Vacsoravendégek

– Az idekerült mongolok a textiliparban dolgoztak, a Mongóliába települő magyarok a húsiparban helyezkedtek el hentesként – idézi fel a rendszerváltás előtti évek csereprogramját a huszonéves Batbold Batchimeg, becenevén Csimi a róla és más migránsokról szóló kisfilmben.

Annak idején Csimi nagynénje is e „barter” eredményeként jött Magyarországra, s ma varrodát üzemeltet.

A rövidfilm egyike annak az ötnek, amely itt élő – kínai, algériai, nigériai, mongol és szerb – bevándorlók mindennapjairól szól. A forgatókönyvhöz a nyersanyagot „csereebédelős” fényképek és amatőr videofelvételek adták.

Tavaly ősszel történt, hogy öt magyar és öt migráns család vendégeskedett egymásnál vasárnapi ebéden. Készült koreai bibimbap, mongol bóc, perui ceviche és persze rakott krumpli, pörkölt, halászlé. A több száz receptet tizenöt távoli országból érkezett bevándorló élettörténetével összegyúrt szakácskönyv örökíti meg.

Most a programot lezáró esti bulin vagyunk. A kerthelyiség közepén természetesen svédasztal áll, rajta világkonyha. Az új barátságok, az állampolgársági kérelmek és a bevándorlási engedélyek a téma.

A mongol sarokban Csimi nővére, Batbold Battsetseg is ott ül.

– Hívj úgy, hogy Ceceg. Ez a becenevem, csak hogy ki tudjátok mondani – biztat bemutatkozáskor.
Ceceg főiskolás, turizmust és vendéglátást tanul, közben általános és középiskolásokat korrepetál magyar irodalomból, történelemből, angolból.

A két mongol lány 1998-ban édesanyjukkal, Chuluunbat Uranchimeggel – a könnyebbség kedvéért Ugival – érkezett Ulánbátorból, méghozzá az akkor már itt élő „varrodás” nagynénihez, Chuluunbat Oyunchimoghoz. Ő is befutott a mai vacsorára.

– Ági vagyok – így köszönt.
Haladó.

Ági, pontosabban doktor Ági orvos, neurológus volt Mongóliában, de nehezen élt meg, ezért országot váltott. Aztán szakmát is, mert a magyar nyelvismeret hiányában nálunk nem praktizálhatott. A józsefvárosi piacon kezdte, mint annyi honfitársa.

Ugi is magas presztízsű állást hagyott el a bizonytalanért.

– Otthon az operaházban dolgoztam, második főnök voltam. De kevés pénzt kaptam, tudod, akartam biznisz. Oroszul jól tudok, mikor jöttem, tanultam Szentpétervár, a főiskola. De gondoltam, jövök tovább, itt békesség van, nincs árvíz, gyönyörű ország. Most vállalkozó vagyok, ruhaüzletem van. Európából jön az áru, azt továbbítjuk. És van mongol varroda, azt is visszük. Ennyi év alatt soha konfliktus nem volt a magyarokkal. Mindig mondták, Mongolország ismersz, és szeretik nagyon.

– Mi azért gyakran elszenvedünk beszólásokat – jegyzi meg Ceceg, aki már jól beszél magyarul. – A párom magyar, ezt sokan nem képesek megemészteni, mondják, húzzak haza. De ennél súlyosabb nem történt, különösen nem a VIII. kerületben, ahol lakunk.

Egy asztalnál szerbül folyik a szó. Egészen addig, amíg oda nem ülünk.

– Csak első nap kerestem munka, lett azonnal, tizenkettő éve nem keresem új munka. Minden másik ember keres – ez Srđan Sremčević magyarországi sikertörténete. – Pedig csak tessék szakács munkanapját megnézni, és utána gondolni a tizenkét óra munka, negyven fok a konyhában, stressz. De én szeretem csinálni.

Sremčević családostul több mint egy évtizede él itt. Amikor a mostani program keretében magyarokat láttak vendégül, Kisséket, szerb töltött káposztát főzött nekik, nagy sikerrel.

Sremčević nem akar visszamenni.

– Sajnos Szerbia még nincs stabil ország, nincs munka. Nincs nekem nosztalgia. Tudod, ha van gyerek, más az élet, ő itt született. Én nem voltam háború, én voltam student, kilencven százalék student nem háborúzni.

Jaj, a háború!

A férfi a felesége, Natasa miatt jött Magyarországra 2000-ben, amikor a profi kézilabdás nőt leigazolta Székesfehérvár. Aztán a szerződés lejárta után is maradtak.

Natasa mosolygós asszony, de amikor a háborúról kérdezzük, elsírja magát.

– Aki nem élte meg, képtelen elképzelni, hogy egyik nap minden rendben, másnap meg egymást lövöldözzük, csak mert te magyar vagy, én meg szerb. 1999-ben bombáztak is minket, a bátyám...

Eddig bírja az emlékezést, aztán elnézést kér, könnyeit törölgetve kisiet.

Név nélkül

A pultnál csadorban beszélget egy nő. Huszonkilenc éves, négy gyereke van, tizenhat évesen szült először. Szomáliából érkezett 2003-ban, a negyedik babával terhesen. Kéri, nevét ne írjuk le. Nem kockáztat. Hazájában húsz éve háború dúl.

– Meghalt a férjem, bombát dobtak rá, eljöttem – ezt is nyugodtan, mosolyogva mondja.

Embercsempészek hozták ki, Angliába készült az unokatestvéréhez, de vízum hiányában itt rekedt. Bicskén szülte meg kisbabáját. Menekültstátust kapott, dolgozni kezdett.

– Először takarítás, utána tanultam a nyelv, aztán eladó, aztán török étteremben kiszolgáló, aztán zoknigyárban csomagoló. Nem fárasztó egyáltalán, jó mozgás, észre sem veszed az időt. Most épp nincs munka, mert tavaly hazautaztam, ezért újra keresem munka.

A gyerekei Etiópiában, rokonoknál élnek, a már itt született kislányt is hazavitte.

– Hogy ismerje a családomat, a vallásomat, naponta ötször imádkozom. Mehetnék férjhez újra, de nem akarok, mert most apuka is vagyok, és ez így jó nekem.
Állampolgársági vizsgára készül. Ha az sikerül, és munkája is lesz, talán könnyebben idehozhatja a gyerekeket.

A megkeresett pénzt addig is küldi az otthoniaknak.

– Az élet kötelesség – zárja nevetve a beszélgetést.