Tusványos: térnyerés és külső-belső küzdelem
„Jelentős időszakban rendezik meg az idei tusványosi szabadegyetemet, akkor, amikor a választás után belpolitikai stabilitás alakult ki, így Magyarország nemzetközi mozgástere kibővült” – jelentette ki a napokban az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Németh Zsolt, s e mondattal valószínűleg már meg is határozta Orbán Viktor idei előadásának alapgondolatát, vagyis azt, hogy a NER köszöni szépen, megvan, illetve azt, hogy Orbán külpolitikai aktivitása az elkövetkezendő időszakban felerősödik.
A bálványosi szabadegyetem – amelyet idén július 24. és 29. között rendeznek meg – fő attrakciója már hosszú-hosszú évek óta Orbán Viktor.
A kormányfő ezen a helyszínen, amelynek fideszesek afféle szakrális jelentőséget is tulajdonítanak, lényegében politikai nagymonológokat szokott tartani.
Ezeket maga nemzetstratégiai vízióként aposztrofálja, kívülállók azonban inkább politikai marketingről beszélnek, a kormányfő szerintük inkább ideológiai hátteret próbál rajzolni kormánya napi működéséhez.
Illiberal prideAkárhogyan is, Orbán tusványosi beszédei hosszú időre tematizálják a közbeszédet, gondolhatunk akár a centrális erőtér kialakítására vonatkozó bejelentésére, akár arra, hogy az állam az illiberális demokrácia értékei mentén szerveződik, vagy például a munkaalapú társadalomról szőtt víziójára. Várhatóan nem lesz ez másként idén sem, mint ahogy a jövő évi uniós választások miatt az sem meglepetés, hogy beszédének fő gondolati eleme Európa és benne Magyarország jövője lesz.
Az ugyanakkor elképzelhető, hogy van mondandója a belpolitikai helyzetről is: egy gondolatfutamot az ugyanis bizonyosan megérne, hogy létezik-e még a centrális erőtér vagy sem. Sok jel mutat arra, hogy nem.
A választás előtt Orbán Viktor ellenzékváltó hangulatot vizionált, s ha nem akkor, de a választás után ez a jóslata be is vált: az ellenzéki szavazók többsége, s ez megmutatkozott az időközi választások eredményein is, a parlamenti pártok mindegyikére a NER, vagyis az állampárt részeként tekint, s egyelőre képviselet nélkül maradt, amiből az következik, hogy a centrális erőtér fölborult. Ahogy azt Lakner Zoltán megfogalmazta, a jelenre leginkább az a Giovanni Sartori olasz politikatudós által megállapított kategória illik, amely hegemón, vagyis nem versengő pártrendszerként írja le azt a helyzetet, amikor nincsenek fair viszonyok s a szereplők nem azonos szabályok szerint küzdenek.
Nagyon valószínű, hogy Orbán Viktor fölhozza ugyanazt a gondolatot, amit a NER elitjén már tesztelt a közelmúltban, Kötcsén, ahol újabb gazdasági válságot jósolt. Akkor, ahogy arról az atv.hu beszámolt, a közeledő világválságot egyebek mellett azzal indokolta, hogy például a francia államadósság korábban 72 százalékos volt, most pedig a statisztikák szerint 80 százalék fölött jár, és ez szerinte figyelmeztető jel arra nézvést, hogy el fog tűnni az „olcsó pénz” Európában.
Orbán a megoldást az oroszokkal való megegyezésben, az Európai Unió Moszkva elleni szankcióinak feloldásában látná, de erre kevés az esély. Beszédének konklúziója az volt, hogy „beszorulunk Putyin és Trump közé”. Ez igaz, kiváltképp amiatt, hogy ő maga teszi ki ennek az eshetőségnek az országot.
Hiszen miközben mélyíti Európa belső válságát, megpróbálja a Trump-jelenséggel igazolni saját lépéseit, s szakértői vélemények szerint ezzel egyidejűleg alá is ássa a nemzeti szuverenitást azzal, hogy stratégiai ügyekben elköteleződik Oroszországnak.
Orbánnak tehát tényleg szüksége lesz pávatáncosi adottságaira. Máskülönben nehezen lesz képes kezelni azt a helyzetet, hogy míg a NATO-csúcson arról beszél, hogy Oroszország a keleti veszély, addig pár nappal később már Vlagyimir Putyinnal kell paroláznia, s a gazdasági együttműködésről és Paksról egyeztetnie. Mindeközben Orbán bizonyos szempontból valóban megkerülhetetlenné vált Európában. Ezt a folyamatot Németh Zsolt találóan úgy fogalmazta meg, hogy – idézzük – „elindult az európai jövőképek éles versenye, amelyre Magyarország és a Fidesz is bejelentkezik, szövetséget építve a nemzetek Európájáért”. És bár kétségtelen, hogy a Fidesz az Európai Néppárt részeként tekint önmagára, a Néppárton belül erősödnek azok a hangok, amelyek szerint a Fidesznek nem igazán a körükben lenne helye.
Orbán ugyanakkor bizonyos szempontból valóban kulcsszerepbe kerülhet, hiszen – ahogy arra a Magyar Narancs szerkesztőségi cikkben rámutatott – bármennyire kevésnek tűnik is a Fideszes képviselők száma a Néppártban (a 21 magyarországi helyből 13-at birtokolnak), a politikai konstelláció nagy mozgásteret adhat Orbánnak. A 2019-es választások ugyanis nem sok jót ígérnek az európai jobb- és balközépnek: elképzelhető akár az is, hogy az unióellenes, szélsőjobboldali pártok esetleg több mandátumot kapnak, mint a két centrumpárt együtt. És ha szerény méretű különbségek lesznek a nagy tömbök között, a magyar kormányfőnek valóban lesz lehetősége arra, hogy befolyásolja az európai pártszövetségek alakulását, tehát lényegében az unió jövőjéről szóló vitákat.
Krekó Péter szociálpszichológus, a Political Capital ügyvezető igazgatója a tavalyi beszéd előtt a 168 Óra kérdésére azt mondta: a tusványosi előadások fő eleme, hogy Orbán a magyar nemzet frusztrációjára építve átfogó rendszerkritikát fogalmaz meg a modern nyugati világképpel-világfelfogással, a demokráciával és a liberalizmussal szemben. Rámutatott, hogy Orbán szerint lassan egy évtizede sorsfordító időket élünk, legalábbis 2010 óta szinte mindegyik tusványosi beszédében hosszan értekezik arról, hogy egy átfogó világválság kellős közepén járunk, „tektonikus erejű világmozgások zajlanak” (2010), aminek legfőbb következménye az lesz, hogy alapvetően átrendeződnek a korábbi gazdasági-politikai erőviszonyok. Ez nyilvánvalóan nem lesz másképp idén sem.
– A tusványosi beszédekben évente felbukkanó új elemek azt a látszatot keltik, mintha valóban új témák kerülnének a miniszterelnök érdeklődésének homlokterébe, pedig alapvetően ugyanarra a sémára fűzi fel a mondandóját – állította cikkünkben Krekó. Holott inkább csak arról van szó, hogy a hazai ellenzéki pártok gyengélkedése miatt Orbán külföldről importál ellenséget, amellyel szemben harci lázban tarthatja a táborát.
Más kérdés, hogy ezt a tábort most nem csak a nemzetvédő harc fűti, hanem a belső ellenséggel való leszámolás reménye és félelme is egyaránt.
Orbán Viktor a kötcsei polgári pikniken már a lovak közé dobta a gyeplőtOrbán ugyanis már Kötcsén a lovak közé dobta a gyeplőt, amikor arról beszélt, hogy elvárja a jobboldali értelmiségtől a minőséget, a teljesítményt és a térfoglalást.
Azóta – bár meglehetősen alacsony színvonalon, ám annál nagyobb elánnal – megkezdődött a kormányfő által szorgalmazott „térfoglalás”. Ennek egyik fő összetevője, hogy nincs az a konzervatív gondolkodó, legyen bár tudós, művész vagy kulturális szakember, aki ne remegő kézzel nyitná ki a Magyar Idők nevű propagandakiadványt, amelyből meg lehet tudni, hogy aznap épp ki a napi soros ellenség.
És nincs kímélet: a jobboldalon kőkemény küzdelem zajlik annak eldöntésére, ki fújja a passzátszelet az elkövetkezendő időkben. Ugyanakkor Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója elindított egy másik frontot is, amelynek hangsúlyos eleme, hogy „nem az Esterházy vagy Jancsó képviselte kulturális mércére van szüksége az új Magyarországnak, a sztenderdeket a plebejusabb értékek alapján kell kijelölni, amelyek összhangban vannak a Fidesz-szavazó VIII. kerületiek világával is”.
Bár Orbán Viktor fejével nehéz gondolkodni, s általában azok, akik megpróbálják, rossz nyomon járnak, az valószínűsíthető, hogy a magyar kormányfő beszédében a belpolitikai stabilitást összeköti a jobboldal kulturális térnyerésének (győzelmének) elvárásával, illetve azzal az Európa-vízióval, amely alátámasztaná az általa épített „illiberális demokrácia” szükségességét, vagyis azt, hogy csak ilyen körülmények közt óvható meg Magyarország a szerinte közelgő és elkerülhetetlen világpolitikai viharban.
