Válság után, lefelé az úton

– Azt mondják, a válságok ugyan sok mindent felfokoznak, a társadalmi feszültségeket, az agresszív viselkedést vagy az emberek államfüggését, de a hatás nem azonnali, hanem csak később mutatkozik meg. Lehet, hogy mi most a 2008-as gazdasági válság utóhatásait is nyögjük?

– Lehetséges, mert a válság következményei csak utólag tudatosodnak. A kontrollvesztés például. Az ember legalapvetőbb motivációja a kontroll iránti igény, tehát az a törekvés, hogy ki tudjuk számítani az eseményeket, hogy meg tudjuk jósolni legalább a holnapot. Ez nagyon mély evolúciós késztetés, élet-halál kérdése, hogy működjön. A válság azonban pontosan a kontrollérzést teszi tönkre, ami aztán mindenféle anómiához vezet, a normák és szabályok széteséséhez, és hamarosan eljuttat a bűnbakkereséshez is. Hiszen – gondoljuk mi – valaki mégiscsak felelős azért, hogy a világ felborult. Egy kisebbség, egy politikai oldal vagy most a menekülthullám, és ezeket az ügyeket a politika meg is szokta lovagolni. Ezt teszi a Fidesz a migránskérdéssel, jó érzékkel, mert migránst, pláne az országba bevándorlót a lakosság alig lát, viszont minél kevésbé ismerünk valakit, annál jobban lehet diabolizálni. Ebben a történetben a magyar ember attól az idegentől fél, akit a politika rajzol fel neki, és akit aztán a saját fantáziája színez ki.

– Ebben a dologban, de másban is érezni, hogy tele vagyunk frusztrációkkal. A foci-Eb-n szereplő magyar válogatott teljesítménye olyan sikeréhséget mutatott és olyan mámort hozott, hogy azt kell higgyem: a hat éve tartó győzelmi propagandának az ország alig-alig dőlt be, dacára a Fidesz kiugró támogatottságának. Ez lehetséges?

– Nagyon is, sőt teljesen logikus. A Magyarország jobban teljesít demagógia az emberek túlnyomó többségének mindig is hamisan csengett, hiszen a hétköznapi élet komorabb tényei köszönő viszonyban sem voltak a propagandával. A közhangulat frusztrált, borongós maradt, és a nemzeti dicsőség futballban feltámadó valósága ezért rázhatta meg a társadalmat, még akkor is, ha igazából piciny sikerről volt is szó. A foci mindig az identitás kitüntetett része volt, és a válogatott több mint harmincéves sikertelensége a nemzet sikertelenségét is jelentette. De van itt még valami: a társadalomban óriási szolidaritásdeficit van, amit a válság is erősített, de ez a mostani sikerecske az egyetlen győzelemmel és a két döntetlennel egy táborba gyűjtötte a most eltávozott Esterházy Pétert Orbán Viktorral. A jobbikost a liberálissal, a szocialistát a kereszténydemokratával, a közmunkást az oligarchával – hogy a dolog jelentőségét egy nyilvánvaló túlzással is jelezzem. Az óriási sikernek eltúlzott jó fociteljesítmény révén most végre minden magyar szolidáris volt a másikkal, a meccsek estéin egy idegen embert is átölelhettél az utcán, nem csodálkozott volna, tudta volna, miről van szó.

– Az egymásra találásnak ez a mámora azt sejteti, hogy a politikai megosztottság hosszú évtizedeitől a társadalom szenvedett. Egyszerre gyűlölködött és szenvedett saját magától.

– Ez így van. Természetesen az Eb ügyében csak egy rövid ideig tartó kegyelmi állapotnak lehettünk tanúi, egy régóta húzódó hiány és válság csak egy pillanatra tűnt el és oldódott meg.

– A válság utáni kései érzés az lehet, hogy a világ romlik, a szakadék felé tart, a krízis nem volt véletlen, és a hatása végzetes lehet. Ettől nő például a vallásosság? Az emberek tömegesen fordulnak papok és sarlatánok felé?

– Én inkább a kisebbségekkel szembeni türelmetlenséget emelném ki. Az előítélet célpontja általában a cigány vagy a zsidó szokott lenni, most azonban a migránsok átvették ezt a szerepet.

– Csepeli György úgy gondolja, az ellenszenvek nem oszlanak meg, hanem halmozódnak, és az antiszemitizmus például nem lesz kisebb attól, ha mindenki épp a menekülteket utálja.

– Ez ideig-óráig lehetséges, de az érzelmi alapdinamika az, hogy a gyűlölet mindig egy konkrét csoporttal szemben nagy, másokkal szemben viszont csökken, az utálat tehát nem érint egyformán minden kisebbséget. Ebben a kérdésben tehát nem egészen értek egyet Csepeli Györggyel.

– Tapasztalható az, hogy a válság után néhány évvel megnő a deviancia a társadalomban? Több lesz a lopás, a betörés, kevesebben követik a törvényeket, felrúgják a mindennapi érintkezés íratlan szabályait?

Ezek tipikus reakciók, a normaszegés ilyenkor erősödik. A norma ugyebár arra jó, hogy kiszámíthatóvá tegye az életet, működtesse a kontrollérzést. A válság azonban – erről már beszéltünk – ezt a kontrollt veri szét, gyengíti meg. A magyar társadalom ráadásul hagyományosan normakerülő. Ha tehát azt látja, hogy az elit arcpirítóan megszegi a szabályokat, úgy hágja át törvényeket, úgy lop és úgy hazudik, ahogyan csak tud, felhatalmazva érzi magát arra, hogy a maga kis világában ő is ugyanezt tegye. A már említett szolidaritásdeficit is részben ennek a következménye, hiszen az együttérzés, a támogatás gyakorlata is norma.

– Az embereknek az államtól való függését, az önállótlanságot, az erős kéz utáni vágyat nem egy válság szüli, de elmélyítheti, nem?

– A bizonytalan ember kapaszkodni akar. Erős államba, erős vezérbe. Gyakorlatilag infantilis, beszámíthatatlan állapotba jut.

– Nem biztos, hogy pontosan ki lehet mutatni, de szinte biztos vagyok abban, hogy mondjuk az 1929-es válság után sosem látott mértékben virágzott fel a szórakoztatóipar. Én ezt inkább boldogságiparnak mondanám, amely vigaszt, feledést, pillanatnyi örömöt szállít a fogyasztónak. Ez most is tapasztalható?

– Az eszképizmus, a valóságtól való menekülés vágya erősen összefügg a kontrollvesztéssel – hogy visszatérjek a vesszőparipámhoz. Ha a világban nem lehetünk biztonságban, ha nem láthatjuk át a dolgokat, akkor vágyni kezdünk az illúzióra, azt is mondhatnám, hogy a kontroll illúziójára kezdünk vágyakozni. Sokszor kimutatták már, hogy a biztonságérzet a mentális egészség szempontjából annyira fontos, hogy még az illúzió is jobb, mint a semmi.

– Egy ideje valóban azt gondolom, hogy az illúzió néha lelki eredetű betegségektől óvhat meg, csak nem szabad rákapni, mint ahogy a drogra sem.

– Az ön által boldogságiparnak nevezett piaci mechanizmus épp ezt állítja elő. Ez lehet egy internetes játék, a tévévetélkedőkben való elmerülés vagy egy hollywoodi blockbuster film, minden, amit a tömegkultúra nyújtani tud.

– Az emberiség története a sorozatos válságok és kilábalások története, vagyis egy szétesett, normáit vesztő társadalom visszatalálhat – és vissza is kell találnia – valami működő, biztonságos modellhez. Ez mikor szokott megtörténni?

– Társadalma válogatja. Nekem az a szomorú érzésem, hogy Magyarországnak egy súlyos megrázkódtatásra van szüksége ahhoz, hogy rendezni tudja a sorait és kikecmeregjen egy hosszan tartó, időről időre elmélyülő politikai és gazdasági válságból. Az, hogy nálunk ma gyakorlatilag nincs ellenzék, mutatja a jelenlegi, szinte kilátástalannak tűnő helyzet súlyosságát. Nincs olyan perspektíva vagy program, amiről azt gondolhatná a társadalom, hogy valamilyen irányt szab.

– Ebben a pillanatban tehát egy süllyedő, jövőképet nem ismerő, széteső társadalomban vagyunk?

– Igen. Egyelőre lefelé tart az utunk.