Útban az euroszkeptikusok felé

– Elhagyjuk az uniót? Kilépni készül Orbán?

– Lehetséges forgatókönyv, egy a sok közül.

– Tehát nincs igaza Fodornak?

– Abban az értelemben inkább nincs, hogy nem tudhatjuk pontosan, mi történik majd. Orbán fejében többféle elképzelés létezhet, nyilatkozatainak, beszédeinek elemzése is többfelé mutathat. Persze a szívére hallgatva kilépne az unióból, de politikailag is kalkulálnia kell, hogy mit tehet meg.

– Ha kalkulál is, ügyesen titkolja. Azt viszont kéjjel magyarázza, hogy az unió szervezetei képtelenek a válságkezelésre, a korszakváltásra, amelyben – szíves közlése szerint – a magyarok a kontinensbajnokok.

– Erről is beszél, meg azért sokszor – szimbolikus fogalmakban – arról is, hogy mi mégiscsak az Európai Unióhoz tartozunk, európai ország vagyunk, meg ennek az ellenkezőjéről is. Dupla fenekűek a szövegei. Három évig csak magyar zászlók előtt szerepelt, aztán váratlanul feltűnt a háttérben az uniós lobogó. Vagyis szándékainak a kitalálásához egy másik műfajt kell alkalmaznunk, nevezzük viktorológiának. Orbán döntéseinek a racionalitás mellett az érzelmek, a küldetéstudat mind-mind meghatározói – nem beszélve a sodródásról.

– Tehát azt kell nézni, mit tesz, mert túl sokfélét mond. Például hungarikumként parlamenti határozatot hozat a Tavares-jelentés ellen, elmagyarázza, hogy a Nyugatnak csak az erőforrásaink kellenek, pénzszivattyúkról, kiszolgáltatottságról, kihasználásunkról beszél, mégsem ad be kilépési nyilatkozatot.

– Neki is mérlegelnie kell, hogy szembemenjen-e a közhangulattal. Felmérések szerint a magyar közvélemény kétharmada még mindig uniópárti. Az is fontos, hogy ugyanennyien nem támogatják az unióellenes „szabadságharcot” és az ilyen retorikát. Figyelembe kell vennie az uniós támogatásokat, transzfereket, a kohéziós alapból juttatott forrásokat.

– De akkor mit jelent a „teljes szuverenitás visszaszerzése”?

– Nem biztos, hogy ez maga a kilépési szándék, lehet szűkebben is értelmezni: visszafizettük az IMF-hitelt, vagyis a kormányzat szerint már most visszaszereztük a szuverenitásunkat. Az uniós költségvetésből nekünk járó összegtől pedig még szuverének vagyunk, hiszen mi is befizetünk. Így is gondolhatja. Akkor járunk a legjobban, ha nem bonyolítjuk túl ezeket a retorikai fogásokat, amelyek – ahogyan Tölgyessy Péter megfogalmazta – a Fidesz törzsközönségének szólnak.

– Nem a Jobbiknak?

– Folyik küzdelem a Jobbik szavazóiért is, de a saját tábor megerősítése legalább ennyire fontos: a „szabadságharcot” nem adtuk fel. Visszatérve:
a kilépésen kívül más forgatókönyvek is lehetnek Orbán fejében. Az egyik, hogy a Fidesz 2014-ben, az európai választások után is bent marad az Európai Néppártban, annak jobbszélén. A Fidesz elnöke dönthet úgy is, hogy – egy megváltozott európai kontextusban, amikor az uniót bíráló pártok várhatóan megerősödnek – átül, és vezére lesz az euroszkeptikusok egyik szervezetének, akár közösen a brit torykkal, de mindenképpen együtt Kaczyńskiékkal és a cseh euroszkeptikusokkal. Itthon is el tudná adni, hogy szövetséget kötött azokkal, akikkel hasonlóan gondolkodik, és egy új, erős tengelyt épít a szekuláris Európával szemben. Ezt valószínűbbnek gondolom, mint a teljes szakítást.

– Nehéz eldönteni, mi a komikusabb: Orbán ötvenes éveket idéző fordulatai a tőkésekről, a bankokról, vagy az a véleménye, hogy máshol is átveszik a magyar módszereket. „Akiket követnénk, azoknak a fáklyája kialudt”, az elmúlt húsz év a folyamatos hátrálás volt – indokolja az unortodoxiát. Hiheti, hogy bevesszük?

– A magyar közgondolkodásban jelentős elmozdulás történt a kilencvenes évek óta a liberális piacgazdasággal, a külföldi tőke térnyerésével, a privatizációval szemben. A jobb-, de a baloldalon is, sőt, az LMP-ben is jó ideje igen erőteljesen megvannak a velük szembeni ellenérzések. Schiffer András szerint például fel kellene függeszteni az unióban a négy szabadságjogot, mert azok jelenlegi formájukban a kizsákmányolást erősítik. Orbán tehát nincs egyedül, és amit mond, abban általában hisz is, nem lehet mindent elintézni azzal, hogy ez csak kommunikációs trükk. Ennek ellenére magam sem vagyok biztos abban, hogy inkább megragadja, vagy irányítja is a közhangulatot. Igaz, a liberális gazdaságfilozófiától eljutott az erőteljesen antikapitalista felfogásig, az állam szerepének átértékeléséig, de a részleteiben sűrűn módosuló koncepció gyakran keveredik politikai pragmatizmusával.

– Európa válságban van, a jóléti-fogyasztói társadalom végére érkeztünk, hallottuk tőle. Tavaly azt is mondta, hogy a korszakváltás összeomlással, megrendüléssel, inflációval következik be, nem áttéréssel valami másba. A recept: föderális Európa helyett nemzetállami. Úttörő szerep vagy félreértés?

– Az eurózóna válsága mögött valójában színes a kép: Németország vagy Hollandia nem küzd olyan gondokkal, mint az eladósodott déli államok, sőt. Az integráció ugyanakkor ma már olyan mély, hogy a tagállamok gazdaságai nem függetlenek egymástól.
A vitákkal teli válságkezelés pedig egyáltalán nem sikertelen: néhány éve az euró megszűnése is napirenden volt, ma viszont már az a kérdés, hogyan lehet megmenteni a bajba jutott országokat, mit bírnak el a jobban teljesítők, a gazdagabbak. A mainstrem gondolkodás a „több Európa”, a közös európai gazdasági kormányzás felé tart. Orbán Viktor is ott ül az Európai Tanács találkozóin, és ugyan néha különutas politikát folytat, de a fő irányt nem szokta támadni. Az persze igaz, hogy vele együtt számos nemzetállami politikai erő szívesen venné vissza az EU-tól a jogosítványait.

– Lehet sikeres egy tagállam az unió ellenében?

– Az egységes belső piac eredményeit, a közös szabályozást a versenypolitikától kezdve egészen a formálódó adópolitikáig nem lehet meg nem történtté tenni. A brit kormány sem ezzel próbálkozik. Egy-egy jogi vitában – mint például a szektorális különadók esetében – akár adhat igazat az Európai Bíróság egy tagállamnak az Európai Bizottsággal szemben, de a magyar kormánynak meg kellett hátrálnia a Nemzeti Bankról szóló törvénymódosítástól kezdve a pálinkafőzésig. Az Európai Bizottságnak éppen az az egyik feladata, hogy a mindenki által aláírt szerződéseket betartassa.

– A magyar vezetés meg összeesküvésről szónokol, félreértésre hivatkozik, cikkeket helyeztet el a nyugati sajtóban.

– A Fidesz és Orbán Viktor 2010-ben alábecsülte, hogy milyen messzire jutott már az európai politikai unió. A botrány a magyarországi demokráciadeficittel kapcsolatban robbant ki, a gazdasági szabadságharc pedig egy másik front. Itt volt némi játéktere, például a magánnyugdíjpénztárak államosításakor, de túlzottdeficit-eljárás alatt állva az ország a költségvetési hiány csökkentését nem kerülhette el. Orbán aztán élére állt ennek az ügynek: populista vezetőként retorikája gyorsan megváltozott, és ma már éppen az EU-val szembeni győzelemként állítja be a hiány lefaragását. Ez is pávatánc.

– Egyik tétele az, hogy ha a közép-európai régió összefog, gyorsabban fejlődhet, mint a centrum.

– Jobban érzi magát, ha bonyolult, európai szintű egyeztetések helyett nemzetállami vezetőkkel kell tárgyalnia, mintha a 19. században élnénk. 2010-ben sem volt túl jó véleménnyel az unióról, de úgy gondolhatta, hogy belpolitikájába nem szólnak majd bele, és sok mindent el tud intézni Barrosóval, ráadásul 2011-ben fél évig mi adtuk a tanácsi elnökséget. Ám a hagyományos liberális demokráciák, a Nyugat nem így működik, és az Európai Unió sem az a laza kereskedelmi szervezet, aminek gondolták.