Téma van bőven, mégis saját magáról szól az ellenzék kampánya

Nem közönséges pártversengés zajlik 2018-ban Magyarországon, habár a magyar választópolgár szinte mindig élet-halál harcként élte meg az aktuális választási küzdelmet. És tényleg, egy polarizált pártrendszerre a felfokozott – ráadásul állandósuló – kampány a jellemző, amelynek során a szemben álló felek nem pusztán a kormányzás korrekciójának szükségességéről s az ezt érintő fontos részletkérdésekről vitatkoznak. Nem is az a tét, hogy a többé-kevésbé konszenzussal övezett célokat ki tudná jobban megvalósítani, magukról a célokról folyik a vita. Az ellentétek valójában még mélyebbek: a küzdő felek gyakran megkérdőjelezik egymásnak azt a jogát is, hogy egyáltalán beleszólhassanak az ország sorsának alakításába. Minden erejükkel bizonyítani igyekeznek, hogy a másik egész egyszerűen méltatlan akár csak arra is, hogy kifejezze a véleményét.

A 2010-es választáson hiába omlott össze az addig ismert, két blokk harcára épülő pártrendszer, a szembenállás feszültsége a centrális erőtérben sem csökkent. Az ellentétek újabb és újabb rétegei tárulnak fel, elsősorban a kormányoldal végtelen ellenségkereső kreativitása miatt. A feszültségkeltés pedig még messzebbre megy – mondhatni meghosszabbítják Lovasberényig –, amikor a centrális erőtér egyensúlyát veszti, és a kormánypárt attól tart, a csenevész és elsősorban saját házi leszámolásaival foglalkozó ellenzék egy történelmi véletlen folytán esetleg mégis rájön a rendszerváltó megoldóképletre. Mindenesetre az elvi szembenállás és a politikai küzdelem indulati töltöttsége olyan tényezők, amelyek nem szoktak jót tenni a szakpolitikai jellegű vitáknak.

Ráadásul a jelen Magyarországán többről van szó még annál is, hogy a kormány és az ellenzék szimplán utálja egymást. Európai országokban meglehetősen ritka helyzet, hogy a szembenállás az alkotmányos rend elfogadására is kiterjed. A kormányoldal ugyanis a maga részéről új rendszert alapított 2010 után, amit az ellenzék elutasít, és nyíltan a megváltoztatására törekszik – miközben rákényszerül arra, hogy a leváltani próbált rendszer szabályai között politizáljon. Éppenséggel a rendszer maga is lehet a küzdelem fontos témája, de a tapasztalatok és a felmérések szerint a mégoly fontos alkotmányozási ügyek kevéssé hozzák lázba a választásra jogosult publikumot. Viszont a rendszerrel való merőleges szembenállás háttérbe szorít fontos társadalmi ügyeket, holott talán éppen ezek lehetnének azok, amelyeknek sikerével együtt az alkotmányos változás is keresztülvihető.

A választók számára például fontos a szegénység ügye, amit a Závecz Research Intézet (ZRI) lapunk birtokába került felmérése szerint – számos korábbi kutatás eredményével összhangban – a választók csaknem háromnegyede nagy problémának tart. Külön érdemes a figyelmet felhívni arra, hogy a pártpreferenciájukat illetően bizonytalan polgárok körében a szegénységben nagy problémát látók aránya több mint 80 százalék. Amikor pedig az a kérdés merül fel, vajon megtett-e minden tőle telhetőt a kormány, hogy csökkentse a szegénységet, akkor az összes megkérdezett 72 százaléka nemmel válaszol, s a bizonytalanok körében ez az arány is 80 százalék feletti. Hasonló a helyzet a 67 százalék által nagy problémaként megélt kivándorlással, amellyel kapcsolatban csak a polgárok negyede érzi úgy, hogy a kormány mindent megtesz a kezelésére. A bizonytalanoknak alig az egytizede vélekedik így.

Fotó: 168 Óra archív

Erős igény mutatkozik emellett a megélhetés biztonságára és az újraelosztás átrendezésére. Erre következtethetünk abból, hogy a ZRI kutatásában feltett kérdés alapján a választók 79 százaléka egyetért az alapjövedelemmel, azzal pedig 92 százaléknyian azonosulnak, hogy aki dolgozik, nettó százezer forintnál ne kereshessen kevesebbet. Az alacsony nyugdíjak éves kiegészítése útján újra bevezetendő 13. havi nyugdíj gondolatát 84 százalék helyesli, azzal pedig 90 százalék ért egyet, hogy a 300 millió forint feletti vagyonrész után adót kelljen fizetni, és ebből az egészségügy fejlesztését finanszírozzák.

Talán még ennél is érdekesebb, hogy amikor arról kérdezték a kutatás során az embereket, érintik-e őket a kormányzás zászlóshajójának számító intézkedések, akkor többnyire azt válaszolták, nem. A teljesség igénye nélkül: a csokra vonatkozóan 13 százalék mondta magáról, hogy érintett, a három gyerek után járó magas adókedvezmény esetében ez az arány csak 11 százalék, és például az Erzsébet-utalványos gyereküdültetés esetében az érintettségi arány 10 százalék alatt maradt. Ezt látva máris érthető, miért nem az eredménykampány felé billent el a hódmezővásárhelyi időközi választás után elbizonytalanodó kormányzati propaganda: vannak ugyan haszonélvezői az intézkedéseknek, de jelentős kisebbségben a társadalom egészéhez képest.

A felmérés szerint a választóknak kevesebb mint egyötöde érzékelt javulást saját élethelyzetében az Orbán-kormány időszakában, és 23 százalékuk érzi magát a kormányzás nyertesének, míg 37 százalékuk vesztesnek. A bizonytalanok körében a magukat a kormányzás nyertesének tartók aránya alig hét százalék. Ez fontos jele annak, hogy azok, akik még nem döntöttek a szavazatukról, ha elmennek voksolni, túlnyomórészt nem a Fideszre szavaznak majd. Ugyanezt támasztja alá az a válasz is, amit arra a közvélemény-kutatói alapkérdésre adtak, jó irányba mennek-e a dolgok az országban. Míg az összes megkérdezett körében 44 százalék lát jó irányt, a bizonytalanoknál ez csak 26 százalék, és a rossz irányt érzékelők aránya is messze magasabb az átlagnál, majdnem a bizonytalanok kétharmadát teszik ki. Innen a kormánypárt feltehetően nem remélhet sok szavazatot. Kérdés, az ellenzék a közelükbe tud-e jutni.

Ennek akadálya lehet, hogy például a szegénység nagyságát vagy a közszolgáltatások, például az egészségügy rossz állapotát három évtizede tartja joggal gondnak a közvélemény, amiből következhet akár az is, hogy a jelenlegi kormány idején telik be a pohár, de az is, hogy a társadalom alapvetően beletörődik a megváltoztathatatlannak ítélt helyzetbe, még ha estenként ki-kitör is a felháborodás. Ez a helyzet a korrupcióval is, ami az összes megkérdezett problémaértékelésében 4,2-es osztályzatot kapott az ötfokú skálán, vagyis a súlyos korrupció létezése nagyon erősen ott van a köztudatban. Ám ha az a kérdés merül fel, hogy 2010 előtt vagy után volt nagyobb a korrupció, akkor egyfelől kétszer annyian (19 és 37 százalék) mondják ugyan, hogy 2010 után, másfelől viszont további 38 százalék szerint a korábbi és a jelenlegi kurzusban is ugyanakkora. Hangsúlyozni kell, ez nem objektív számítás eredménye, hanem a közérzet. Ha a társadalom markáns hányada az egyik kutya, másik eb tanulságát szűri le magának, akkor megint csak arra juthatunk: vagy elszakad a cérnájuk, és mindenkit elzavarnak, mint a viccbeli csősz az erdőből, elsőként történetesen azt a kormányt, amelyik éppen fennáll, vagy belekeserednek a tudatba, hogy nálunk legalábbis ilyen a világ.

Persze nyilvánvalóan az ellenzék feladata, mondhatni létének funkciója, hogy a formátlan elkeseredésnek és haragnak politikai formát adjon. Itt azonban újabb problémákba ütköznek az erőfeszítések. Nem elég ugyanis, hogy az ellenzéki politikusok drámai helyzeteket mutatnak be, legyen szó a katasztrofális egészségügyi állapotokról vagy a közfoglalkoztatás anomáliáiról. Bár az együtt bosszankodás a néppel, ha hihető, rokonszenvet kelthet, de nem jelez kormányképességet, vagyis nem hordozza magában a változás képességének ígéretét.

További nehézség, hogy az ellenzék széttagolt, aminek oka van, még ha nehéz is visszaemlékezni az egyes szervezetek olykor nem kis részben közös eredetére. Saját történetébe vagy éppen aktuális megújulásába mindegyik párt azzal a reménnyel vágott bele, hogy megmutatja, pontosabban előbb kifejleszti önazonosságát, amivel indokolja különálló létét. Csakhogy az identitáskísérletek óhatatlanul konfliktusokhoz vezetnek az ellenzéki pártok között, amit az együttműködésre szomjazó közönség nem díjaz. Így viszont háttérbe szorulnak azok a jellegzetességek, ügyek, amelyek egy majdani kormányzás jellegét, irányát alapvetően meghatározhatnák. Lehet azt mondani, hogy ezek csak Orbán után lesznek érdekesek, valójában azonban éppen arról szólnának, milyen volna az a világ, aminek a reményében Orbán hatalmától érdemes minél gyorsabban megszabadulni.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Nem mintha a pártoknak ne lennének programjaik, amelyek ugyan nem adnak minden kérdésre választ vagy legalábbis nem minden részletük egyenletesen kidolgozott, mégis sok figyelemre méltó elképzelést tartalmaznak. Csakhogy az Orbánra kihegyezett rendszervita, valamint a demokrata közvélemény kérlelhetetlen összefogásnyomása ahhoz vezet, hogy a programokba foglalt elképzelések mindent és semmit egyszerre jelentő általánosságokká változnak át a szélesebb közvéleményt elérő megszólalásokban. Ehhez jön a széttagoltság, aminek nyomán elismerést érdemel az a választópolgár, aki a Szél-terv hét pontját, a Gyurcsány-féle 12 órás program egy tucat pontját és a szociális demokrácia Karácsony Gergely által bemutatott tíz pontját egyaránt behatóan ismeri. A különböző programdarabkákból mintha egyelőre nem épülne mozaikút. Mi több, talán az sem dőlt el, mi egyáltalán a kormányzási vállalások szerepe a párhuzamos kampányokban. Vajon főként ezeknek kellene berántani a választópolgárokat a részvételbe, vagy csak a rend kedvéért jöttek létre a programok, és inkább a sokrétű elégedetlenség meglovagolásában látnak lehetőséget az ellenzéki pártok?

Mindeközben ott van a túltoláson is túltolt menekültellenes kampány, szíve közepén a Bécsben rettegő Lázár Jánossal és az egyre nyíltabb kormányzati idegenellenességgel. Ezt az ellenzék joggal értékeli annak jeleként, hogy a kormány bajt érez, az elégedetlen választó mozgásba lendülésétől tart, amit képtelen lenne feltartóztatni, és nincs más eszköze, csak a félelem fokozása meg egy utánlövés rezsicsökkentésügyben. Ugyanakkor a migráció kérdése az ellenzék nagy részét évek óta riadt alkalmazkodásra készteti, valamiféle szoft menekültellenesség egyensúlyi pontját keresve. Miközben, megint csak a ZRI-kutatásra pillantva, a megkérdezetteknek csak 21 százaléka válaszolt igennel, amikor azt kérdezték, személyesen őt érintették-e a kormány migrációval kapcsolatos intézkedései, nemet viszont 78 százaléknyian mondtak. Így, habár kétségtelen, hogy a kormány létrehozott egy szuperfegyvert a menekültválságból, ennek a politikai halálcsillagnak a hatóköre sem végtelen, messze nem az. A kérdés inkább úgy merül fel: lehet-e a kormány mégoly képmutató és egyre agresszívabb „nemzetvédő” narratívájával szemben egy másik történetet elmesélni, egy másik Magyarország reményének sztoriját? S létezik-e egyáltalán ilyen történet, van-e, aki elmondja a választóknak, vagy pedig ők maguk tudnak-e a sok ellenzéki beszélőből választani maguknak favoritot?

A hódmezővásárhelyi fordulat lényege mindezzel együtt éppen az, hogy az ellenzéknek még azon önroncsolás közepette is van győzelmi esélye, amikor a saját kampánya(i) témája jórészt maga az ellenzéki körmagyar. Ha a kormány veszítene, az kevésbé lenne az ellenzék érdeme, mint deus ex machina és vox populi egyidejűleg, vagyis az eposzokból ismert isteni közbeavatkozás és a nép hangjának megnyilvánulása. Három hete még ennyi esély sem látszott.