Tússzá váló betegek II. - Tragédiával végződött az idős beteg drámája
„Két teljes hetet sem töltött a nagyapám kórházban, ennyi idő elég volt arra, hogy az egészségügyi rendszer áldozatává váljon”
– állt egy 168 Óra szerkesztőségének címzett levélben. Egyik olvasónk írta meg, hogyan folytatódott az a történet, amelyről mi is beszámoltunk (168 Óra, 25. szám, június 17.). Akkor arról írt, hogy 80-hoz közeledő nagyapját a mentők stroke gyanújával szállították el otthonából, de időközben kiderült, hogy tüdőgyulladása van, ezért azonnal egy fővárosi kórház COVID-osztályára került. Ezzel még önmagában nem is lett volna probléma, ha a családja idejében értesül az idős férfi állapotáról, valamint arról, hogy később hol keressék őt. Erre azonban napokig várniuk kellett, a kórház dolgozói a beteg legközelebbi hozzátartozóját válogatott indokokkal hajtották el. A családnak végül a feszült várakozást megszakítva sikerült egy egészségügyben dolgozó ismerősön keresztül telefont bejuttatnia az idős férfihoz, akivel attól kezdve már legalább tudtak beszélgetni.
„A mobil beküldése utáni napokban nem volt komolyabb gond, nagyapámat mindenki elérte a családból. A körülményekhez képest akkor jól érezte magát, az egyetlen problémája az volt, hogy botrányos minőségű kórházi kosztot kapott” – állt a levélben. Az idős férfi kezelése rendben zajlott, a tüdőgyulladására antibiotikumot adtak, amiről a család az e-egészségügyi szolgáltatási rendszerből értesült az idős férfi körzeti orvosának segítségével, a kórház ugyanis továbbra sem szolgált közvetlenül semmilyen információval. A beteg állapota lassan, de biztosan javult, ennek ellenére a COVID-osztályt nem hagyhatta el, ahhoz ugyanis minden esetben legalább kettő, de inkább három negatív vírustesztre van szükség. Ezeket az egészségügyi dolgozók el is végezték, a három negatív teszt után kiderült, hogy a nagypapa annak ellenére pihen a COVID-osztályon, hogy nem fertőzött.
Nem is volt annyira meglepő, hogy az utolsó negatív eredmény megérkezte után megcsörrent a férfi lányának telefonja, s több mint öt nap után először tudott a kezelőorvossal beszélni. Abban azonban nem volt köszönet, mivel a doktor nem igazán volt az a teszetosza fajta, amolyan Doktor House módra (a korábbi televíziós sorozat főszereplője hiába jó orvos, emberileg egy bunkó) közölte a nővel, hogy a beteget gyógyultnak nyilvánítja, így még aznap haza kell vinni, és kéthetes karanténba kell helyezni. Az idős férfi lánya először alig jutott szóhoz, majd elmondta az orvosnak, hogy az apja hazaküldése kicsit váratlanul érte, a család ugyanis még nem készült fel a férfi ellátására. „A nagynénémnek tavaly csontvelő-átültetése volt, aztán ősszel egy tüdőgyulladás döntötte le a lábáról, amiért két hétig intenzív osztályon feküdt altatásban. Szerintem érthető, hogy miért nem rohant a kórházba az apjáért” – ismertette a levélíró. Az asszony ezt el is mondta a kezelőorvosnak, majd kislányos naivsággal kérdezte meg tőle, hogy pár napra nem lehetne-e az apját felvetetni intézményen belül egy másik osztályra. A válasz hidegzuhanyként érte. A névtelenségbe burkolózó orvos – mint utólag kiderült, még bemutatkozni is elfelejtett a hívásnál – kijelentette, hogy
a kórház nem szálloda, a bácsi már különben is menne haza, az ágyára pedig szükség van.
Ezután egészen szürreális párbeszéd zajlott a telefonálók között:
– Nézze, eddig a kórház nem igazán törte magát, hogy értesítsen minket a hozzátartozónk állapotáról. A háziorvosunk azt mondta, a jelenlegi diagnózis alapján kérhetjük, hogy az apámat átvegyék a krónikus osztályra – érvelt a telefonban, de ekkor már ő is tudta, hogy szinte reménytelen helyzetbe keveredett.
– Remek, ha a kedves háziorvos kolléga szállodát üzemeltet, akkor hajrá, de a bácsi itt nem maradhat
– hangzott el a doktor már-már kegyetlen válasza.
A család e történet hallatán teljesen megdöbbent, bár a kórház eljárása nem volt ismeretlen számukra. A koronavírus- járvány első hullámának ideje alatt ugyanis többször lehetett hallani a híradásokban a kórházi ágyak felszabadításáról, vagyis arról, hogy az emberi erőforrások minisztere, Kásler Miklós utasítására a magyar kórházak mindegyikében fel kellett szabadítani a férőhelyek 60 százalékát – összesen 39 500 ágyat –, hogy azokon szükség esetén koronavírusos betegeket lehessen ápolni.
A család emellett hallott annak a magatehetetlen és súlyos fájdalmakkal küzdő idős asszonynak a történetéről is, akit az áprilisi ágyfelszabadításkor küldtek haza a lányához. A nő hiába kérte, nem kapott lehetőséget arra, hogy édesanyját rehabilitációs célból a kórház egy másik osztályán helyeztesse el. A beteget ráadásul az egészségügyi intézmény úgy küldte haza, hogy a rokonnal semmilyen ápolásra vonatkozó tanácsot nem osztott meg. Az idős nő ennek okán majdnem egy hétig nem kapott szakszerű ellátást, mígnem a lánya mentővel visszavitette a kórházba, ahol azonban másnap meghalt. Az asszony lánya a Helsinki Bizottsághoz fordult segítségért, ők most az Emberi Jogok Európai Bíróságától várnak választ arra, hogy sérült-e az idős nő élethez és emberhez méltó bánásmódhoz való joga.
A csaknem 80 éves férfi rokonai ezek nyomán mindent megmozgattak, hogy hasonló esemény még véletlenül se fordulhasson elő velük. A családi orvosuk közbenjárására a beteg nagypapát sikerült ugyan áthelyeztetni a kórház egy másik tagintézményébe, de ez már nem volt elegendő.
„A kéthetes karantén első felének lejárta előtt a nagyapám elhunyt”
– áll az olvasónk által írt levélben.
Az idős férfi halálára kétféle forgatókönyvet képzel el a család: a kórházi dolgozók elmondása szerint a bácsi egy rövid séta után visszafeküdt az ágyába, és örök álomba merült, míg az sem kizárható, hogy a nagypapa valahol egyszerűen összeesett. A halál pontos okát ugyanakkor a rokonok nem szeretnék tudni, az már úgysem hozná vissza a szerettüket. Mint ahogyan az ismerősök által javasolt jogi igazságtételt sem tartják járható útnak. Egy bírói végzés megszületése ugyanis éveket vesz igénybe Magyarországon, de ha nem így lenne,
a tragédia attól még tragédia marad.
