Tűrhetetlen helyzetek
Az Örkény Színház Jászai Mari-díjas színésznőjének nemrég jelent meg harmadik kötete, Fércmű címmel. Rövid novellák, karcolatok lazán kapcsolódó gyűjteménye. Hőseinek sorsán át tegnapjainkról és jelenünkről is képet kapunk. A diagnózis kicsit sem optimista, de van írás, amely mégis azt sugallja: értelem és érzelem egyensúlyával durvább korszakok is átvészelhetők. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
– Említette egyszer: részben azért kezdett írni, mert az szabadságot jelent. Ellentétben a színészettel, amelyben szükségszerűen instrukciókat követ. Írás közben áttételesen sem hat önre, hogy férje, Parti Nagy Lajos komoly tekintélyű, a közéletre érzékeny író? Vagy akár az: „hivatali időben” ön mégiscsak színésznő?
– Persze hogy hat. A „színésznőség” meg hogyne hatna, hiszen ez a mesterségem, ebben és ebből vagyok huszonöt éve. Ott is, itt is nagyon fontos a szituációérzékenység, a folyamatos figyelem. Egyes észrevételeim talán írás közben fogalmazódnak meg. De ebben nincs semmi tudatosság.
– Az írói szabadság örömét az sem halványította, hogy a Fércműben – sarkítva – rettenetes, alig élhető világot ábrázol?
– Úgy gyógyulok, hogy kiírom magamból a dolgokat.
– Attól persze a valóság nem változik. Nem akar üzenni, de azért könyvéből is kiolvasható a mind gyakrabban megfogalmazott vélemény: szolidaritás nélkül még viselhetetlenebb lesz köz- és privát életünk. Igaz, írásaiban arra is találni plasztikus példát: zsigerileg is erős az ellenállás az érdekmentes, segítő gesztusokkal szemben. Egyik novellájában egy várandós fiatalasszony az egyetlen, aki pénzt ad a metróban kéregető szutykos roma kisfiúnak, miközben – némileg egyszerűsítve a lélektani helyzetet – gesztusa miatt feszélyezve érzi magát az utazóközönség előtt.
– Ez a kettősség az egyik legszörnyűbb tapasztalat mindabból, ami körülvesz minket. Még azok közül is sokan hajlamosak sztereotípiákra, akik nyitottnak gondolják magukat, és ellenzik a kirekesztést. Ha azt hallják, hogy egy gyerektől elvettek valamit az utcán, zsigerből kommentálják: biztos roma volt a támadó. Ez éppen olyan borzasztó, mint amikor azt kell magyarázni egy nyolcéves gyereknek: bűneset kapcsán sem az a lényeges, hogy az elkövető román, magyar, roma vagy piréz. Ráadásul az ilyen zsigeri félrekódolásokkal is borzasztó könnyű visszaélni. Miközben amit itt most feszegetünk, az számomra nem is közéleti, politikai probléma, hanem humánum kérdése. De én sem tudok ennek kapcsán igazán higgadtan fogalmazni. Mert ha szóba kerül, máris szorul össze a gyomrom.
(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)
