Tényleg Orbán jelentené Európa jövőjét?
„Itt az ideje, hogy az európai választás valóban egy nagy, komoly közös európai kérdésről, a bevándorlásról szóljon, az ehhez kapcsolódó jövőről szóljon, és ezért javaslom is, hogy minden erőnket a következő évben erre a nagy és döntő jelentőségű választásra összpontosítsuk. Ha bevándorlásról dönt Európa, akkor persze arról is dönt, amit úgy nevezünk, hogy európai elit, választ ad arra a kérdésre, hogy jól kezelte-e a bevándorlást az európai elit. Az európai elit láthatóan ideges. Ideges, mert az előttünk álló európai választás révén, annak esetleges, mi ízlésünk szerint kedvező eredménye miatt, Európa nagyívű átalakítása, amit mi csak Soros-tervnek nevezünk, az elakadhat. A nagy cél, hogy Európát átalakítsák és Európát átléptessék a kereszténység utáni korba, és Európát átléptessék a nemzetek utáni korszakba, ez a folyamat az európai választásokon elapadhat, tisztelt hölgyeim és uraim, és nekünk elemi érdekünk, hogy meg is akasszuk.”
Orbán Viktor 2018 júliusában Tusnádfürdőn igen világosan festette le elképzeléseit arról, hogy a kormánya 2019 májusáig minden energiáját, így a magyar állam valamennyi jogi és anyagi eszközét az európai parlamenti választási kampányra fókuszálja majd. A tét nagy. Legalábbis Orbán Viktor számára. A magyar kormányfő ugyanis a szélsőjobboldal erősödésében bízva akar befolyásos európai politikussá válni. A 2019-es EP-választást sorsdöntőnek nevezte, hasonlóan egyébként ahhoz, ahogyan az összes magyarországi választást 2010 óta. Ezúttal nem a nemzethalált állította szembe a Fidesz győzelmével, hanem az európai civilizáció végét a Fidesszel szövetséges pártok győzelmével. A mostani európai elit szerinte a ’68-as liberálisok kezében van, akik a Soros-tervet hajtják végre, aminek az a lényege, hogy annyi muzulmánt kell behozni Európába, hogy keresztény alapokon működő párt soha többé ne tudjon választást nyerni a kontinensen.
Tényleg döntő jelentőségű az EP következő összetétele, vagy más érdekek mentén szerveződik a közösség? Miben reménykedik s mit söpörne a szőnyeg alá a magyar kormányfő?
A nagy közös kérdés valójában nem a migráció, ahogyan azt Orbán állítja. Persze a bevándorlás, a menekültkrízis, az erre fordított uniós energiák és források fontos téma a fősodorban is, csakhogy ez, ahogyan a sokat hangoztatott európai értékek védelme is háttérbe szorul a gazdasági érdekegyesítés mögött. Orbán Viktor pedig pontosan tudja, hogy amint az EU vezető államai, úgy maga a szövetség is ma elsősorban gazdasági érdekközösség, így jelenlegi legnagyobb válságában mindenekelőtt azt a fő célt tűzte ki maga elé, hogy Nagy-Britannia kiválása után elkerülje az egyéni veszteségeket.
Éppen ezért nincs szükség vétózó, renitenskedő és éppen a vétójoggal visszaélő tagállamokra. Ahogyan olyanra sem, amely például 2004 óta összesen 13 271 milliárd forintnyi uniós forrásban részesült, majd hirtelen a közösségből való távozással fenyeget. A belső politikai folyamatokra, a tagállamok működésére és elsősorban a korrupcióra az EU nem bír érdemi hatással, mindezt szankciókkal képtelen megakadályozni – a szükséges mechanizmusok sincsenek meg hozzá –, ehelyett inkább folyamatosan engedményeket tesz a közösség a közös döntéseket blokkolni képes rosszfiúknak, akik persze egymást is védik.
Nehéz is volna másként értelmezni, hogy példátlanul magas, összesen 550 milliárd forintnyi támogatás ömlött be a magyar államkasszába Brüsszelből tavaly decemberben. A Portfólió elemzéséből kiderül: 2018-ban összesen csaknem annyi (1451 milliárd forint) uniós forrást kapott a kormány, mint amennyit idehaza kifizetett a nyertes pályázóknak (1597 milliárd forint). Nincs tehát nyoma annak, hogy a „liberális, bevándorláspárti brüsszeli elit” büntetné Magyarországot.
És ez a helyzet nem csupán az Orbán-kormánynak jó. Köztudott, hogy a Brüsszelből beáramló pénzek nagy része közvetlenül vagy közvetve azokba a nyugat-európai országokba kerül vissza, amelyek az EU legnagyobb befizetői. A legnagyobb beruházások kivitelezői mind a nyugati szövetségesi rendszer tagállamaiból kerülnek ki. Az itt felhasznált alapanyagok, berendezések jelentős részét sem Magyarországon gyártják. Orbán valódi érdeksérelmet gazdasági téren tudna okozni az EU-nak és annak valódi „elitjének”, nem véletlen, hogy épp a brüsszeli pénzcsap újbóli megnyitása előtt jelentették be: Magyarország német harckocsikat, illetve francia helikoptereket vásárol a hadseregének.
Márpedig a biznisz sok mindent felülír. Miközben Orbán szerint a migráció, illetve a „68-as elit elkergetése” a 2019-es európai parlamenti választás fő tétje, a másik oldal az euroszkeptikus erők megerősödése miatti széteséssel riogat ahelyett, amit egyelőre még csak kevesen emlegetnek: a tagállami korrupció elburjánzása, amit Magyarország mára állami szintre emelt. Azért, hogy a korrupció kérdése napirendre se kerülhessen, Orbán valóban kiszolgálja az EU-ellenes ideológiákat vallókat, sokat tesz megerősödésükért, és úgy láttatja magát a populista jobboldal vezérének, hogy közben taktikai okokból benn marad a „több Európát” szlogenű Európai Néppártban. Másrészt viszont a magyar kormányfő egyre inkább marginalizálódik az EU-n belül az orosz-, a kínai és a törökbarátság, a NATO-n belül pedig a túlzott oroszbarátság miatt. Egyik területen sem áll rendelkezésére az a közép-európai egység, amit akár Tusnádfürdőn, akár azóta többször is hangoztatott, ugyanakkor Közép-Európában egyetértést szül a közös gazdasági érdekérvényesítés.
És itt feszül valódi ellentét a brüsszeli bürokrácia, az uniós források fölött őrködni hivatott apparátus, valamint a tagállamok között. Ezért is volt esélytelen eddig az egység létrehozása a következő uniós költségvetésről. A 2021–2027 közötti időszakra szóló hosszú távú uniós költségvetés tekintetében az Európai Bizottság 181 millió euróval javasolja támogatni a csalás, a korrupció és egyéb szabálytalanságok elleni küzdelem érdekében tett tagállami erőfeszítéseket, további szigorításokat tervezve. Nem is ez érinti igazán érzékenyen az uniós források haszonélvezőit, hanem az, hogy az Európai Parlament javaslatára a bizottság egy olyan mechanizmust dolgozott ki, amely úgynevezett jogállamisági kritériummal védené az uniós forrásokat.
Például Orbán Viktortól. Emiatt fáj a Fidesz-kormánynak a Judith Sargentini nevével fémjelzett, valódi tagsági következményekkel, így a 7. cikkely szerinti szavazatmegvonással aligha fenyegető jelentés és a megindított eljárás. A kormány szerint most a migránspártiak állnak bosszút Magyarországon. Ehhez képest a Sargentini-jelentést megelőző Tavares-jelentés idején még azt hangoztatta a Fidesz, hogy a rezsicsökkenést akarták megakadályozni. Csakhogy a Sargentini-jelentés elfogadásával valójában csupán egy olyan eljárás indult a magyar kormánnyal szemben az EU tanácsában, amelyben a tagállamok kormányai azt vizsgálják, mennyire súlyos károkat okozott az Orbán-kabinet a magyar demokráciának. Ebben az eljárásban még napirendre sem került a közigazgatási bíróságok létrehozása, amely nemcsak a tervezett jogállamiság-kritériumnak mondhat ellent, hanem az uniós versenyjogi szabályoknak is.
A Sargentini-jelentés nyomán indult eljárásban a négyötödös döntést egy majdani uniós csúcson hozzák meg. Nem az európai bürokraták, hanem Európa valódi döntéshozói: a tagállamok állam- és kormányfői. Ők jelentik az igazi európai elitet, amelyet Orbán rendszeresen ostoroz. A magyar kormányfőnek nem kell tartania attól, hogy belátható időn belül elmarasztalnák Magyarországot a kabinetnek felrótt jogállami normasértések miatt. Ettől ma már nemcsak Lengyelország, hanem több közép-európai tagállam várható vétója is megóvja Orbánt. Mert egyikük sem – így például Románia sem – akarja, hogy később másokat is leültessenek az uniós szégyenpadra.
Ami azt jelenti, hogy aligha akadályozza bármiben is Orbánt holmi „európai elit”. Maga a Fidesz sem független az európai elittől, hiszen tagja annak a pártcsaládnak, amely az Európai Bizottság és az Európai Parlament tagjainak többségét és vezetőit adja. Sőt valójában arról van szó, hogy az orbáni korrupciót fenntartó alakulat éppen ezzel az elittel köti össze. Ezt elemezte Lakner Zoltán is a 168 Órában tavaly nyáron úgy: „a miniszterelnökök meggyengülésével küzdő Európai Néppárt nemhogy Orbán megfenyítéséig nem jutott el, de mintha megfordulna a folyamat. A magyar miniszterelnök zsarolja azzal a Néppártot, hogy ha sokat hepciáskodnak holmi demokratikus intézmények sorsa meg lopások miatt, akkor fogja a Fideszt, és kiviszi a pártcsaládból. Olyan időkben, amikor néhány voks is sokat számíthat az Európai Parlamentben, egyáltalán nem mindegy, hova ül a tizenvalahány fideszes képviselő. Az sem, Orbán kiknek az oldalán vonható be az Európai Tanács alkuiba. A pávatánc virtuóza már rég nem védekezik, hanem támad, felveri az árát, elvbarátai előretörését, bírálói meggyengülését prognosztizálja 2019-re.”
Mindezen aligha változtatott az, hogy a zöldpárti Sargentini jelentését tavaly szeptemberben a néppárti képviselők többsége is megszavazta annak ellenére, hogy a Fidesz is ennek a csoportnak a tagja. És az is marad. Egyes országokban ugyanis lényegesen erősödnek a populisták, ami veszélyezteti a Néppártot. Eközben az euroszkeptikus frakciók gerincét adó britek viszont kiléptek az EU-ból, emiatt a jelenlegi előrejelzések alapján a szélsőjobb és szélsőbal erők aránya nem haladja majd meg a 30 százalékot. Ennek ellenére egyes elemzések és kutatások alapján ha Magyarországon nem változik a belpolitikai erőtér, a Fidesz súlya elérheti a néppárti frakción belüli tíz százalékot is a következő EP-ben. A Néppárt tehát nagyon is akarja a Fideszt.
Pedig az uniós pártcsalád Európa-párti, sőt a jogállamisági mechanizmust igenlő kampánnyal fordulna rá 2019-re – ez utóbbit a tavaly ősszel lapunknak is nyilatkozó uniós költségvetési főellenőr, a szintén néppárti Ingeborg Grassle is megerősítette. Nagy kérdés azonban, mit tart meg választási ígéreteiből az uniós pártcsalád egy várhatóan szerény győzelem után. Ahogyan a most már nem is Orbánt, hanem inkább Magyarországot büntető Manfred Weber néppárti csúcsjelölt retorikai kígyózása mutatja: nem ragaszkodnak mereven holmi európai értékekhez, sokkal inkább az uniós pénzhez fűződő befolyásukhoz. Márpedig ehhez szükségük lehet Orbánra, akinek meg az uniós pénzre. Az üzlet megköttetett.
„Mi nem megyünk el az Európai Néppártból, onnan csak elzavarni lehet bennünket” – jelentette ki a miniszterelnök Tusnádfürdőn, amikor előadása után a hallgatóság kérdéseire válaszolt. És valóban, a néppárti tagságot még akkor sem látszott feladni, amikor a pártcsalád képviselői sorra fordultak el a Fidesztől. Novemberben aztán megerősítést nyert az új deal a Néppárt helsinki kongresszusán. Az ünnepek és az újév már csupán arról szólt: liberális-e a demokrácia, avagy létezik-e kereszténydemokrácia liberális elvek nélkül? Ebben a vitában pedig nem az ideológia, hanem csupán a retorika fontos, előbb-utóbb kiderül, hogy a Néppártnak elég lesz a populistákkal összefognia Európa vezetéséért, vagy a balliberális uniós pártokkal kényszerül majd együttműködésre.
„Harminc éve még azt gondoltuk, hogy Európa a jövőnk, ma pedig azt gondoljuk, mi vagyunk Európa jövője” – mondta tavaly nyáron Orbán. A májusi választás tétje valóban ez: értéksemleges gazdasági szövetség, vagy közös Európa. E kettő között választ Európa. Már csak az a kérdés, van-e politikai erő, amely az utóbbit hitelesen képviseli.
