Tévéostromlók 135-ös IQ-val

– Abszurdum. Mint a népbíróságon. Felsorakoztatnak mindenkit, akár egy szakszervezeti székházban – méltatlankodik padszomszédunk.
Nagy a tolongás a teremben: ügyvédek, bírák, talárosok serege készül akcióra. Csak a vádlottaknak fenntartott hely három sor. Egyiküket láncon kíséri be az őr.
– Még jó, hogy a lába nincs megkötözve. Ismerem a srácokat látásból, ezek a légynek sem ártanak. Én büszkén állnék ott. Ide figyeljen, aranyom, betöltöttem a 76-ot. Ha bezárnak, mit tudnak velem csinálni?

Szomszédunk 52 éve él „száműzetésben” Németországban. 1956. november 16-án hagyta el Budapestet. Névjegyén ez áll: „vitéz Kellner Lajos, zászlótartó. Ungarischer Militar Ritter-Orden, vitézi rend.”
– Az enyém a lyukas zászló, amit minden nemzeti ünnepen, a műegyetemi október 22-i felvonuláson vagy az augusztus 20-i a körmeneten lehet látni.
Az ereklye a forradalomból való, Kellner úr évtizedeken át őrizte. A rendszerváltás után hozta vissza Pestre. Azóta azzal jár-kel.
És „harcol”. Az MTV ostrománál is ott volt.

– Arra számítottunk, ’56 befejeződik. Mert megismétlődött minden. Amikor Gerő hazajött Jugoszláviából, megegyezett a láncos kutyával. A Petőfi Kör és az egyetemi ifjúság beolvasta volna a rádióban a 13 pontot, azt sem engedték. Ahogy most a petíciót.
A gépjárműtechnikus ezért kivette a részét a 2006-os eseményekből.
– Én fullasztottam le a vízfecskendős kocsi motorját, amikor szét akarta zavarni az embereket.
Mert úgy érzi, eljött az idő.
– Vettem egy régi Csepel tehergépkocsit, kérem szépen, egy év alatt felújíttattam. Az oldalára írtuk, vesszen Gerő, vesszen az ÁVH, vesszen Apró, ruszkik haza. A rendőrterror most nem tányérsapka és a sárga cipő, mint az ÁVH idején, hanem a kék overall és a zsokésapka.

Hallgatnánk még, de az adategyeztetés után kezdődik a tárgyalás. Harminc ügyvéddel szemben az ügyész, egyedül. Előtte papírhalom. Feláll, olvasni kezdi a negyvenkilenc oldalas vádiratot: mi történt a Szabadság tér 17. „műemléknek minősülő” épületéténél.

A vádlottak beszólnak, csóválják a fejüket.
– Takács András és Toroczkai László pénzfeldobással döntötte el, ki hozzon át tízezer embert a Kossuth térről.
Derül a terem. Az ügyésznek szeme se rebben, darál tovább a barikádemelésről, gépkocsifelgyújtásról, tűzszításról, az MTV archívumának szétdobálásáról.
– De amikor elhangzott, hogy a sok kazetta nem Gyurcsányé, hanem a magyar nép tulajdona, abbahagyták.
Mármint a „lomtalanítást”. Bólogatnak a fiúk, így helyes.
– Még a Membrán, a Telesport, az Idegenek közt, és az Igazság ára című film is „félbeszakadt”.
Kacagnak.
– Megkérem önöket, tiszteljék, ha más beszél – szól szigorú szavakkal a bírónő.

Az ügyész úgy a huszonvalahányadik oldal körül személyre szabottan vádol. Az elsőrendű gyanúsított „legalább egy követ elhajított az MTV-székház irányába”. A tizenvalahanyadik rendű petíciót olvastatott volna be élőben, hogy a „fiatalokat is engedjék érvényesülni”.
A többiek rúgtak, törtek-zúztak, gyújtogattak. A kár sokmilliós.

A harmincadik oldal körül már ernyed a közönség, ásítoznak az ügyvédek, páran bulvárt, sportot olvasnak. Pedig most jön a lényeg. A vádlottak többsége észlelte és felismerte a tömegzavargást, amelynek célja az épület elfoglalása volt. Sörösüveget, műanyag palackot, követ dobott a rendőrök felé. Egyiküket „két mézes pálinka elfogyasztása után a hangulat annyira magával ragadta, hogy egy ötkilós követ vágott az épülethez, majd elhagyta a Szabadság teret”.

Újabb adategyeztetés. Ekrem Kemál Györgynél megakad a bírónő.
– Jó ez a cím?
– Igen, onnan rángattak el a pribékek. Kétlakásos földszinti ház – jön a válasz.

Góró Oszkár XV. kerületi Fidesz–KDNP-s önkormányzati képviselő a következő.
– Születési helye Székelyudvarhely, román állampolgár – sorol a bírónő.
– Erdélyi – jön a helyesbítés.

A harmincadrendű felháborodik.
– Kérem bírónő, nem járulok hozzá, hogy képfelvétel készüljön rólam.
– Mi sem! – dörögnek egy emberként a többiek.
Ekrem Kemál pattan fel:
– Tisztelt bírónő, én igenis hozzájárulok. Nemzeti elkötelezettségű politikusként, honvédőként a cipőtalpamtól a fejem búbjáig.
– Jól van, Gyuri! – éljenzi meg a csapat.

A bírónő már oszlatna, amikor az ügyvédek kérnek szót, kifogásokat szórnak. Nem kapták meg az összes bizonyítékot, a vádirat törvénytelen, hátrányosan különbözteti meg a fiúkat.

– Az ügyész úr toronymagas akta mögött ül, nem lát ki. A vádirat első része pejoratív, hangulatkeltő, közismert tényállásokat tartalmaz. Ismeretlenek tevékenységét mossa össze a vádlottak magatartásával, akik periferikus személyek. Őket konkrétan egy mondat érinti – szól az elsőrendű vádlott ügyvédje.
– Ez még nem a perbeszéd – inti le a bírónő. – Holnap hat vádlott meghallgatásával folytatjuk.

A terem előtt folytatódik a kiscsoportos világmegváltás. Ekrem Kemál „Atatürk” György mikrofonerdőben tart rögtönzött sajtótájt.
– Részt vettem a televízió ostromában mint szemlélő. Nem dobáltam köveket. Szenvedője, résztvevője és jogfosztottja voltam az eseménynek. Bocskai-díszmagyaromon olyan a narancssárga festék, amit nem lehet belőle kimosni. Így jelöltek meg minket. És a legnagyobb büntetést akarják rám szabni, mert tudják, Orbán, Medgyessy és Gyurcsány után jöhet egy hiteles, tiszta ember. (Ő – a szerk.) Az ilyet el akarják tenni az útból. Joggal indultam fel.

– Úgy érzem magam, mint Pelikán elvtárs a Tanúban. A szeptember 22-én kelt vádiratot védencemnek május másodikán kísérelték meg kézbesíteni – csattan fel az egyik ügyvéd a másnapi tárgyaláson.
Postai értesítőt nyom a bírónő kezébe. S hogy mit jelent a „megkísérlés?”
– Amikor átvették volna, az irat eltűnt a postáról.
Hoppá.

Az elsőrendű vádlott lép a pulpitusra. E. Tamás módosítja korábbi vallomását. Mert meghurcolta a rendszer.
– Mindent felvétellel alá tudok támasztani. Amikor odaértem, már voltak atrocitások. De én csak szemlélődtem, kíváncsi típusú vagyok, majd megpróbálok leszokni erről. Amikor láttam, hogy egy-két ember nem szalonképesen beszélget a rendőrökkel, nyugtattam őket. Aztán háromszor lefújtak spray-vel, az utolsót annyira letüdőztem, hogy hánytam. Hátravittek. Egy idő után elült a csatazaj, előrementünk. Emiatt vádolnak, hogy megtámadom a székházat. Ez nem igaz, a balhé idején a mentőautóban ültem.

Hatásszünet.
– A vallomásomban azt mondtam, földhöz vágtam egy követ. Visszavonom.
Mert az egész „csak” alku volt. Korábban lakhelyén, Siófokon ugyanis, ötórás rendőrségi kihallgatás után az ügyeletes nekitámadt.
– Tévén nézte a pesti eseményeket, felhergelte magát, én meg kéznél voltam.
– Figyelmeztetem, a hamis vallomást a törvény bünteti – szól a bírónő.
– Amit én mondok, színtiszta igazság. Nem vagyok hülyegyerek. De ettől a támadástól megijedtem. Féltem, hogy Pesten is verésben részesítenek, ekkor 72 órája nem aludtam. Reggel hatkor megegyeztünk a kihallgatóval, hogy földhöz vágtam egy követ. Ettől meg is nyugodott az ő lelke. Azt hittem, hazamehetek, erre őrizetbe vett.
– Ahhoz képest, hogy 72 órája nem aludt, elég összeszedett vallomást tett – veti közbe az ügyész.
– 135-ös IQ-m van. Békésen szerettem volna a kormányt leváltani. Ha tudnám, kik törtek be a székházba, magam adnám fel őket.

A bírónő kérdezne még.
– Szégyen, ami itt folyik. Gyurcsány miatt van minden. Ő meg nem vádlott, hanem szabadságharcos – kiált közbe Gonda László, a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 ügyvivője. A bírónő csendre inti.
– Mert az a szemétláda patkány nem maradhat – zárja a mondanivalóját E. Tamás.
Dübörgő taps.

A következő vádlott nem beszél.
A harmadik, S. Tamás annál inkább. Öltönyben, hóna alatt táskáját szorongatja. Őt is a Gyurcsány-beszéd vitte a térre.
– Valakitől kaptam egy üveget, de a lépcső tetején már nem volt nálam, valaki nyilván kivette a kezemből. Bár olyan mozdulatot végeztem, ami által dobás történt, de nem a károkozás szándékával. Igaz, indulatosan rácsaptam egy autó tetejére, de távol áll tőlem az erőszak.
És vall tovább.
– Valóban bementem a székházba, de csak akkor, amikor nem volt se rendőr, se akadály. A templomból két gyülekezeti testvérem is velem volt. Nem hangoskodtam, a Himnuszt énekeltem. Való igaz, gesztikuláltam. Frusztráció gyülemlett fel bennem. Negyvenhárom évesen három diplomával nem tudtam elhelyezkedni. Tetteimben a saját életem és a haza sorsa felett érzett kilátástalanság manifesztálódott.

Az ügyész kezdi összeszedni magát.
– A petíciót miért nem lehetett másik tévében beolvasni? Rengeteg kamera, stáb volt jelen.
Magától értetődő a válasz:
– A hangulat hevében ezen nem gondolkodtunk. Az épületben érdeklődéssel sétáltam, a plazmatévét néztem.

És így tovább, a harminckilencedikig.