Világgá mentek
Boldog ország az, amelyiknek saját Matolcsyja van. Nemzetgazdasági miniszterként szinte hetente előállt valami viccessel, és mi röhögtünk. Aztán eljött a nap, amikor úgy tűnt, nem elég rálegyinteni egy-egy mondatára, komolyan kéne venni őt.
Miközben sokadszorra is elmondta, hogy 2020-ig legalább egymillió új munkahelyet teremtenek, hozzátette: ezzel is visszatérésre kívánják ösztönözni a jelenleg külföldön dolgozó „félmillió kitűnő magyar munkavállalót”.
Ha az azóta jegybankelnökké felfokozott miniszter nem tréfált – és adjunk neki még egy esélyt, oly sok móka ellenére is –, akkor olyan magyarokról beszélt, akik ma már Nagy-Britanniában, Németországban, Ausztriában, de mindenképp a világ valamelyik távoli pontján keresik boldogulásukat. Akik a kinti munkaügyi központoknál regisztráltak, letelepedési, munkavállalási engedélyt kértek. Nem szerepelnek viszont ebben az adatban azok, akik ezt nem tették meg: a Nyugat-Magyarország településeiről Kelet-Ausztriába ingázó feketemunkások – és hallgat a statisztika a magukkal vitt családtagokról is. Így hát jobb volna „legkevesebb” félmillió magyarról beszélni.
A menekülők státusáról keveset tudunk, de vélhetően olyan fiatalokról és középkorúakról – újabban ötven felettiekről – van szó, akik vállalják a kihívásokat, értenek valamihez, piacképes ismeretek és tudás birtokában vannak, beszélnek nyelveket, és nagyon elegük lett valamiből. Akik nemigen hisznek már az egymillió új munkahelyről, a felemelkedésről szóló mantrának, ezért úgy döntöttek: nem várnak tovább, maguk oldják meg azt, amire a kormány láthatóan képtelen.
Nagyobb baj Matolcsy félmilliójával, hogy ezzel hitelüket vesztették a foglalkoztatottsági statisztikák. Nemcsak az a gond most már, hogy új munkahelyként számolják el azt a sok közmunkahelyszínt – a főutcát az újralakkozására váró faturullal és a gazos árokpartot –, hanem immár az is, hogy a lakosság megkérdezésén alapuló közvélemény-kutatások a vicc szintjére süllyedtek. Mert ha a kérdezőbiztos nem tudja felkeresni a London-Alsón élőt és családját, akkor itthon munkában állóként könyvelik el őt a felmérések és az azokból levont következtetések.
Borulnak tehát a statisztikák, bár ez a világgá ment tömeg önmagában véve is alkalmas arra, hogy a feje tetejére állítsa egy olyan kis ország gazdasági mutatóit, mint a miénk.
Hát nem tűnt fel senkinek, hogy ma idehaza félmillióval kevesebben költenek, vásárolnak ruhát, zoknit, kenyeret, hogy ennyivel kevesebben tankolnak, utaznak, járnak orvoshoz, moziba? És ennyivel kevesebben adóznak, fizetnek járulékot.
A kormány, amely annyira szívén viseli Erdélyben hatszázezer székely sorsát és az autonómia ügyét, gondolhatna erre a félmillióra is. Orbán küldhetne levelet nekik is – ahogy megtette ezt februárban annak a százhatvanezer, történelmileg az ország határain túl rekedt, de immár új magyar állampolgár esetében. Angliai magyar véreinktől elnézést kérhetne, amiért felelőtlenül ígért nekik munkát. Igaz, arról nem volt szó, hogy hol. Megmondhatta volna már 2010-ben is Orbán, hogy voltaképpen Londonra gondolt, amely az ott élő magyarok lélekszáma alapján ma már a Föld ötödik legnagyobb magyar városa.
Berkó Pál
