Macsóuralom van – Hadas Miklós genderkutató: A magyar választó fogékony a gyűlölet ideológiájára

Nem érzi magát magányosnak a genderkutatásban? Megszoktuk, hogy ezzel a tudománnyal elsősorban nők foglalkoznak.

Magyarországon megszoktuk. Ám amit itthon természetesnek tartunk, az gyakran nem tükrözi a világtrendeket. Ebben az esetben sem. Az új évezredben egyre jellemzőbb, hogy a társadalmi nemek kutatásával nemcsak nők, hanem férfiak is foglalkoznak, és egyre aktívabbak a nemzetközi konferenciákon. Az is természetes, hogy nők is kutatják a férfiasság kategóriájának változásait, hiszen a női élet sajátosságaival sem lehet érdemben úgy foglalkozni, hogy kihagynánk a képből a férfiakat. Magyarországon azonban valóban az jellemző, hogy a társadalmi nemeket főleg nők kutatják, és vizsgálatuk tárgya elsősorban még ma is – teljes joggal – az, hogyan nyomják el a nőket az élet különböző területein.

A hazai közpolitika egyik furcsa fejleménye volt, hogy a veszélyhelyzetben a kormány teljhatalmat szavaztatott meg magának, majd a fideszes parlamenti kétharmad a születési nem adminisztratív megváltoztatásának tilalmáról döntött. Ön érti, hogy ez miért volt olyan sürgős?

Vélelmezem, hogy az előre megtervezett menetrendet követték. Ez a jogszabály a járvány nélkül is része lehetett annak a programnak, amellyel megpróbálják visszaforgatni az idő kerekét. Arra tesznek kísérletet, hogy itthon visszavegyék azokat az eredményeket, amelyeket a nemi kisebbségek mozgalmai a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől kezdve világszerte elértek az egyenlőségük kivívásáért folytatott küzdelemben. A magyar kormánypártok a genderkutatás és az úgynevezett LMBTQI-mozgalom elleni hadviselés zászlóvivői lettek. Álláspontjuk valójában nemcsak a kortárs trendeknek, hanem az orvostudomány eredményeinek is ellentmond, amikor a születéskor bejegyzett nemet próbálják életfogytiglani ítéletté változtatni.

Hadas Miklós

Fotó: Marton Meresz

Tudjuk, hogy vannak olyan esetek, amikor a nem megállapításában könnyű tévedni, sőt, azt születéskor nem is lehet egyértelműen meghatározni.

Orvosi tény, hogy nem elhanyagolható az idézett betűszó utolsó betűjével jelölt interszexuálisok aránya. Ők biológiai értelemben eltérnek a tankönyvi férfiaktól és nőktől, és ez a bizonytalanság például a kromoszómáik és a hormonrendszerük összetételéből is következik. E mutatók alapján ezerből egy újszülött interszexuálisnak tekinthető, vagyis egyértelműen nem sorolható egyik vagy másik nemhez. Az orvosok ilyenkor tulajdonképpen lottóznak, amikor megjelölik az egyik nemet, a kormánypártok viszont azt a jogot vindikálták maguknak, hogy előírják, ezek az emberek milyen indentitás szerint éljék le az életüket.

Május 5-én az Országgyűlés kormánypárti többsége nyilatkozatban utasította el a családi erőszakot tiltó Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Pedig köztudott, hogy a karantén idején több lett a családtagok ellen elkövetett erőszakos bűncselekmény. Ön érti ezt?

Bármi történik vagy nem történik éppen, a kormány évek óta következetesen erősíti ultrakonzervatív politikáját, amióta megszüntették az ELTE gender szakát, és a helyébe az állítólagos családtudományt állították. Ennek a folyamatnak a logikus folytatása a már aláírt Isztambuli Egyezmény ratifikálásának megtagadása, csak mert a macsó férfiuralomnak így tetszik.

Az Isztambuli Egyezményt a kormánymédia szándékosan félreérti. A szerződésben a gender fogalmát nem a biológiai nemek kiváltására használják, hanem azoknak a társadalmi szerepeknek a megnevezésére, amelyek kötődnek a nemhez. Az egyezmény éle a családi erőszak ellen irányul. Lehet, hogy ez a baj?

A kormány gátlástalanul él a férfiuralom intézményesítésének minden lehetőségével, és akár tudatos provokáció is lehet, hogy az aláírt törvényt éppen akkor tagadták meg, amikor nyilvánvalóan erősödött a családon belüli erőszak. A nőelnyomás és a férfiuralom megkérdőjelezése rengeteg érdeket sért. Elsősorban a férfiak érdekét, akik az összes hatalmi szférában, így a gazdaságban, a politikában és a kultúrában is érvényesítik az akaratukat. Hozzá kell tenni: ebben a kormány nemcsak a férfiak többségének a támogatását élvezi, hanem több millió nőét is, akiknek természetes a férfiuralom. A kevésbé képzett, idősebb, többnyire falun élő nők jelentős része hozzászokott a kiszolgáltatottsághoz, mert ezt látta a szülői házban, ezt fogadta el a saját családjában is. A kormány tehát az ő támogatásukra is számíthat, amikor kiforgatott érvekkel, demagóg módon, lebutított narratívával lép fel az állítólagos genderideológiával szemben. Amely egyébként olyan módon, ahogyan azt a kormánysajtó tálalja, valójában nem is létezik.

Egy tanulmányában ön arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a Trianon utáni Magyarország vezetőinek háttere, indíttatása jelentősen különbözik, van valami, ami közös a négy generációban: a macsószemlélet. Lehet, hogy Orbánékat nem is a homofóbia és a nemváltók utálata vezérli, inkább a nőket próbálják a fakanál és a pelenka mellett tartani?

Magam is elcsodálkoztam, amikor ráébredtem, hogy mennyire állandó a mi országunkban az a világkép, amely a társadalmi viszonylatokat a harc kategóriáiban építi fel, és hogy ez milyen erősen összefonódik nemcsak a rasszizmussal, a kultúrfölény elméletével, hanem a szexizmussal is. Erre pedig nagyon könnyű fölépíteni a gyűlölet kultúráját egy olyan társadalomban, ahol évszázados hagyománya van az állandósult bizalmatlanságnak. A magyar társadalomban nagyon erős a fogadókészség arra, hogy mindig másokat hibáztassunk a saját nehézségeinkért. Ez minden gyűlöletideológia táptalaja. Könnyű behelyettesíteni a zsidót a migránssal, a migránst a cigánnyal vagy a meleggel, a nemváltóval vagy éppen genderkutatóval. A hatalom, ahogyan a Horthy-korszakban vagy a Kádár-rendszerben tette, most az Orbán-érában is könnyen megtalálja azokat az ellenségeket, akiknek a megnevezésével, bűnbakként való felmutatásával fölépítheti a nemzetről szóló narratíváját.

Magyarországon a melegek elleni gyűlöletkeltés, különösen a fiatalabb korosztályhoz tartozók körében, már nem nagyon működik. A nemváltókkal szemben viszont a kormány bátrabban léphet fel, talán mert ők kevesebben vannak.

Abból, hogy kevesebben vannak, következik valami más is, ami talán fontosabb a számosságuknál. A transzgender, a nemváltás olyan jelenség, amely a társadalom többsége számára ma még ismeretlen, és ezért könnyen stigmatizálható. A meleg és a leszbikus szavak mára bekerültek a magyar populáris kultúrába is. Vannak olyan népszerű emberek, színészek, popsztárok, tévészemélyiségek, akikről kiderült, hogy a saját nemüket preferálják, és tőlük ezt már elfogadták. Ez a trend bő tíz éve tart, és kutatásokból is tudjuk, hogy a fiatalok már sokkal erősebben elfogadják a meleg és leszbikus embereket, mint a szüleik vagy különösen a nagyszüleik. A transzszexualitás viszont ismeretlen, így a gyűlöletkeltés az ő esetükben jobban működik. Érdemes tudni: az ideológiai alkímiával foglalkozó kormányzati szakértők nálunk folyamatosan keresik azokat a projekciós felületeket, amelyek az ismeretlenségük miatt alkalmasak lehetnek arra, hogy negatív érzéseket keltsenek. Egyébként szerintem éppen ennek a kormányzati stratégiának a következtében ugyanaz ismétlődik majd, mint ami megtörtént a melegekkel és a leszbikusokkal. Amint ez a jelenség is közismertté válik, a közvélemény jobban megismerheti őket, kiderül, hogy a nemváltók sok tekintetben pontosan olyanok, mint mi, heterók vagyunk, és hogy ebben a jelenségben semmi fenyegető sincs. Félni pedig attól tudunk, gyűlöletet olyasmi iránt könnyű érezni, amit nem ismerünk, hiszen arra könnyű rávetíteni mindenféle negatív tartalmat. Ez a folyamat már nagyjából lezajlott a nyugati világban, ahol a nemváltás többé-kevésbé elfogadottá vált. Az embereket ott már nem lehet azzal hülyíteni, hogy a vélelmezett genderideológia azt hirdeti: a gyerekeket arra kell biztatni, hogy döntsék el ők, milyen neműek akarnak lenni. Ez nyilvánvaló marhaság.

Amikor majd lejár a transzneműekkel kapcsolatos indulatkeltés ideje, akadnak majd új célpontok.

Persze, ahogy mondani szokták: fölkészülnek a „queer” közösség tagjai. Legközelebb alighanem őket támadják majd, mert róluk még kevesebbet tudunk itthon. Az úgynevezett LMBTQI-közösségben – tehát a leszbikusok, a melegek, a biszexuálisok és a transzneműek után – őket jelöli a Q betű. A queer szó az angol szlengben eredetileg szó szerint buzit jelentett, tehát erősen negatív konnotációja volt. Egyes mozgalmárok és kutatók polgárpukkasztó módon éppen ezt a szót választották azoknak az átmeneti, változékony identitású szexuális kisebbségeknek a megnevezésére, amelyek tudatosan elkülönülnek a heteroszexuálisok világától. Az, hogy ennek az összefoglaló fogalomnak nincs magyar megfelelője, ráadásul a fordítása is rosszul cseng, alkalmassá teheti arra, hogy rávetítsék a gyűlölet ideológiáját, amire a magyar választó eleve fogékony.

A törvényhozók előbb azonban a nemváltókat pécézték ki. Lehet, hogy a kormánypártok ideológusainak a személyes szabadság kifejezése sem tetszett a transzszexuálisok döntésében. Nehogy már valaki úgy definiálhassa saját magát, ahogyan az nekünk nem tetszik! A többség nevében igenis mi határozzuk meg, hogy ki milyen döntéseket hozhat!

Ez pontosan így van! A tekintélyelvű, kollektivista szemlélet szerint minden, az átlagostól eltérő cselekvés, szokatlan személyes döntés potenciális fenyegetésként jelenik meg, mert tagadja azt, amit a hatalom normaként próbál előírni. A felülről szervezett, hierarchiára épülő rendszerek sohasem szerették az egyénieskedést. A hatalomtechnikusok generációk óta tudják, hogy mindazok az elnyomás ellenfelei, akik komolyan veszik, és kellő differenciáltsággal megélik a nemiség változékonyságát. Az elnyomás elfojtást és korlátozást teremt, és nem tűri az egyéni szabadság kiteljesedését.