Tűzszünet

Ha jóhiszeműek vagyunk, bízvást megállapíthatjuk, hogy betöltötték feladatukat a jogállam alkotmányos garanciái: a köztársasági elnök normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól, a testület pedig körültekintően, egyebek között még a nemzetközi joggyakorlatra is tekintettel elvégezte a kérdéses törvény felülvizsgálatát, és egyértelműen alkotmányba ütközőnek ítélte a kötelező választói feliratkozásról szóló rendelkezést. Verdiktjében kimondja, hogy az új intézmény indokolatlanul nehezítette volna a választójog szabad gyakorlását, s tekintve, hogy Magyarországon a választói névjegyzék – köszönhetően a teljes körű népesség-nyilvántartásnak – önmagában is kellően megbízható, a regisztráció kétségkívül szükségtelen. Ezzel a döntéssel a politikai vita is lezárult; kivált, hogy a kormánypárt azonnal bejelentette, tudomásul veszi az ítéletet.
Vagyis nem óhajtja oly módon megkerülni, hogy kétharmados parlamenti többségével egyszerűen az alaptörvény részévé teszi a regisztrációt. „Az erő nem minden. Az ész szava és a politikai felelősségérzet mást kíván.” Rogán Antal szavai ezúttal kivételesen őszinték – ám a most hivatkozott erények eddig is, mondhatni, kezdettől fogva kizárhatták volna a választók kényszerű bejelentkezésének ötletét. A Fidesz azonban eleve, majd hónapokon át fütyült a józan észre meg a politikai felelősségre; egyedül Orbán Viktorra hallgatott, aki makacsul erőltette a regisztrációt, mert abban pártja választási győzelmének egyik legfontosabb zálogát látta.
Amennyiben tehát igaz, hogy a miniszterelnök csakugyan az utolsó pillanatig, még az Alkotmánybíróság ítéletének nyilvánosságra kerülése előtt egy nappal is hajthatatlan volt, és csak múlt csütörtökön tett le a törvény mindenáron való áterőltetéséről, akkor helyénvaló a fékek és egyensúlyok szabályszerű működése felett érzett örömünk; lám, a demokrácia mégsem vérzett ki teljesen, mégsem lehet bármi gyalázatot keresztülvinni a jogrendszeren. Az AB mindenben az alkotmányra, annak alapértékeire hivatkozva támasztja alá állásfoglalását – azok a különvélemények pedig, amelyeket három bíró csatolt a dokumentumhoz, kétségbe vonva a regisztrációt elutasító többségi érveket, olyan feltűnően primitívek és erőltetettek, szakmailag annyira színvonaltalanok, hogy éppenséggel szerzőik kvalitásairól állítanak ki megdöbbentő bizonyítványt.
Nem zárhatjuk ki azonban azt sem, hogy valójában egy kevésbé szívderítő forgatókönyv valósult meg a szemünk előtt. Bocsássuk rögtön előre: ha úgy történt is, amiként okunk lehet gyanítani, az semmit nem von le az Alkotmánybíróság ítéletének értékéből – legfeljebb arra ad magyarázatot, hogy miért fordult az AB-hoz Áder János, és ami még érdekesebb: a választási eljárásról szóló átmeneti rendelkezést a kormánypárti többség miért nem emelte be idejében az alaptörvénybe, megakadályozva ezzel a normakontrollt. Hiszen korábban sorozatosan éltek a „sziklaszilárdságú” alaptörvény aggálytalan, számukra praktikus módosításával, s most épp e kiemelten fontos ügyben támadtak volna gátlásaik?
Sokkal valószerűbbnek tűnik, hogy miközben gőzerővel propagálták a regisztrációt, folyvást bizonygatva nem létező előnyeit, egyre inkább átlátták, hogy a közvélemény – még a saját táboruk is – döntő mértékben elutasítja azt, s végül könnyen felléphet a kettős bumeránghatás. A jobboldali szavazók bizonyos hányada sem fog regisztrálni, viszont a fokozódó felháborodás mind nagyobb számban állítja majd csatasorba még a bizonytalanokat is. A kormánypártiak nem hanyagolhatták el azt sem, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága eddig ismert gyakorlata szerint a regisztrációt – tekintettel arra, hogy a hazai körülmények között nyilvánvalóan indokolatlan – minden bizonnyal elvetné, következésképp a 2014-es választás nem kapna nemzetközi legitimációt. Végül pedig, de nem utolsósorban világossá vált, hogy a dolog voltaképp kivitelezhetetlen, mert a tömeges feliratkozásnak nincsenek meg a technikai, bürokratikus feltételei; ezért már most borítékolni lehetett az elhúzódó, permanens botrányokat.
Magyarán: a Fidesz-vezérkar józanabbjai egy ideje feltehetőleg ráébredtek, hogy ebből a többfrontos blamázsból valahogyan ki kell farolniuk. S úgy kalkuláltak, ha már lenyelik a békát, akkor legalább demonstrálhatják, milyen rágalom, hogy Magyarországon nem működnek az alkotmányos garanciák. Szabad utat engedtek hát a jogállami rendnek, és még büszkék is rá, hogy nem erőszakoskodnak tovább, mert feltámadt bennük a felelősségtudat. Ami annyiban feltétlenül igaz, hogy a diáktüntetések nyomán elszenvedett, nem várt politikai vereség olyan új helyzetet teremtett, amelyben már nem engedhetnek a gáttalan erőkultusznak. Orbán személyes csalhatatlanságának mítosza odalett. A párt folyamatosan veszít társadalmi támogatottságából – annál is inkább, mert a gazdasági recesszióból idén sem lesz képes kilábalni. Tehát minden azt diktálja, hogy ne élezze tovább, inkább valamelyest tompítsa a konfliktusokat.
De tévedés ne essék: ez nem konszolidáció. Csak kényszeredett, ingatag tűzszünet.

kiemelés:
Orbán személyes csalhatatlanságának mítosza odalett

Mészáros Tamás