Zsákutcás főiskolai történet

Klári szülővárosa gimnáziumában érettségizett, és különösebb elképzelése még akkor sem volt a „hogyan tovább?”-ról, amikor a felsőoktatási jelentkezésről kellett volna döntenie.

A középiskola négy éve alatt nem árult el különösebb érdeklődést semmi iránt, ami inkább szokványos eset egy mai diák esetében. Osztályában tanulmányi eredményei alapján második vonalhoz tartozott, sok-sok négyessel, és legalább olyan kevés ötössel, mint hármassal. Szinte elképzelhetetlennek számított, hogy valahova be ne adja a jelentkezését. Értelmiségi szülőkkel, egyetemet végzett bátyjával a háttérben a diploma megszerzése a minimális elvárás volt vele szemben. Ám azt már nem nagyon kutatták a családban, hogy önmagában mit lehet kezdeni egy diplomával.

Ha utólag elemezzük Klári helyzetét és döntését, nem kell különösebb éleslátás annak kimondásához, hogy rosszat hozott meg. A rövid távú előnyök érvényesítése, a kényelmesség egyszerre vezettek oda, hogy munkanélküli lett. A pokolba vezető út valóban jó szándékkal van kikövezve. Íme, a példa.

Szülővárosa főiskolájának kommunikáció szakán kezdte meg tanulmányait. Nem önmagában arról van szó, hogy Klárit soha nem érdekelte a média és a közélet. (Mikor megkérdeztem tőle, hány országos napilapot ismer, akkor egynél kifulladt....) És nem csak arról, hogy ezt az érdeklődést négy év alatt nem tudták benne felkelteni. Sokkal inkább arról, hogy részévé vált egy hazugságnak.

A hazai felsőoktatás megannyi szereplője a túlélésre játszik, és ebben a küzdelemben sok minden megengedhető. Akár (pontosabban: főleg!) a diák rovására is. Az iskolának az az érdeke, hogy legyen hallgatója, mert normatívát ez után kap. Így biztosítja az oktatóinak az állását és a fizetését. A világot az érdekek irányítják, éppen ezért megtakaríthatjuk – ebben az esetben is – magunknak a moralizálást.

Saját szempontjából az intézménynek igaza van. Egyszerűen szeretne fennmaradni. Innen nézve neki mindegy, mit és milyen színvonalon tanít. Józan ésszel azt hihetnénk, hogy azok a felsőoktatási intézmények, amelyek nem kínálnak piacképest tudást, rövid időn belül hallgató nélkül maradnak, és megszűnnek. A helyzet azonban nem így áll.

Joggal hihetnénk azt, hogy olyan szakokat hirdetnek meg a felsőoktatási intézmények, amelyek álláshoz és biztos jövedelemhez juttatják a végzetteket. Egy normális világban (országban) ez így lenne. A kisvárosi főiskolán (ami nemrégiben egy egyetembe integrálódott) kommunikációt tanuló Klári pontosan felmérhette volna, hogy ezzel a végzettséggel esélytelen lesz a munka világában, de alighanem tudatosan figyelmen kívül hagyta ezt a nagyon is várható következményt. Az iskolaválasztáskor győzött benne a rövid távú okoskodás.

Otthon maradhat, ami annyi jelent, hogy nem kell se albérletet (vagy kollégiumot) fizetni. A családi asztalnál etetik és itatják, ami megint jelentős megtakarítási tényező. Helyben élő udvarlóját sem kell magára hagyni, és általánosságban véve nem kell semmit feladni korábbi életviteléből. (Uszoda, kutyasétáltatás, baráti kör, társastánc.)

Ezzel az okoskodással csak egy baj van. Hogy sehova sem vezet. Igaz, négy évig gondtalan és kényelmes életet ígért és adott. Ráadásul az iskolai követelmények olyan alacsonyak voltak, hogy ezek a legkevésbé sem zavarták meg Klári kellemes helyzetét. Az államvizsga után – mert a négy év menthetetlenül eltelt – azonnal jöttek a gondok. A lány ekkor úgy tett, mint aki csodálkozik.

A sajtóban manapság nem lehet elhelyezkedni. A cégek és önkormányzatok sajtóreferenseket vagy nem alkalmaznak, vagy ezeket az állásokat már régen betöltötték. Hozzá kell tenni, hogy Klári akkor is nagy bajban lenne, ha ilyen munkakörökben valahol elhelyezkedhetne, mert az iskola éppen csak a szakmára nem tanította meg.

Hiába küldte el életrajzát több tucat helyre – egy idő után már válogatás nélkül –, többnyire választ sem kapott. Ezt az érdektelenséget csak kisebb részben lehet a válságra fogni. Végzettsége komolytalannak számít. Ilyen munkaerőre, főleg olyan számban, ahány kommunikáció szakos hallgatót évről-évre kibocsát a hazai felsőoktatás, egyszerűen nincs szükség.

Itt érkezünk el az egyéni felelősség kérdéséhez. Nagyjából-egészéből lehetett tudni, hogy az erre a szakra való jelentkezés ide fog vezetni. Klári azonban becsukta a szemét, és befogta a fülét. Átadta magát időlegesen az iskola nyújtotta kényelmes és kellemes ajánlatnak. Tudta, hogy ez hamis ajánlat. Tudta, hogy nem lehetőséget, hanem rövid szavatossági idejű illúziókat kap. Tudta, de ezt a tudást elnyomta magában.

Mostanában nem érti a világot. Felfoghatatlan számára, hogy nem kap munkát, nem alkalmazza senki, nem érdeklődnek iránta az állásbörzéken és a munkaerő-közvetítőknél. Haragszik mindenre és mindenkire. Az iskolájára, tanáraira, szüleire, városára, a politikusokra és az országra. Neki minden és mindenki kritika tárgya.

Saját magát kivéve.