Tiltások és tüntetések

- Egyes műveiben azt is ábrázolja: a különböző nemzedékeket miként formálták történelmi változások. A fideszes élcsapat már az első kormányzati ciklusában hajlott arra, hogy olyan mintákat kövessen, amelyek ellen még lázadt huszonévesen. Most, negyvenes éveik derekán még vehemensebbek e tekintetben. Ön szociológus is: lehet ez valamiféle korosztályi sajátosság?

– Öntudatra ébredésüket – egyetemi éveik végén – az összeroskadó diktatúra ihlette. Megtapasztalták, hogy a hatalommal szembe lehet már szegülni. Szokatlanul radikális, bátor gesztusokat gyakorolhattak. Nem az idősebb nemzedék útját járták, nem kellett kiravaszkodniuk, kiügyeskedniük a maguk ilyen-olyan cselekvési és szólási lehetőségeit. Örvendetes, hogy akkor kimondták: a diktatúra – az diktatúra. De nekik az önkényuralomról jobbára csak nagyon fiatalkori tapasztalataik voltak. Mai szavazóik jó része pedig még náluk is ifjabb, és még kevesebbet tud a diktatúráról. S mintha nem tudnák, mit jelent – például – a sajtószabadság hiánya. Egyelőre nem látom, hogy komolyan vennék. Talán egy szociológiai kutatás kimutatná: mivel járhat mifelénk, ha valaki nem „kóstolta” az elnyomást, vagy csak annyit kapott belőle, amennyi könnyen felejthető. De a korosztályi megközelítés, azt hiszem, leegyszerűsítő. Ha visszatekintek, mindig láttam a nálam fiatalabbak és az idősebbek közt is olyanokat, akik európai módon gondolkodtak.

- De vajon most mihez „fixálódott” a többség? A Nemzeti Színház igazgatóját, Alföldi Róbertet ért atrocitások elleni tüntetésen ön azt mondta: a történések a Kádár-kort idézik.

– Közvetlenül a bemutató előtt tessékelték ki az Alföldi Róbert által rendezett, Magyar ünnep című darabomat a Művészetek Palotájából. Hasonló dolgok a Kádár-korszakban történtek, amikor a művház vezetője magyarázat nélkül tiltotta meg egy kiállítás megnyitását, vagy az utolsó pillanatban lefújták valamely ellenzékinek számító társulat vendégjátékát. Amikor a cenzúra hivatalosan nem avatkozott közbe, de egyes megrettent, igazodni akaró emberek megpróbálták kitalálni, főnökeik mit vennének tőlük jó néven, és mi az, amit nem.

- Múlt héten a Jobbik „a nép nevében” tüntetett a Nemzeti előtt. Háborogtak Alföldi személye ellen. Követelték, hogy a direktor vegyen részt azon a parlamenti albizottsági meghallgatáson, amelyet a jobbikos Novák Előd hívott össze Alföldi leváltására. Novák az ön új darabja kapcsán is „kifogásokat” emelt: szerinte nemzetellenes.

– Ezt hadd ne kommentáljam. Viszont azt hallottam: az albizottságot saját tagjai sem sokra tartják. Még a kormánypártiak is bojkottálják.

- Persze vehetjük úgy is: rábízták a Jobbikra Alföldi eltávolítását...

– Nem, nem ott tartunk. Alföldi és csapata dolgozik – a Nemzeti pedig kivirágzik éppen. De ezt tényleg nem az albizottsági számonkérők előtt kell bizonygatni. Mihez lehetne ott kezdeni? Magyarázni, mint a serdületlen ifjaknak, mi az, hogy művészet, mit tesz – például – az, hogy a műalkotásoknak autonóm nyelvük, sajátos kifejező eszköztáruk van? Hogy egy színházi előadás más módon szólal meg, állít és tagad valamit, vagy közvetít értékrendet – nem úgy, mint egy újságcikk, s nem úgy, mint egy szónok vagy egy kocsmai vitatkozó? Még ha őnáluk is csúnyábbakat mondanak olykor egy-egy darab figurái a maguk játékszabályai szerint. De nem hinném, hogy a színházi beavatás misztériumának a legmegfelelőbb színtere valamely szélsőjobbos képviselő által forszírozott parlamenti albizottság lenne. Megint más kérdés: ha ilyen állapotok uralkodnak az efféle testületekben, az mennyire kérdőjelezi meg az egész bizottsági rendszer legitimitását.

- A Fidesz kulturális kurzustervei kapcsán azonban szintén elgondolkodtató: nem kéne-e mégis felajánlani – persze grátisz – valamiféle művészeti beavatást a jobboldal kulturális megmondó embereinek?

– Néhány vitát érdemes lenne a nyilvánosság előtt lefolytatni. Már csak azért is, mert – hogy egy példával éljek – a kereskedelmi tévék nyelvezete, szellemisége általában sem tesz jót az emberek kultúráról alkotott elképzeléseinek. Én azt hittem, hogy a parlamenti bizottságokban – vagy bárhol, ha a politika szintjén foglalkoznak kultúrával – az illetékesek utánajárnak, tájékozódnak, mi történik a kultúrateremtő intézményekben, műhelyekben, és megpróbálják bepótolni lemaradásaikat. De a többségük jelenleg nem teszi. Sötét éjszaka van a fejekben, tisztelet a kivételnek.

- Kérdés, mit rejt a sötét. Fél éve, az ünnepi könyvhéten elmondott beszédében úgy fogalmazott: reméli, csupán rémhír, hogy elmarad a Márai Irodalmi Program – amelyet amúgy az előző kulturális vezetés kezdeményezett –, és nem kezdődik valamiféle kultúrharc. Nem lesznek megbélyegezve, diszkreditálva azok az alkotók és kultúrateremtő közösségek, akik és amelyek nem a vadonatúj fősodorba becsatlakozók-besimulók értékrendjét vallják. Csalódott?

– Vannak olyan megbélyegzések, amelyeket – ha már, akkor – büszkén vállal az ember. Amelyek ugyanakkor nem befolyásolhatják munkaterveinket. Az íróasztalomnál nekem is úgy kell dolgoznom, mint ha normális világban élnék.

- Amikor viszont feláll onnan, látja, hogy nem normális a világ. Ön kilépett az átpolitizált díjosztó testületből, eljár tüntetésekre. Íróként mit tehet még? Az újságok adott esetben üres címlappal kerülnek utcára. Eljöhet az üres könyvek korszaka is?

– Az író – ír. Aztán ha kell, elmegyek a tüntetésekre, de nem szoktam felszólalni. Ámbár egy kiállításon, találkozón vagy megnyitón beszélni – az is egyfajta retorikus helyzet. Ám publicisztikát nemigen írok. Viszont ha megkérdeznek, bizonyos közügyekben megszólalok. Miközben vannak ismerősök, akik olykor szóvá teszik, mi szükség van erre.

- „Csak” annyi a válasz: vérlázító helyzetek sorát éljük. És aki európai módon gondolkodik, mindezt minimum kikéri magának.

– Akkor is azt teszi, ha eljár a tüntetésekre, aláír, ellene szavaz az „új rendszernek”. Néha én is úgy érzem, hogy nem kéne már annyit beszélni. Hisz legfeljebb ismételni tudom, amit a nálam hozzáértőbbek már úgyis elmondtak. Akár kontraproduktív is lehet a szószaporítás. Ilyenkor merül föl, nem volna-e hasznosabb rövid, tömör kiáltványokban megfogalmazni, mi a vérlázító, mi ellen tiltakozunk, mit követelünk. Mi, ennek a rendszernek a – remélhetőleg egyre növekvő számú – bírálói és szembeszegülői, mint egyfajta demokritikus tömeg.

- A balliberális értelmiség valóban sokat értekezik az ország weimarizálódásáról, de nincs nagy hatása. Holott a kormány egyes intézkedéseinek kommentárok nélkül is komoly tiltakozást kellene kiváltaniuk. Legalábbis a józan ész szerint. A hatalom népszerűsége azonban látszólag töretlen.

– Alapvetően engem is ez döbbent meg legjobban. Minden korábbi esetben – bármely oldal alakított is kormányt – ennyi idő alatt sokkal kevesebb hiba miatt is jóval nagyobb balhék voltak. De van, aki azt mondja: azért nincsenek még nagyobb tiltakozások, mert ez a fajta hatalmi felállás illeszkedik legjobban az ország tradícióihoz. Amely örökséget leginkább a Horthy-korszak és a Kádár-korszak hagyományai jellemzik. A jelenlegi kormányzat hetyke és hepciáskodó – akár az IMF-fel és az EU-val szemben is, amiben valamiféle nemzeti érdekvédelemnek is fitogtatnia kell magát. Itthon pedig a maga jobboldali és baloldali ellenzőinek is befogja a száját. Külön viszolyogtató, amikor a kettőt – egy kalap alá véve – egyaránt szélsőségesnek titulálja. Hiszen, például, azt mondják a kormánypártiak: az új sajtótörvény azért igazságos, mert nemcsak a baloldali-liberális, hanem a szélsőjobb sajtó helyzetét is megnehezíti. Miközben tudjuk, hogy utóbbiak internetes szerverei külföldön vannak, oldalaik pedig névtelenek. A liberális-baloldali szerzők viszont mindig nevüket adják a véleményükhöz. A lényeg az, hogy aki „zavaró módon”, vagyis feleslegesen zaklatja fel a kedélyeket, azt a hatalom megregulázza – csakúgy, mint a Kádár-kori agitprop politika. Ezért ez a kormányzat erős kezűnek tűnhet, miközben hetykeségébe akár fiatalos lendületet is beleérezhet az, akinek ez tetszik. Azaz a kormánypártok eddig tántoríthatatlan szavazói, az ország durván egyharmada.

- Ami matematikailag is a kisebbik rész. Mégis túl sok, ha azt nézem: lejárt szavatosságú eszméket csócsálnak, átlátszó trükköknek tapsolnak. Vagy éppen a Horthy-korszakon ábrándoznak. Miközben a huszadik század második felében a kultúrában vagy az informatikában is olyan változások zajlottak – a rock and rolltól az internetig –, amelyek tükrében még nevetségesebb az egész múltba feledkezés.

– A régi eszmék is idomulhatnak az új korszakokhoz. Az interneten is lehet ásatag teóriákat hirdetni, a harmincas-negyvenes vagy a hatvanas-hetvenes évek világát éltetni. Biztosan jobban értik a dolog hatásmechanizmusát azok, akik mondjuk egyes szovjet utódállamok demokratúráit kutatják. Egyébként, jobban belegondolva, nálunk összességében valóban inkább a Kádár-kor világával rokonítható a jelenlegi hatalom működése. Egyre több párttitkári szöveget hallani.

- Amelyeket a harminc százalék feletti többség ha nem is tapsol meg, de még mindig csendben hallgat.

– A legnagyobb társaság a közömbösöké. Törvényszerű, hogy körükben lassan majd elindul az erjedés. Akkor biztosan, amikor már nem csupán elméleti kérdés, hogy mi lesz a nyugdíjukkal. Vagy a gyakorlatban is megtapasztalják, mivel jár, ha közvetlen veszélybe kerül a magántulajdon szentsége. És akkor talán azt is megértik, miért fontos a sajtószabadság. Egyes vélemények szerint akkor fog túlcsordulni a pohár, amikor kiderül: a gazdasági intézkedések egyáltalán nem szolgálják a növekedést. A nyugdíjkasszák lenyúlásával megelőzhetik a költségvetés felborulását, de nem lehet örökké lyukakat tömködni. Mi lesz, ha fizetésképtelenné válnak az önkormányzatok, ha nem fognak tudni költségeket vagy bért fizetni az iskolákban és az egészségügyi intézményekben, ha az emberek tömegével nem fogják tudni igénybe venni az alapszolgáltatásokat?

- Durva.

– Nem szeretném, ha ilyen helyzetbe kerülnénk. Drukkolok, hogy a kormányzat ne vigye gazdasági csődbe az országot. Ám esküdt ellensége maradok a médiapolitikájuknak – ha így szavazzák meg a törvényt, ahogy most tervezik –, és akkor azt mondom, hogy nem demokraták. Egyébként lehet, hogy az efféle vélemény sértőnek s egyszersmind büntetendőnek bizonyul majd jövőre.

- Ha mégis beütne a pénzügyi krach, akkor még azt is nehéz elképzelni, hogy az emberek türelmesen várják a következő választás lehetőségét.

– Az ilyen összeomlást senki sem kívánja. Azt a hatalmi vákuumot sem, amely akkor következne be, ha a csőd felkészületlenül érné az ellenzéket. Márpedig az ő köreikben is van mit átgondolni. De azt hiszem, nagyon előreszaladtunk – ezek nem a következő fél év problémái.

- De léteznek. Józan ésszel azt is nehéz megérteni: miért gerjeszti őket a kormány. Persze az is lehet: egyszerűen hülye vagyok, hogy nem látom át.

– Magam is egyik értetlenségből esem a másikba. A kormány cselekvéseinek egzakt elemzése túlnő a kompetenciámon. Ha messzebbről próbálok rátekinteni a történésekre, az jut eszembe: elkalkulálták magukat az ígéreteikkel, ezért most mintha zsigeri ösztöneik vezetnék őket. Volt egy régi haverom, aki egykor a friss jogosítványához kapott egy Trabantot. Szorongva ültem be mellé, mert elég tétovának látszott. Kérdeztem is: te ugye nem nagyon tudsz vezetni? Erre ahelyett, hogy óvatosan lassított volna, rálépett a gázra, közben pedig ordítva szidta a többi autóst. Fékezés nélkül vette be az éles kanyarokat, végül majdnem a falnak hajtottunk, annyira produkálni akart. Tudom, vulgáris példa, de valami hasonlót érzek most.