Új stratégiák, új esélyek – Orbán Viktor, a nagy taktikus elszámította magát, és már nincs semmilyen kontroll mellette
Orbán Viktornak e mostani választás után, noha erre látszólag semmi oka nincs, valószínűleg el kell gondolkodnia a történteken. Mert bár újfent mozgósítani tudta táborát, de az elvárt kétharmados győzelem nem jött el, az irdatlan kampány ellenére egy új szavazóval sem tudott többet behozni, vagyis a NER minden valószínűség szerint elérte a határait. A migránsozás ennyit tud, egy jottányival sem többet. Ez persze így is hatalmas tömeg, és bőven elég a kormányfő számára a kényelmes többséghez mindaddig, amíg az ellenzék helyzete meg nem változik. Arról pedig Orbán Viktor jó előre szokott gondoskodni, hogy ne változzon. Csakhogy ez a hétvége valamelyest módosított a már jól megszokott helyzeten, és – a lehető legóvatosabb optimizmussal – legalábbis teret nyitott valamiféle változás lehetőségének. Más kérdés, hogy ezzel sikerül-e élnie az ellenzéknek.
Tény, hogy az elmúlt évek sorozatos kudarcaiba és reménytelenségébe már-már belefásulni látszó választók lecserélték az ellenzéket. Az egykoron hatalmas MSZP kispárttá csökevényesedett, nem utolsósorban annak következményeként, hogy sosem sikerült levetkőznie azt a határozott benyomást, hogy egyes vezetői folyamatosan együtt mozognak a Fidesszel. Ha kell, megakadályozzák, hogy Rogán Antal ellen kampányoljanak, ha kell, nem szólalnak meg Paks ügyében, ha kell, kihozzák a tévészékházból az ott demonstráló képviselőket.
Az MSZP-nek már rég szabadulnia kellett volna a még Hagyó Miklós módszerein nevelkedő budapesti erős embereitől, akik folyamatosan úgy keverik a lapokat, hogy döntő szavuk legyen a párt legfontosabb ügyeiben.
Az utolsó ember, aki hadat mert üzenni ennek a szellemiségnek, mi több, víziója is volt arról, milyen irányba kellene elindulni, Botka László volt. Őt a Fidesz narratívája alapján belső puccsal megdöntötték, vízióját elvetették, pedig ha a Jobbik mostani eredményét vesszük alapul, akkor belátható, a szegedi polgármesternek az a fölismerése, miszerint vissza is lehetne szerezni az átcsábított, eredetileg baloldali szavazókat, nem volt alaptalan. Az MSZP azonban Botka helyett inkább Molnár Zsoltot választotta, vele és társaival, például a zuglói Tóth Csabával egyetemben pedig a mutyi látszatát. Ez a látszat pedig annyira valóságosnak tűnik – elég csak a parkolóórák ügyét megemlíteni –, hogy besároz körülöttük mindent és mindenkit, Karácsony Gergelyestül. Az MSZP és a Párbeszéd főpolgármester-jelöltje pedig, miközben próbálta elkapkodni a fejét a sárkupacok elől, egyetlen értelmes gondolatot nem tudott hozzátenni a Jávor Benedek és Ujhelyi István által folytatott európai kampányhoz, inkább folyamatosan saját pozícióját építgette, aminek eredményességében olykor már valóban szocialista magasságokig jutott. Mindehhez társul a kontraszelekció is: abban a pártban, ahol egykoron olyan fajsúlyos egyéniségek politizáltak, mint Kósáné Kovács Magda vagy a néhai Kiss Péter, ma Bangóné Borbély Ildikó lehet az egyik vezető kampányarc. Ő, túl azon, hogy egy fél mondatával alapjaiban rengette meg a párt kampányát, oly kevés önkritikával rendelkezik, hogy csak úgy odaállt a fideszes Novák Katalinnal családpolitikáról vitatkozni, akiről ugyan sok rossz elmondható, de az, hogy ne lenne okos, nem. Szőröstül-bőröstül fölfalta az önhitt szocialista politikust. A mostani tragikus eredmény ugyanakkor nem rázta meg az MSZP-t annyira, hogy a kampányban dicséretes módon hallgató Szanyi kapitány ne akarná a listás pozíciója alapján az egyetlen brüsszeli helyet elnyerő képviselőjüket, Ujhelyi Istvánt is megpuccsolni. Puccsban a szocialsiták nagyon jók. Az elnökség pedig, dacára mindennek, a folytatás mellett döntött, ami magáért beszél.
Rendkívül nagyot bukott az LMP is, amely hovatovább csak a belső botrányai miatt azonosítható párttá küzdötte le, holott egykori baloldali zöldpártként akár meg is lovagolhatta volna az európai áramlatokat. Volt fantázia az LMP különutasságában is, abban, hogy egyszerre volt képes megszólítani a Fideszből és a baloldali pártokból is kiábrándult értelmiséget. Csakhogy ennek kiaknázásához tehetség is kell, ám ha ez Schiffer Andrásnak sem sikerült, akkor a párt újdonsült vezetőinek, Keresztes László Lórántnak és Demeter Mártának esélye sem volt rá. Két vezető arcukat, Szél Bernadettet és Hadházy Ákost a bázisdemokraták kiszorították, mintegy Schiffer András utolsó bosszújaként, nélkülük pedig a LMP jellegtelenségbe süppedt. Ezen még a jelenlegi vezetőknél jóval nívósabb Ungár Péter sem tudott segíteni, akit – például az otthon ápolást végzők elismeréséért folytatott munkája miatt – kár lenne egyetlen kézlegyintéssel elintézni: ő egyszerre küzd édesanyja, Schmidt Mária terhével, illetve azzal, hogy szinte nincs, és a jelenlegi politikai térben talán nem is lehet olyan önálló lépése, amely mögött ne a NER árnyéka sejlene föl. Egészen bizonyosan rásegített erre a megítélésre az, hogy a tavalyi parlamenti választás után – behódolva szinte – meghirdette a Fidesz migránspolitikájának támogatását. Ez, továbbá az LMP-t eluraló zűrzavaros viszonyok – Ungárt például etikai okokból eltiltották mindennemű párttisztségtől – együttese most megtette a magáét. Kétséges, hogy van-e innen visszaút.
Bedőlt a Jobbik is, ami egyrészt örömteli hír azoknak, akik soha, egyetlen pillanatig nem fogadták el hitelesnek, hogy a szélsőjobboldal legszéléről induló párt valóban feladta eredeti ideológiáját, másrészt elkeserítő abból a szempontból, hogy a dolgok jelenlegi állása alapján úgy tűnik, vagy egyáltalán nincs igény jobbközép pártra (ez kevéssé valószínű), vagy ezt sokan még mindig a Fidesszel azonosítják. A kormány által lényegében kifizethetetlenül magas ÁSZ-bírsággal sújtott Jobbik eredeti szavazói már korábban átvándoroltak a Fideszhez, illetve az épp a Fidesz által építgetett és kormánysajtóval megtámogatott Toroczkai-féle Mi Hazánk Mozgalomhoz, ami önmagában elgondolkodtató azzal kapcsolatban, hogy mennyire hiteles a Fidesz oly fennen hangoztatott, antiszemitizmus elleni fellépése. A mérsékeltebbek pedig, együtt az LMP-től eltávolodókkal, minden valószínűség szerint Budapesten a Momentumra adták voksukat, amely kellemes meglepetést okozva két képviselőt küldhet Brüsszelbe.
A Momentum ideje pedig, úgy tűnik, most jött el. Az olimpiai népszavazás elképesztő és reményteli sikere után sokáig úgy tűnt, a friss párt képtelen megbirkózni a hirtelen támadt és talán valóban alaptalanul nagy elvárásokkal. Sok hívüket eltántorította a generációs alapon meghirdetett politikájuk – ezzel azóta mintha felhagytak volna –, illetve annak látszata, hogy a pragmatikus érdekek minden más szempontot képesek felülírni. Most azonban üdítő kampányt folytattak, és Cseh Katalin, valamint Donáth Anna személyében sikerült szerethető személyiségeket előtérbe tolniuk. Ennél is fontosabb azonban, hogy el tudták hitetni magukról: érdemes rájuk szavazni, a Momentumra leadott voksok nem vesznek el, el tudták hitetni azt, hogy valóban át tudják lépni az ötszázalékos küszöböt. Ez lélektani fordulat volt, mert szimpatizánsaik mellett más pártok szavazóit is el tudták hozni. Ezzel a Momentum, szemben az eljelentéktelenedő LMP-vel és talán a hasonló útra kerülő MSZP-vel is, politikai tényezővé vált. Ahogy most hosszú időre eldőlt az MSZP és a Demokratikus Koalíció közötti versengés is.
Gyurcsány Ferenc fellélegezhet: azzal a zseniális húzással, hogy hátrébb vonta magát, és önmaga helyett az érett, higgadt politikusként feltűnő Dobrev Klárát állította a kampány középpontjába, 2006 óta első ízben sikerült áttörést elérnie, hiszen kihúzta a pártja méregfogát: önmagát.
Sokak számára ezzel átszakadt a gát, ami eddig visszatartotta őket a DK-ra való szavazástól, s ezzel a tőkével a párt most akár jól is sáfárkodhat: úgy tűnik, szabadon rabolhatja tovább az MSZP még megmaradt szavazóbázisát. Ezzel tovább erősödhet. Nagy kérdés ugyanakkor, hogy képes lesz-e a volt kormányfő hosszabb távon is tartani magát ehhez a sikeres stratégiához, illetve hogy az aktív brüsszeli munkát ígérő Dobrev Klárát ennek ellenére is sikerül-e megtartani a DK vezető személyiségének. Vannak arra utaló jelek, hogy azért ez a szereposztás nem igazán fekszik Gyurcsány számára, aki, bár erre pártelnökként minden joga megvolt, meglehetősen udvariatlanul elvette feleségétől a nagy győzelem utáni első megszólalás jogát, és az elmúlt napok is inkább azt látszanak igazolni, hogy újra az élre állt. Ez utóbb visszaüthet.
Számolni kell ugyanakkor azzal is, hogy az ellenzék összességében nem tudta növelni a szavazótáborát, tehát ha úgy tetszik, ugyanazt a tortát szeletelik újra és újra, legfeljebb a tejszínhab élvezete jut olykor másnak. Ennek tehát nem kéne gondolkodásra késztetnie Orbán Viktort. Csakhogy ez a belső átrendeződés új tereket nyithat, elsősorban a Momentum előtt, amely, ha továbbra is ügyesen politizál, megszólíthatja az elárvult liberális konzervatívakat, akik számára jelenleg nincs elérhető alternatíva. Orbán Viktorra már nem, de Fekete-Győr Andrásékra talán még szavazhatnak. Ez a lehetőség magában rejti a lassú átrendeződés ígéretét.
Ami most kissé föl is gyorsulhat, hiszen a DK és a Momentum lényegében letarolta a fővárost, utóbbi kis híján még a Demokratikus Koalíciót is megelőzte. Ez a tény pedig alapjaiban írhatja felül az eddigi stratégiákat: azok az alkuk, szövetségek, amelyek eddig az önkormányzati választásokra köttettek, akár törlődhetnek is. És bár Gyurcsány Ferenc önmérsékletet ígér, a politika természete mégiscsak olyan, hogy előbb-utóbb megnyithatják azt a kérdéskört is: vajon a politikában eddig meglehetősen esetlenül lépkedő Karácsony Gergely-e az ideális főpolgármester-jelölt? Az a két párt, amely meghódította a fővárost, vajon miért is kényszerülne egy valamivel több mint hatszázalékos pártszövetség jelöltje mögé beállni? Akárhogyan is, Feket-Győr András már tett olyan utalást, hogy a megváltozott erőviszonyoknak megfelelő újratervezésre van szükség.
Ugyanakkor az MSZP eddig nagyon sikeres polgármestereinek – gondoljunk csak a szegedi Botka Lászlóra, az ajkai Schwartz Bélára, az angyalföldi Tóth Józsefre vagy a kispesti Gajda Péterre – legalábbis érdemes eltűnődniük azon, hogy feltétlenül a párt színeiben kell-e újrajelöltetniük magukat ősszel, vagy esetleg érdemesebb volna egy civil szervezet színeiben pályára lépniük.
Ez érdemi dilemma, amely, ha úgy döntenek, hogy jobb, ha nem a párt színeiben indulnak el, lényegében megsemmisítheti az MSZP-t, mert a maradék erős emberei is odavesznek.
Most az új stratégiák és az újratervezés ideje jött el, ami nyilvánvalóan nem hozza mozgásba a kormányfőt, de mindenképpen gondolkodásra késztetheti, amitől az utóbbi évek végletes – és a Fidesz által fenntartott ellenzéki megosztottsága után – elszokhatott. A kormányfőnek eközben újra kell tervezni külpolitikáját is, ami látványosan elbukott. A király meztelen, Orbán egyetlen számítása sem jött be. Európa fütyül a magyar kormány által a végletekig fölerősített migránskrízisre, a kormányfő által vizionált jobboldali áttörésnek nyoma sincs. Lehet persze Marine Le Pen sikerével dobálózni, de ő öt éve, a menekültválság kirobbanása előtt is ugyanakkora sikert ért el, csak akkor antiszemita szólamokkal. Sikerének és a válságnak nincs köze egymáshoz. Orbán Viktor magára maradt, s most vagy végigviszi a megkezdett játszmáját, és beül oda, ahová való, a szélsőjobboldalra, vagy megpróbálja magát visszakuncsorogni az Európai Néppártba, ahol a tagságát önmaga „függesztette fel”, amit oly büszkén hirdetett még pár hete. Akármelyik utat is választja, ez már nem az a szerep, amiről „Európa erős embere” álmodozott. Jobb lett volna ezt elkerülni, mert nagyon nehéz helyzetbe sodorhatja Magyarországot az újabb uniós pénzügyi tervezés során. És egyébként is: végtelenül kínos.
A helyzet annál is aggasztóbb, mert valójában nem arról van szó, hogy Orbán, a nagy taktikus, elszámította volna magát. A baj ennél mélyebb és stratégiai, a rendszer egészének működését érintő: a miniszterelnök mellett nincs semmilyen kontroll. Külpolitikáját maga határozza meg, mindenki odalett, aki abba érdemben beleszólhatott volna. Martonyi János például sosem hagyta volna idáig fajulni a helyzetet, de Szijjártó Péter külügyminiszter semmiképp nem az a karakter, aki csak úgy ellentmondana a miniszterelnöknek. Ráadául az alkalmazkodás kényszere kiölte az apparátusból a szakmai véleménynyilvánítást. Ez lehet a másik oka annak, hogy Orbán Viktor rendre rossz döntéseket hoz – azok a háttérjelentések ugyanis, amelyek egy-egy lépést előkészítenek, nem feltétlenül a valóságot tükrözik, hanem sokkal inkább azt a képet próbálják sugalmazni, amit a kormányfő álláspontjaként feltételeznek. Csak így fordulhat elő, hogy ennyire elmérjék például Orbán Viktor „nemzetegyesítő” politikájának elképesztően káros hatásait; ennek illusztrálásához elég csak arra gondolni, hogy a szlovákiai magyarok európai képviselet nélkül maradtak. Nyilvánvalóan a torz információáramlás is oka annak, hogy a kormányfő ennyire benézze a szélsőjobboldali pártok valós európai támogatottságát.
Ez a folyamat pedig messzire vezet. Orbán Viktor nem az a nagy, tévedhetetlen vezető, aminek hívei látják és láttatják: e mostani kudarca a felszínre lökheti azt is, hogy a kormányfő valóban rendkívüli hatalomtechnikai képességű politikus ugyan, de a közéleti-társadalmi víziói rendre tévútnak bizonyulnak.
