásból.

Akadnak azonban, akik úgy vélik, nincs szükség újabb múzeumra, inkább a középiskolai történelem- és irodalomtanárok továbbképzésére kellene törekedni, afféle holokausztoktatási program kialakítására. Minden megyében vannak ugyanis olyan, a tanárok továbbképzését biztosító intézmények, ahol dialógust lehetne kezdeni a „kényes kérdésekről”. Ha létezik reális oktatási program, akkor megszólíthatók a fiatalok, s meg lehetne tölteni tartalommal a reprezentatív kiállítóhelyeket, akár a Sorsok Házát is.