Van másik út

– Szinte minden pártkötődéstől mentes hazai közgazdász – címkézzék őket bár baloldalinak, liberálisnak vagy konzervatívnak – egyetért abban, hogy gazdasági bajaink forrása nem az unió, hanem az elhibázott kormányzati gazdaságpolitika. Valójában mi zajlik itt? A magyar gazdaság irányítói dilettánsok? Tönkre akarják tenni a lakosság kilenctizedét, mert az egytized zsoldjában állnak? Saját zsebre dolgoznak?

– A válaszom nagyon szomorú: biztos, hogy mindez alighanem egyszerre igaz. Nyilvánvaló, hogy Orbán és Matolcsy a meghatározói az unortodoxnak nevezett és az ország egésze számára alapvetően káros gazdaságpolitikának. A rezsim közvetlen közelében azonban vannak olyan szakértők, akik látják, hogy ez az út a csőd felé vezet. Csak azt nem tudom, hogy az ő hangjuk eljut-e a miniszterelnökig. Az is lehet, hogy pillanatnyi érdekeiket követve nem is hallatják a hangjukat, inkább kiszolgálják a rezsimet. Lehet, hogy félnek – talán van is mitől. De az biztos, hogy kell lennie olyan épeszű embernek a kormány közelében, aki pontosan látja a veszélyeket.

– Orbán és Matolcsy mégis megy tovább a választott úton.

– Van néhány nagyon jól körülírható, könnyen tetten érhető következménye ennek a gaz­daságpolitikának. Például egy vékony réteg jövedelempozí­ciójának javítása, amelyhez történetesen a szűk politikai elit is tartozik, beleértve a Fidesz vezetőit is. Ez a nagy jövedelmű nagycsaládosok köre. Számukra a családi adókedvezmény és a tizenhat százalékos jövedelemadó óriási nettó többletet jelent, és ezt mindenáron – kerül, amibe kerül – meg is védik.

– Mármint kerül, amibe kerül az adófizetőknek, a szegényeknek.

– Nemcsak a szegényeknek. Azoknak az ágazatoknak is, amelyeknek a Magyarországon eddig még nyereségesek voltak, és amelyeknek a teljesítményén nagyrészt a jövőnk is múlik. Amelyektől az függ, hogy lesznek-e versenyképességet javító, valódi munkahelyeket teremtő beruházások, hogy a bankok hitelezik-e a működő és fejlődőképes vállalkozásokat vagy a lakosság beruházásait és fogyasztását. Amelyeken az múlik, hogy a telekommunikáció a legmodernebb berendezéseket letelepíti-e Magyarországon, vagy hagyja lerohadni a régieket. Hogy a magyaroknak lesz-e esélyük arra, hogy hozzájussanak a legjobb és legolcsóbb importárukhoz. Hogy lesznek-e új munkahelyek, vagy a foglalkoztatás bővítése csak annyit jelent majd, hogy közmunkás százezrek kapirgálnak az árokparton éhbérért. Ami nem termel nemzeti jövedelmet, csak viszi az adóforintokat, miközben mérhető haszna nincs.

– Persze az egykulcsos adón és a családi kedvezményen kívül vannak olyan előnyök is, amelyekhez tényleg csak a klientúra juthat hozzá.

– Kétségtelen. A Fidesz nagyon tudatosan építi saját gazdasági hátországát, és nemcsak legális, hanem nemtelen eszközökkel is. Soroljam azokat az eseteket, amikor a korrupció, a részrehajlás nyilvánvaló? Ez a Közgép-jelenség, a Simicska-jelenség, a Nyerges-jelenség. A minisztériumok ma már pontosan tudják, hogyan kell úgy kiírni a pályázatokat – közöttük uniósokat –, hogy ne is nyerhessen más, mint a kivételezettek. Épül a rendszer, amelyet Magyar Bálint szellemesen felvilági hálózatnak nevezett, az alvilági maffia mintájára.

– Jól értem? Ön azt mondja, hogy a döntéshozók igazi célja nem az, hogy az ország prosperáljon, az életszínvonal javuljon, hanem csak és kizárólag saját hatalmukat akarják erősíteni a gazdasági pozíciók révén is?

– Pontosan ezt mondom. A végcél nem más, mint a hatalom megtartása, minden és bármilyen eszközzel, valamint a meglévő gazdasági erőforrások újraelosztása a hatalmat kiszolgáló személyeknek és gazdasági hátországnak. Tessék megnézni, hogy kik nyerik a földbérleteket, a különféle pályázatokat. Nagyon jelentős részben a jelenlegi politikai elit szűkebb-tágabb családi környezetéhez tartozó emberek. Hol vagyunk már attól a világtól, amikor szempont volt, hogy „ne mi nyerjünk legtöbbet”! Szó sincs arról, hogy Orbán Viktor és családja vagy a klientúra megtartóztatná magát a gyarapodástól.

– Ami itt zajlik, hosszú távon igazán jó-e a hazai gazdasági elitnek? Állítólag az a cél, hogy nemzeti tőke alakuljon ki, miközben – ha igazak a hírek – már Demján Sándor is külföldre viszi a pénzét.

– Demján máskor is külföldre vitte a pénzét. Ő különleges eset, mert neki eddig szinte minden kurzussal sikerült olyan politikai kapcsolatokat kiépítenie, amelyek számára gazdasági hasznot is hoztak. Mindenesetre Demján szószólója annak, hogy a magyar vállalkozókat a külföldi versenytársakkal szemben bármilyen eszközzel előnyökhöz kell juttatni, még akkor is, ha ez hosszú távon nagyon káros az ország egésze számára. Neki és a hozzá hasonló vállalkozók igen szűk körének viszont kétségtelenül jó, mert ők monopolhelyzetbe kerülnek. Érthető: ha a külföldi bankok kiszorulnak, vagy csökkentik magyarországi tevékenységüket, akkor az OTP a mennyekbe megy. Ha kizárják azokat a vállalatokat, amelyek jobban és olcsóbban építenek autópályát, közműveket, középületeket, akkor értelemszerűen a Közgép, a Trigránit kapja a megbízásokat. Számos protekcionista kormányzati intézkedés előnyös lehet az egyébként versenyképtelen magyar kis- és közepes vállalkozásoknak is. Mindez rossz az országnak, a többség érdekei ellen való, de ennek a kivételezett rétegnek a működését és gyarapodását segíti.

– Megsértve egyébként azokat az uniós előírásokat, amelyekkel paradox módon Brüsszel védelmezi a magyar közérdeket saját kormányunk ellen.

– Valóban. Mit is mondott a nyitó­ülésen Orbán? Bár a média ingerküszöbét nem érte el, szerintem éppen ez volt a legfontosabb mondat az összes baromság közül: hogy évekkel ezelőtt még úgy gondoltuk, hogy az EU-hoz való csatlakozás számunkra előnyös, de most látjuk, hogy az uniós tagság az oka minden bajunknak. Tehát távolodni kell az uniótól, épp csak azt nem mondta ki, hogy akár ki is kell lépni. Lásd a pávatáncot és a teljesen vad és őrült kísérletezést a távol-keleti, ázsiai országokkal, ami egyébként gazdaságilag és politikailag egyaránt zsákutca.

– Igaz, hisz ennek része volt a baltás gyilkos kiadása is.

– Vajon miért akar Orbán távolodni az euroatlanti körtől? Mert ez a klub megköveteli bizonyos játékszabályok betartását, egy közös európai értékrend követését. Orbán nem azért tartja károsnak az uniós tagságot, mert onnan begyűrűzne a válság, hanem azért, mert onnan jön a kontroll, amely a hatalmi őrületét legalább fékezni képes.

– Bruck András egy cikkben a kö­­zelmúltban úgy írt: Magyarország olyan repülőgép, amelynek egyszerre estek ki a kerekei, tört le a szárnya, és fogyott ki belőle az üzemanyag. Nincs hatékony sajtónk, nincs az esküjéhez hű parlamentünk, nincs gerinces alkotmánybíróságunk, nincsenek százezreket az utcára vinni kész szakszervezeteink, nincs következetes, csak a törvény előtt meghajló köz­tár­sasági elnökünk. Egyre nagyobb a reménytelenség. Ön szerint merre tart az ország?

– Rossz irányba tartunk, és Bruck András mellbevágó összegzése sajnos pontos. A magyar gazdaságban a 21. század első tíz évét eltékozolták a szocialisták vezette kormányok. A második tíz év elveszni látszik Orbánék kétéves ámokfutása miatt. Gazdaságilag tehát egy stagnáló, versenytársaitól és szomszédaitól leszakadó ország képe rajzolódik ki. A társadalom végletesen megosztott, elö­regedő, reményvesztett. Nem látom, hogy ezt a hatalmát minden eszközzel konzerválni kész rezsimet hogyan lehetne leváltani: erre a mai gyenge ellenzék nyilvánvalóan alkalmatlan. Hiányzik a kormányzóképessége, hitelessége, nem látszanak az alkalmas vezetők, nincs programja. Bruck cikkének az volt a címe: Miben bízik a baloldal? Nos, szomorúan azt kell mondanom, hogy a baloldal nemcsak Magyarországon, de világméretekben sem felkészült arra, hogy a gazdasági válság leküzdésére használható recepteket adjon. A klasszikus, újraelosz­tás­-elvű baloldali gazdaságpolitika ugyanis pont ellentétes azzal, amit ma csinálni kell. Politikai értelemben balról a mai gazdasági gondjainkat megoldani nem lehet, csak középről. Tartalmilag pedig nivelláló populizmus helyett csak modernizációs természetű hatékonyságnöveléssel, reformokkal, strukturális átalakításokkal.

– Nem baj, hiszen nálunk már régen nem az az igazi kérdés, hogy hatalomra kerül-e a baloldal. Egyszerűen a normalitás és a hatalmi tobzódás ellentétéről van szó. Márpedig az emberek többsége mégiscsak normális.

– Ez optimista feltételezés. Nálunk túl sokan várnak a megváltóra, a vezérre, aki mindenre tudja a könnyű megoldást, aki helyettük is gondolkodik és gondoskodik. Nálunk nem az a jellemző, hogy az emberek a problémáik megoldásának kulcsát saját maguktól várják, hanem az, hogy bűnbakokat keresnek. A kapzsi bankok miatt rossz a helyzetem. A multik miatt, a kizsákmányolók miatt. A kommunisták, a zsidók, a cigányok miatt. Én magam semmiről sem tehetek. Fel vagyok mentve. Engem majd a jóságos Orbán Viktor fog megmenteni... Sajnos hosszú pályámon azt tapasztaltam, hogy nálunk sem a racionalitásnak, sem a teljesítménykövetelménynek nincs társadalmi bázisa. Ha tovább haladunk a jelenlegi úton, Magyarország menthetetlenül leszakad, perifériára kerül.

– Láttunk már a csődből újjászülető országokat is.

– Persze, mert az államcsőd és következményei társadalmi méretű katarzissal, megtisztulással járnak együtt. Csak annak rettenetes ára van.

– Csőd nélkül nincs esély?

– Ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy az előttünk álló szűk két év alatt kibontakozik egy új politikai erő. Magyarországon manapság valószínűleg van négymillió olyan ember, aki alig várja, hogy egy tiszta vagy tisztának látszó új pártot felhatalmazhasson az ország kormányzására. Képzeljük el, hogy lesz ilyen. Csakhogy Orbánéktól reálisan az várható, hogy olyan játékszabályokat vezetnek be, amelyek szerint akkor is ők nyernek, ha valójában vesztenek. Akkor pedig tényleg csak a gazdasági csőd segít. Amely felé egyébként maguk kormányozzák ezt az országot. Ám an­­nak borzalmas az ára. Láttuk, mi volt Argentínában. Persze, a földindulás elsöpörte a korrupt rezsimet, de polgárháborús viszonyok között, iszonyatos szenvedésekkel, veszteségekkel. Ments is­­ten, hogy nálunk is ez következzék be. Inkább reménykedjünk, hogy még­­is van másik út.