Titoisták Klagenfurtban – Hetvenöt éve, hogy az osztrák Karintiát megszállták Tito csapatai és bevezették a katonai közigazgatást

Klagenfurt az egyetlen olyan osztrák város volt, ahol kereszténydemokratákból, szocialistákból és kommunistákból alakult közigazgatás, és ellenállók fogadták a brit csapatokat. Azok után viszont bevonultak a jugoszláv erők is. Órákkal később, mert gyalogszázadaik nem állták a versenyt a gépesített angolokkal. A brit parancsnok azután katonáival letépette a titoisták plakátjait, felvonultatta csapatait, és a lakosság lélegzet-visszafojtva figyelte a drámát a főtéren: a jugoszláv alakulatokkal szemben felállított brit harckocsik lövegeit a szövetségesből lett ellenfélre irányították, vérfürdő fenyegetett. Nem lett. Sztálinnak nem állt érdekében, hogy a nyári potsdami konferencia előtt ilyen jelentéktelen ügy miatt rontsa a viszonyt nyugati partnereivel. Belgrád területi igényeit ugyan tovább támogatták – igaz, csak addig, amíg megromlott a kapcsolat, és Titóból „láncos kutya” lett.

Így negyedszázadon belül másodszor vallott kudarcot a kísérlet, hogy további osztrák területeket csatoljanak a délszláv államhoz.

Az első világháború után az utóbbihoz került Alsó-Stájerország, ahol ugyan 85 százalék volt a szlovén anyanyelvűek aránya, de a városokban, Maribor-Marburgban, a magyarul Potolynak nevezett Ptuj/Pettauban, vagy Celjében nagy többségben voltak a német ajkúak. A szlávok azonban dél-karintiai területeket is igényeltek. Megszálló csapataik ellen 1918 decemberétől 1919 májusáig fegyveres ellenállás bontakozott ki, amely több száz halálos áldozatot követelt. Az immár Német-Ausztriának nevezett országgal kötött St. Germain-i békeszerződés végül népszavazást írt elő a kérdés megoldására, és tanulságos módon a többség a 79 százalékban szlovénok lakta területeken is az Ausztriában maradás mellett voksolt. Ilyen előzmények után a délszlávok újabb hódítási kísérletének 1945-ös kudarca nem volt meglepő.

Mindeközben a dél-ausztriai térség a háború végnapjaiban és utána is más drámai események színhelye volt. Karintia, Stájerország útjait, hegyeit, erdeit ellepték a menekülők, tízezrével futottak az életükért az Olaszországból, a Balkánról visszavonuló német katonák. Tudták, hogy Tito csapataitól kegyelemre nem számíthatnak – egyetlen esélyük, ha a briteknek vagy az amerikaiaknak adhatják meg magukat. Stájerországot ugyan brit megszállási övezetnek jelölték ki, de a Magyarország felől előrenyomuló szovjet csapatok május 9-én Grazba is bevonultak. Tíz hétig csaknem az egész tartományt megszállva tartották, amíg azt a gyárak leszerelése és a „szokásos” erőszakos cselekmények után át nem adták a briteknek.

E helyzetben a menekülők számára nem volt kiút. Eden brit külügyminiszter már 1944. októberi moszkvai látogatásán megegyezett a házigazdáival, hogy „minden szovjet állampolgárt, tekintet nélkül kívánságukra”, hazaküldenek. Kivételt csak a Moszkva által 1940-ben elfoglalt három balti ország polgárai, valamint a lengyelek jelenthettek. Hamarosan elindultak Liverpoolból a hajók Murmanszkba több mint 10 ezer szovjet hadifogollyal, valamint orosz nőkkel, gyermekekkel. Az alku háttere: a háború befejeztekor brit és amerikai katonák ezrei, köztük kelet-európai származásúak is tartózkodtak a szovjetek által megszállt területeken, és a nyugatiak féltek, hogy Moszkva túsznak használja őket, ha nem teljesítik a követelését. Joggal: Sztálin mintegy jelzésként néhányukat már kivégeztette.

1945 májusától szeptemberig több mint kétmillió hadifoglyot, a németek oldalán harcolt katonát, valamint polgári menekültet, köztük tízezerszám nőket és gyermekeket adtak ki a szovjet belbiztonsági szerveknek. Sokan nem élték túl a „hazaszállítást”. Akik igen, azokban a munkatáborokban találták magukat, amelyeket Berija belügyi népbiztos már előre felállíttatott számukra. A katonák nagy többségének más bűne nem volt, mint hogy kilátástalan hadi helyzetben megadta magát – ám őket az 1941-es hadparancs szerint hazaárulónak tekintették, akikre halálbüntetés várt.

Másként kell természetesen tekintenünk azokra, akik a nácikhoz csatlakozva harcolták, gyilkolták végig a háborút, és most ott voltak az ausztriai zsákutcában. Százezrek: ukránok, kaukázusiak, baltiak, horvát usztasák, szerb királybarát ellenállók, oroszok. A németek kezdetben nem lelkesedtek az Untermenschnek tartott szláv önkéntesekért, akik aztán a nagy veszteségek között mégis jól jöttek: Vlaszov, az áruló szovjet tábornok katonái csakúgy, mint a kozákok. Az utóbbiakat 1944-ben a Balkánra vezényelték, ahol hatékonyabb fellépést vártak tőlük a partizánokkal szemben, mintha orosz katonákkal kerülnének szembe. Az elvárás teljesült, rettegték a brutális, rabló lovas kozákokat. Most ott táboroztak Lienzben, a festői a kelet-tiroli városban a szekértáborukban, asszonyokkal, gyerekekkel és ötezer lóval. Abban reménykedtek, hogy a nyugatiak végül szembefordulnak a szovjetekkel, és akkor rájuk is szükség lesz. Hitler egyébként Friaulban, észak-olasz tájon ígért új hazát nekik.

Harold Macmillan, Churchill főmegbízottja (a későbbi kormányfő) utasítására a brit parancsnokság először tanácskozásra hívta a kozákok kétezer tisztjét. Nagy reményekkel mentek, hogy azután szögesdrótos marhavagonokban találják magukat.

Ilyenekbe került a többi kozák is a családtagjaival – már aki nem menekült, mint sokan, a halálba. A szemtanúk szerint sok nő ugrott gyermekeivel az áradó, fagyos Drávába. A kozák tiszteket a szovjetek rövid eljárásban kivégezték, a többiek legjobb esetben lágerig juthattak. Az áldozatok között vagy háromezer régi kozák emigráns is volt, akik soha nem voltak szovjet állampolgárok.

Hasonlóan kiadtak a britek Titónak több tízezer menekült horvátot, bosnyákot, szlovént, szerbet, gyilkos usztasákat csakúgy, mint antikommunistákat. Szlovéniában tömegsírok százait tárták fel, ahol ezek az emberek végezték. Rengeteg hasonló sírról tudni horvát földön. Ami 1945 tavaszán Ausztriában történt, az „a legszégyenletesebb cselekedetek egyike, amit brit katonák valaha elkövettek” – írta a történtek után fél századdal az Independentben az egyik résztvevő, Nicolson százados.

Szerencséje csak a Galícia nevű, főként ukránokból álló önkéntes SS-hadosztálynak volt. Őket Olaszországban a lengyel Anders-hadsereg katonái őrizték, és vezetőjük hajdan a Galícia parancsnokával szolgált a lengyel tisztikarban. Elintézte, hogy az SS-eket lengyel menekülteknek minősítsék. Erre sok tisztjük csatlakozott Anders csapataihoz, majd 1947-ben a Galícia mintegy nyolcezer katonája kivándorolhatott Kanadába és Nagy-Britanniába. Ebben a katolikus egyház is segítette őket, miután egy ukrán püspök „jó katolikusként és elszánt antikommunistaként” méltatta az SS önkénteseit. Egyébként a horvát katolikus egyház is évente szervez megemlékezéseket Ausztriában a kivégzett usztasák emlékére. Idén először az ünnepséget az osztrák püspökök tiltakozására betiltották.