Visszavonulók avagy miféle céda a politika?

Politikai utógondozás, „közéleti detoxikáció” – Németországban többféleképpen nevezik a távozó, kiszoruló, kiöregedő közéleti szereplők pályájának „levezető szakaszát”.

Franciaországban „pantoufle-nak”, „papucsnak” mondják a kihullott politikusok utófoglalkoztatását, amelyben zajtalanul suhannak át a privát szférába tanácsadónak, üzleti protektornak. Az USA-ban üzletemberként, lobbistaként, szakértőként anyagilag is sikeres lehet a visszavonuló szenátor, kormányzati szereplő. Nemrég a magyar sajtóban hír volt, hogy egy volt amerikai külügyminiszter ügyvédi irodája elvállalhatja a MÁV jogi képviseletét.

Németországban a regionális kormányzati rendszer segíti a politikusok „jól felépített” visszavonulását. A Bundestag kihullott képviselői a tartományi parlamentben folytathatják. Schröder volt kantdár nagyobb tétben játszik, az energetikai (olajipari) bizniszbe távozott.

A kiterjedt alapítványi rendszer gyakran politikuspihentető.

A korlátozott cserét – bizalmi posztokon – a német gyakorlat is lehetővé teszi. A kormányzati apparátus képzettebb tagjait – Kiszelly szerint tisztes jövedelemmel – rendelkezési állományba helyezik, s váltáskor „aktiválják” őket.

Kiforrott „utógondozási” gyakorlat a kádári Magyarországon is létezett. „Káderelfekvőkben”, sportszövetségek élén, a fejlődő országok diplomáciai képviseletein, ágazati szakszervezeti vezetőként, a Hazafias Népfrontban pihentették az első vonalból visszavont nómenklatúratagokat. Marosán tisztes nyugdíjjal távozott a híres levélaffér után, Lakatos Ernő, az MSZMP agitprop osztályának vezetője Kelet-Berlinben vendégszerepelt nagykövetként. Czinege Lajos számára visszaesés volt, amikor „Moszkva közeléből”, „a marsallok mellől” miniszterelnök-helyettesnek vonták vissza.

A Nyugaton elterjedt alapítványi utógondozás elemei Magyarországig érnek. Nemzetközi baráti társaságok, civilszervezetek, kisebbségi önkormányzatok élén találunk ismert neveket.

De nem törvényszerű, hogy a politikus végleg elszakadjon eredeti hivatásától. Számos sikeres ügyvéd, orvos (Bárándy Péter, Rácz Jenő) folytatta korábbi munkáját.

A távozó politikus „utógondozása” a politikai rekrutáció miatt fontos. Mert az MSZP százharminc mandátumot veszített, de ha újra nyer, nem mindegy, talál-e képzett szakpolitikusokat, polgármestereket, vagy – Kiszelly Zoltán politológus kifejezésével – „politikai vállalkozókat gyűjtögethet az utcán”. Szabó Zoltán távozó képviselő szerint ez a kisebbik probléma. „Amiatt nem bukott meg magyar kormány, mert nem akadt jelentkező a miniszteri posztra.”

A politikai utógondozást nem segíti a demagóg légkör, a politikusokkal szembeni ellenséges hangulat. Az eredeti elképzelés alapján a zsákmányelvet korlátozták volna. Antall miniszterelnök víziója szerint államtitkári szint alatt az apparátus tagja közszolga, s a miniszter személye változik. De már az Antall-kormány sem tudott ellenállni a kísértésnek. Előbb a külügyi apparátus döntő posztjain tisztogattak, majd az MNB elnökét szorították ki, hogy a médiaháborúval végképp elvaduljon a légkör.

A helyzet máig sem konszolidálódott. A Gyurcsány-kormány idején már a fideszes kötődésű kistérségi megbízottakat is lecserélték.

Csörögnek a telefonok, sorra hívjuk őket: az ismerősöket, a kimaradókat, a rutinosokat, a nagy és a kicsi távozókat. Szinte mindenki bent van a Fehér Házban. Csomagol, leakasztja a falról a családi képet, CD-re menti régi beszédeit, előterjesztéseit. Mert jön Jobbikos Hunor, vállán íjjal, tegezzel, hogy titkárnőt cseréljen, és átvegye a szolgálati laptopot.

A politikus közléséhes fajta, most mégis fanyalogva fogadnak. „Muszáj erről pont nekem nyilatkoznom? Érts meg. Még fel sem fogtam, ami történt. Azt sem tudom, lesz-e állásom.” Az MSZP „lelkizős párt” lett, nemcsak azt szeretik, ha érted, de elvárják, hogy „meg is értsed” őket.

Keller László (tizenhat év) járt a legcifrábban. Egy ideig stabil listás bejutónak látszott, de a sorompó előtte zárt le. Így a fél sajtó őt idézi mint „a” vesztest. Kellert nyilván frusztrálja a főlúzer szerepe.
– Nézze, egy hétig vagyok közszereplő, a magánélet csak rám tartozik.
– Csak vannak tervei...
– Mindenkinek vannak. Nem?
– De. A politikának vége? Holnaptól újságolvasó, tévénéző?
– Eldöntöm, kellő időben. Nem sürget az idő.
– Horgászat? Foci? Netán úszás?
– Ez sem tartozik a nagyközönségre.
Reménytelen. A Keller-fal szilárdan áll. Áttörhetetlen.

Csendben azért hozzáteszi: az a sorompó sokak előtt zárt le. Miért ő a vereség szimbóluma?

A listaszámát ma is mindenki fújja, mintha tombolacetli lenne. Ez az egyetlen politikai értékmérő. „Hetveneske voltam.” „Ötvenről nyomtak vissza.”

Az SZDSZ-nek nem voltak ilyen gondjai. Se listái, se sorszámai, se frakciója. Tavaly nyár óta nyugodtan készülhettek. Páran a mini MDF-nél kopogtattak.
– Az volt nekünk az utolsó kenet – mondja Csapody ősképviselő (húsz év) keserűen.

Az EP-választás volt a vízválasztó a liberálisoknál: a belső szolidaritás maradéka akkor tűnt el, a megosztottság megmaradt. Gulyás József képviselő (tizenhat év) mondja: róla azt terjesztették „házi jóakarói”, hogy a Fidesz lekenyerezte, azért szavaz Bajnai ellen.

A szolidaritás kapcsai tényleg meglazulhattak, mert többen azt sem tudják, kivel mi lesz, ki merre tart. Magyar Bálint uniós innovációs munkával indít – de ez két éve zajlik. Kunczéról tudjuk, Mikszáth modorában hetente egyszer csevegőműsort vezet egy kereskedelmi rádióban. Korábban egy jelentős cég képviseletében vállalt szerepet, de ez a munka márciusban megszűnt. Van három diplomája, s – amint mondja – „várja a lehetőségeket”.

– Mi lesz például Béki Gabival? – kérdezzük Gulyás képviselőt próbaként.
– Őszintén szólva, gőzöm sincs – mondja restelkedve.
Gulyás a bizottsági munka során szerzett titkosszolgálati szakismereteit kamatoztatja. Kutatói érdeklődése az állambiztonsági szervek történetéhez és az NBH jogállami szerepének vizsgálatához vonzza. Pályázott is, nyert is, politikai elvonási tünetei nincsenek.

– Van hol laknom, és van mit ennem, van élet a politika után is – mondja rezignáltan.
De mihez kezd az ifjú Gusztos, akinek pályája harmincnégy évesen, a csúcson tört derékba.
– Hát... nem tudom – rázza a fejét Gulyás. – Péternek előbb nyilván diplomát kell szereznie.
Liberálisék mindig kedvelték egymást.

De lássuk Pétert. Épp sportol, egészségtudatos, szabadelvű ifjú, kutyát sétáltat a parkban. Barátságosan indítunk. Kuncze nagy tehetségnek tartotta, mondjuk.

– Igen? Mit mondjak erre? – kérdez gyanakvón.
A beszélgetés kínos.
A téma nem kedvére való. És Kuncze sem pártelnök már.
– Terveimről később nyilatkozom – „nyilatkozza”. – Kellő időben nyilvánosságra hozom őket. Miért vegyem el a teret a nagy öregektől, akik húsz éve függesztették fel civil pályájukat? – De meg is magyarázza: – Mindig mondtam: az a szerencsém, hogy huszonhat évesen kezdtem, s akkor hagyok fel a politikával, amikor még civil pályára léphetek. Janka... Hozzám... Bocsánat, megőrültek a kutyák.

A háttérben tényleg vad hörgés, csaholás, fogcsattogtatás. Gusztosnak nincs nosztalgiája, a parlamenttel átellenben, a szigeten fut. És nyolc évet lefutott.

Fodor Gábor tisztességesen visszahív, de nem nyilatkozik. Közéleti tervei lehetnek, s mivel mandátumáról maga mondott le („nem asszisztáltam a frakció szétveréséhez”), hathavi végkielégítést sem kaphat. Anyagi gondjai is lehetnek, mivel – többen úgy fogalmaznak profánul – „a Gábor tényleg nem lopott, túltengett benne a politikai érdeklődés. Ehhez is mulya volt”.

Mécs Imre – Gusztossal ellentétben – kései kezdő, ötvenhét évesen lépett a parlamentbe, ha az életfogytiglant (és a siralomházat) nem tekintjük politikának. (Habár az.) Húsz évig tartotta magát. Egyszer Magyarék hozták vissza, s amikor az SZDSZ-ből kikopott, az MSZP és Lendvai Ildikó mentette át. De a mostani tolongásban nem maradt hely a forradalmi reprezentációra. Hetvenhét évesen zár, hét gyermek atyjaként, közülük öt még eltartásra szorul. Szép kihívás.

Pető Iván nyugdíjas. Hatvannégy múlt.
– Kisnyugdíjas – mondja öniróniával. – Nyugdíjasbérletem már van. Így aztán sorolhatnám a szokott panaszokat, hogy „ennyi meg ennyi szolgálati év után ennyi jár”, de ez a jövő. Pár napig várni kell.

Addig még „képviselőurazzuk”. Magyarországon ez sajnos nem rang.

Pető ráér. Társasága a régi, életformaváltást a nyugdíjaslét nem jelent. Munkája, tervei még nincsenek, ha történész marad, most jönne a „betakarítás”, az összegzés kora. De húsz év kimaradt. A pártelnöki lemondás (és a látványos háttérbe vonulás) óta Pető a szokottnál is megfontoltabb, visszafogottabb, mint a klasszis focisták súlyos sérülés után.
– A politikából annak nehéz kimaradni, aki azt hiszi: nélküle nem élet az élet, mindenkinek ő hiányzik. Tény, Magyarországon nincs tisztes visszavonulás. Senki sem kívánja, hogy a politikai obsitost a társadalom tartsa el. De méltatlan példák is vannak.
Az eluralkodó világvége-hangulattal („a jogállam végnapjait éli”) Pető nem azonosul. A kétharmadból következő közjogi lehetőségekkel a józan elme számol. De ez nem okozhat pánikot.

– A Jobbik valóban tagadja a demokratikus normákat. Ám a Jobbik nincs hatalmon.
Csapody képviselő – az SZDSZ-es sorstársakkal ellentétben – a lábadozás napjait éli. Hangja rekedtes, fátyolos, politikai torokgyulladás gyötri. A képernyő előtt kínlódta át pártjának végóráit.
– Igen, igen, biztos lesz valami párt, talán még MDF-nek hívják. Valaki lefeji a maradék kis ikrát, ami benne maradt. Két egész hat tized után pénzecske is csorog, azt el kell költeni.
A „stratégiai párttanácsadókról” epésen jegyzi meg:
– Ahogy a Duna sem folyhat Bajától Szentendre felé, úgy X. politoguru sem mondhat igazat. Utólag okosabb vagyok, de örülhetek, hogy nem mentem velük a vágóhídra – teszi hozzá.
– Ehhez képest példásan optimista volt – jegyezzük meg.
– Januárban – mondja. – Akkor még mi voltunk az LMP. Akkor kezdődött Dávid Ibolya – politikai kalandorok által generált – ámokfutása.

Az SZDSZ volt a medvecsapda, amely a pártocskára csattant. A két ősvetélytárs – ez is méltó vég – egymásba kapaszkodva tűnt el a történelmi Niagarában. Csapody pedig veszi a kalapját, hathavi alapdíjnak megfelelő végkielégítését, és visszatér a huszadik századi magyar művelődéstörténet kutatásához. Telke nincs, íróasztala van. Csak a titkárnőnek találjon még állást. Irodájába készül a Jobbik, történelmi országfoglalásra. A hatodik emelet már az övé.

– Elrohan mellettünk az élet – mondja a zaklatott ifjú szoci titán.
Az utóbbi években megjárta a hadak útját. Volt fenn és lenn, volt képviselő, államtitkár, szóvivő, kommunikált, és mélyen hallgatott. Most pedig kimaradt. Nem könnyű megemészteni.
Nincs is kedve névvel szerepelni.
– Amikor nyolc éve Medgyessy belépett a miniszterelnöki dolgozószobába, számítógép dísznek sem állt ott. (Kubatov szaktárs igazat mondhatott.) A politika bizonyos szféráiban – mondjam vagy ne mondjam? – az ember hajlik arra, hogy elfelejtsen dolgozni. Miniszterként, államtitkárként sokaknak abból áll a munka, hogy ötpercenként elordítják a titkárnő nevét.
A üzleti világban ez kevés. A parlamentben elmegy. Más, ha valaki a „szakmáját is gyakorolja”.

– Ahogy a MOM-parkban járok, váratlanul Rácz Jenővel akadok össze. Kérdem: mit keres erre? Előadást tartott egy gyógyszeripari cégnél. Neki nem lesznek anyagi gondjai. – Váratlanul kitör: – De mondd meg, mi a fenét kezdjen Cs. a munkajoggal? A kormányzat bizonyos területein a tudása nélkülözhetetlen. Máshol a kutyának sem kell majd.
– A jogászkodásnak tényleg lőttek – mondja egy kizuhant szoci. – Menjek zugügyvédnek közös költséget perelni? Lényeges, életbe vágó ügyet (hibás számlázás, válás, láthatás) rám se bíznának. És igazuk van!
Suchman Tamást megviselte a vereség... és az utóbbi húsz év. Beteg, folyik róla a víz, nagy a szíve, rendetlenkedik a mája, elszaladt a cukra – egyebek mellett. A füstöt mélyen letüdőzi, mielőtt „politikai végrendeletébe” fog. Minden szava prófétai.
– Hangsúlyozom, nem akartam folytatni – kezdi. – Bajnai Gordon vett rá a maradásra. De fizikailag se bírnám. Pihenni, élni kell.
Azért Tamás úr megjegyzi: jön ám az önkormányzati választás. A jó versenyló reflexével felhorkan, még a gondolatra is. De fegyelmezetten a tárgyra tér.

– Ötvennyolcadik voltam a listán. Ötvenegyről nyomtak le, egy neves politikushoz kötődő jóakaróm révén – mondja. A jóakaró neve párttitok. Szünet, újabb szippantás. – Az alábbiak legyenek benne! Írja! Köszönöm ezt a húsz évet a Magyar Szocialista Pártnak. Több volt, mint amit reméltem. Üzenem a szocialista pártnak: a baloldali értékeket ne hagyja veszendőbe menni. Üzenem: a liberalizmus megmételyezte őket. A nyugdíjasokat, alkalmazottakat nem szabad magukra hagyni. Üzenem a Magyar Szocialista Pártnak: százharminc kimaradó emberét ne dobja félre. És végül üzenem Gyurcsány Ferencnek – hangját emeli –: ne menjen bele semmiféle öncélú hatalmi harcba. Kövesse Horn Gyula példáját, aki egyszerű tagként vezércsillagunk volt, s szavára mindig figyeltünk – zárja szavait Suchman, s kimerülten párnáira hanyatlik; gyógyul.

Egy matematikus-analitikus elme szárazabban fogalmaz. Szabó Zoltán (tizenhat év) az ötvenhetes sorszámot kapta, amely a számítások szerint „befutónak látszott”. Akkor.
– Azt kérdi, mi a fenét kezdjek magammal? – reagál Strasbourg-ból az udvarias hebegésre.
Amikor onnan hazatér, indulhat az álláskeresés. Azaz nem indul semmi. Hadműveleti terv sincs.
– A tudomány elment mellettem. A múltkor belepillantottam a szakirodalomba.
A szavakat sem értettem meg.
A politika Magyarországon nulla összegű játszma. Pajzsra emelnek, vagy leírnak. Ennek kettős következménye van: az irreálisan magas tét egyrészt fokozza a vetélytársak agreszszivitását, másrészt – Szabó szerint – arra ösztönzi őket, hogy „addig gyűjtögessenek”, amíg lehet.
Eörsi Mátyás húsz éve keresett ügyvéd volt. Ott neki már nem nő fű. Ötvenöt évesen legyen újra pályakezdő?

– De hát ilyen országot akartunk – mondja derűsen.
– Milyen országot?
– Olyat, amelyben elzavarhatnak bennünket. Most beleestünk a szórásba – tárja szét a kezét. – Kevesen tudják, nemzetközi szinten mennyivel elismertebb vagyok. Mindezt kidobhatom az ablakon. Senki sem próféta a saját hazájában. – Elképesztő példákat sorol. – Nem mondok nevet, mert még megírod: láttam képviselőt lottót árulni. Máshol nem tudott elhelyezkedni. Az MDF-es kolléga, jó nevű orvos, az akkor még nagy pártból nem tudott visszatérni a kórházába, olyan gyűlölködés fogadta.
Eörsi szerint az ország nagy árat fizet a képviselő-ellenes demagógiáért, amellyel a közvéleményt hergelik. Oda jutunk, hogy a magára valamit adó polgár politikával nem próbálkozik. Olyanok özönlik el a pályát (a jelei máris mutatkoznak), akiknek ez is emelkedést jelent. Demagógok, kalandorok, exhibicionisták.

Eörsi – ha tehetné – mégis újra próbálkozna.
– Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a szakmát, aki a közügyek iránt cseppnyi érdeklődést érez. Ez sem undokabb, mint bármelyik pálya, azzal a különbséggel, hogy a gáncsoskodás a nyilvánosság előtt zajlik. Nem beszélnék le senkit. Nem, soha.

Nem mindenki ennyire optimista. Karsai képviselőt, Békés megmondóemberét, a nép barátját rosszkedvében találjuk. Traktor zúg, madarak csiripelnek – a birtokát műveli.
– Gazdaság, család, természet – ez maradt nekem. Felőlem mindenki csinál, amit akar – mondja letörten.
– Azért hősi bukás volt – csillapítjuk, de Karsai gazdát csak hergelni lehet.
– Nekem bukás? Ugyan már. A népnek bukás, ha senki sem marad, aki kimondja helyette az igazat. Az országban sem marad ilyen, nemhogy a parlamentben.
Karsai gazda, aki tehát mindig az igazság kovásza volt, hiányozni fog. Kérdezzük is tőle: ide vezetett, hogy az MSZP nem hallgatott őrá?
– Hát ez így is volt. Biztos. Egyértelmű!
A népére is zabos. Nincs az a pénz, amiért még egyszer elvállalná ennek a térségnek és társaságnak a képviseletét azok után, amit vele tettek.

De mit tettek Karsai képviselővel? Például leszavazták, pedig húsz éve ő az egyetlen, aki „meg merte mondani az igazat bárkinek, bármikor a szemébe”. A teoretikus Karsai a közélettel is elégedetlen. Akkor ragadja el a hév, amikor a politika kerül szóba.

– Az a legalja munka. Micsoda hülyeség belekeveredni! A legmocskosabb szakma, amit el lehet képzelni. A politika egy mocsok. – Rövid csend, hallgat a telefon, féltjük is Karsait, de erőt merít a folytatáshoz: – Maradok a növényeknél és az állatoknál. Azok legalább nem árulnak el. Jobbak, mint az emberek.
Horn Gábor energikus, jókedvű ifjú atya. Újabb gyermeke egyéves lehet, ezt háttérzajok igazolják.
– Nem érzem kifosztva magamat. Könnyebben élem meg a bukást, mint néhány MSZP-s, aki döbbenten áll. Mire számítottak? Mi „készültünk”. Volt időnk. De ha megmaradunk s bejutunk, akkor is abbahagynám. Kimerültem.
Már nem kell reggel hatkor rohanni. Nem kell öltönyt-nyakkendőt ölteni, farmerban is le lehet ugrani a közértbe.
Horn a régi iskolába készül, ahol valaha tanított. Tanácsadóféle lesz.

– Tanítani nem is tudnék. A mai srácok mások.
Kis magánegyetemet alapít ismerőseivel, de ez többéves program.
– Nem a politika „után” van élet – pontosítja a kérdést Donáth László lelkész (tizenhat év) –, hanem alatta, közben, vele és miatta. Külön szerencsém, hogy tizenegy hónaposan csöppenhettem bele.

Ötvenöt évesen pedig – ha úgy vesszük, formálisan – kicsöppent. Egykori választókerületéből – a III. kerületből – nemzedéki ellentétekre hivatkozva túrták ki, mondván: Ló Béla közelebb áll a dolgozó tömegekhez. Listákra vadászni, ingyenbelépőt kunyerálni nem Donáth műfaja.
– Ami a személyes sorsomat illeti – mondja –, nem aggódom. Ám megrendít a kollégák fájdalma, akik többet tettek fel erre, mint én, s most látják, miféle céda a politika. Hol ennek, hol annak riszál, de áldozatait mindig kifosztja.
Donáth ’93-ban kikötötte: pártba be nem lép, lelkészi hivatását gyakorolja.
– Aranymadár voltam én nekik. Most úgy érzem magam, mint akit „kitüntettek” – ha érted az iróniát.
A medál neve: szabadság. Külső és belső függetlenség.

– Eddig közszolga voltam. Bármikor rám csöngethettek, ha a lelkészhez vagy a képviselőhöz jöttek. Nem könnyű tűrni, amikor valaki másfél centiről sziszegi a füledbe, milyen mocsok, aljas zsidó vagy, s fegyelmezetten hallgatni kell, mert ő a te választód. Most felszabadultan mondhatom: uraim, mi közünk egymáshoz? Ahogy lelkészként nyugodtan szólhatok: istentagadó, rohadt, ateista bagázs vagytok, bármilyen kosztümbe is bújtok. Mert van evangélikus templom, ahol árpádsávos az oltárterítő. Ha képviselőként teszem, azt mondják: ja igen, az egy másik párt. Most megválogathatom, kivel, mikor, hol politizálok.
– Persze hogy van élet a politika után – mondja Gál Zoltán volt belügyi államtitkár, volt házelnök.
Botcsinálta politikusként csusszant a parlamentbe, majdhogynem „létszámokból”. Ehhez képest egész jól ott ragadt. Most hetven. Szerinte az aranyidő Horn korszaka volt. Tíz éve alapjáraton politizál. Balatonszepezden van egy kis szőlője, de a metszés nem az ő műfaja. Kutyabarát, a Havert szereti, a fenomenális német juhászt, fajtája egykori díszét. De Haver is öregedett, remeg a lába. Az első Orbán-kormány idején volt kölyök, s Orbán új hivatali idejében közeledik a vég. Gál politikai vezérelvként a korrektséget említi:
– Nem hiszem, hogy bárkit is megbántottam volna jobb- vagy baloldalon.
Most mégis kemény lenne.
– Ha az MSZP hallgatna rám, a nyugdíjasra, a durvaságig menően őszinte beszélgetésbe fognánk. Most majd lesz időnk összeveszni, kibékülni. Nem kell kapkodni.
Mert lassan múlnak a napok nyugdíjban, ellenzékben. Két párt bezárt, a harmadikat harmadolták.
Egy eldugott kórházi szobában egy idős képviselőnek is kipostázzák a végkielégítését. De ő erről nemigen tudhat. Letette végső mandátumát Horn Gyula, az MSZP nesztora. Nem indul többé. Utolsó kongreszszusi mondata kissé szétfolyó, kádári ige volt.
– Elvtársak! Ne feledjétek: az életszínvonal nem csökkenhet soha – mondta kissé már zavartan.
És a közönség szedelőzködni kezdett.