Tartós recesszió?

Ugye emlékszünk Matolcsy György „tündérmesés” nyilatkozatára? A CNN riporterének fejtegette még június elején, hogy a honi gazdaság sikertörténete „tündérmese”, s csak átmeneti a silány növekedés. Orbán Viktor pedig a magyar nagyköveteknek, misszióvezetőknek magyarázta a múlt héten, hogy válságkezelésben ő a legjobb, Európa tanulhatna a magyar példából, mert a gazdaságpolitikánk „remekül teljesített”, hamar jön a fellendülés.

Különös állítások, finoman fogalmazva. Mert nézzük szigorúan a tényeket! Európában már az idei első negyedévben a leggyengébbek voltak Magyarország gazdasági mutatói. Nemrég pedig a KSH elég egyértelművé tette: recesszióba került a magyar gazdaság. Teljesítménye a második negyedévben 0,2 százalékkal elmaradt az előző negyedévitől. Erre persze jöttek a kormányhangok, miniszterelnöktől, nemzetgazdasági minisztertől, hogy a visszaesés oka a külső gazdasági krízis, Európa lehúz minket.

Kétségtelen: Magyarország fő exportfelvevő piaca, Németország „gyengélkedik”, csupán 0,3 százalékos volt a gazdasági növekedése a második negyedévben. Tagadhatatlan az is: Európa-szerte elmaradt a növekedés a várttól.

Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus szerint a világgazdasági válságnak már a második lefelé tartó szakasza a mostani. Elképzelhető tehát, hogy a piacok szűkülésével valóban csökken a külföldi megrendelések száma, lassul az eddig jól teljesítő exportunk, és a húzóágazat gyengülésével tartós recesszióba fordul a gazdaság.

– Ez ellen nincs orvosság – állítja a szakember.
De más téren bőven akadna tennivaló.

A közepes és kisvállalkozások gyarapodása beindíthatná a gazdasági növekedést. Csakhogy a kkv-szektor erősödése eddig elmaradt, ami kiderül a hazai vállalkozások hitelállományából is: ez a szám 1000 milliárd forint körüli 2010 óta. Vagyis két éve nem nőtt, sőt – az inflációt is beleszámítva – inkább csökkent. Ez sem véletlen: 11 százalékos hitelkamat mellett a vállalkozó inkább kivár, nem fejleszt, nem bővíti cégét.

Pogátsa úgy véli, részben a 2002 és 2008 között újra felhalmozott tetemes államadósság a magas hitelkamat oka. De 1,5-2 százaléka a jelenlegi kiszámíthatatlan gazdaságpolitika számlájára írható. És – tesszük hozzá – az átláthatatlan bürokratikus hatósági rendszer is megbénítja a hazai cégeket. A NAV kvázi pénzbehajtóként működik.

Mindemellett állandó probléma nálunk a megfelelően képzett munkaerő hiánya is. Kevés a nyelveket beszélő, a marketinghez, a pénzügyekhez legalább alapfokon értő, európai szinten kommunikálni tudó szakember, aki valamennyire ismeri az önmenedzselést is. Holott ma már mindez alapkövetelmény lenne a felsőfokú végzettséget nem igénylő állásokhoz is.

Pogátsa Zoltán úgy elemez: a valódi munkahelyteremtéshez a modern oktatáson keresztül vezetne az út. De hát tudjuk: a kormány a Nemzeti alaptantervvel is éppen azt üzeni, nem célja az Európához igazodás.

Ugyanakkor a közgazdász és néhány kollégája már korábban kiszámolták: a korszerű oktatás „rendszerbe állításával” két-három ciklus alatt 700 ezer új munkahely jöhet létre, ami ciklusonként 2-3 százalékos növekedést jelent. Ez pontosan annyi, amennyire Magyarországnak szüksége lenne, hogy fenntartható növekedési pályára állítsa gazdaságát. A javuló termelékenység hatására – 20 százalékpontos emelkedésnél – akár megduplázódnának az adóbevételek.

– Ezzel szemben adó- és járulékcsökkentésekkel, a munka törvénykönyvének lazításával nem nő az aktívak aránya. Ez a „lefelé versenyzés” már Kínában sem divat – hangsúlyozza Pogátsa Zoltán, aki arról is beszélt: a magyar bértábla alja már elérte a kínai tetejét.

Ha nem változik a helyzet, mind jobban összecsúsznak itthon a keresetek. A szakember szerint további elbocsátások is várhatók majd, főleg az idősebbeket érintheti ez.

De a fiatalok pályakezdése is egyre kilátástalanabb. Nincs elegendő, a végzettségüknek megfelelő munkahely idehaza, külföldön pedig legfeljebb kisegítő munkásnak kellenek.

Róna Péter is úgy látja: nem kizárólag a külső válsággal magyarázható a magyar recesszió.

– Ezt a kormány mielőbb beláthatná. Ugyanis a különböző krízisek – a külső tényezőktől függő konjunkturális, illetve a belső szerkezeti válság – más-más kezelési módot igényelnek.

A szerkezeti válság egyik jele: a gazdaság nem képes elegendő piacképes terméket és szolgáltatást előállítani. A megdöbbentően alacsony beruházási adatok is csak erősítik a szerkezeti válság gyanúját. Magyarországon a beruházási ráta 16 százalékos, miközben – a tapasztalatok alapján – 20 százalék alatt nem várható jó növekedés. (A lengyeleknél, a cseheknél, a szlovákoknál és – bármily meglepő – a görögöknél 25 százalék körüli ez az érték.)

Persze a befektetőket inkább elriasztják a szektorális különadók, az ad hoc kivetett sarcok. Róna szerint nagyon is szükség van a beruházást serkentő intézkedésekre. Például: adókedvezményekkel lehetne jutalmazni azokat a cégeket, amelyek visszaforgatják a profitot a termelésbe.

– De azzal is öngólt lőtt a kormány, hogy a hazai recessziót „ráfogta” a külső körülményekre. Ha ugyanis tényleg ez lenne a helyzet, az egykulcsos adórendszer a legrosszabb módja a válságkezelésnek. Hiszen az egykulcsos adó visszavetette a keresletet, mivel az alacsony keresetűek fizetése csökkent, de a felső rétegek fogyasztása sem emelkedett. Ilyen típusú krízis idején éppen a kereslet élénkítésére lenne szükség.
Megjegyzi még Róna Péter közgazdász: minden bizonnyal az IMF is felteszi majd a kérdést a kormánynak, mitől várja a beruházások élénkülését, a gazdasági növekedés beindulását. És – a jelenlegi gazdaságpolitikával – nincs adekvát válasz erre.

Krémer Balázs szociológus – a gazdasági hanyatlás társadalmi következményeit elemezve – arra hívja fel a figyelmet: mindennapossá válhatnak a ceglédihez hasonló szélsőséges akciók.

– A társadalmi feszültségek elszabadulásához ugyanis többnyire a középosztálybeliek lecsúszása vezet.
Krémer szerint a recesszió nem „átlagosan” jelentkezik: egyes területeket, ágazatokat különféleképpen sújt. Így a beruházások csökkenésével együtt jár az építőipar vagy az autógyártás és -értékesítés súlyos visszaesése.

– Ezekben a mindeddig megingathatatlannak hitt ágazatokban sokan akár húszéves munkaviszony után kerülnek utcára. Súlyosbítják a helyzetet olyan sajátos körülmények, hogy az építőiparban dolgozók közül sokan egyedüli családfenntartók: az ő elbocsátásuk az egész család megélhetésének válságát is okozhatja.

De – miként Krémer mondja – az igazi egyéni tragédiák nem a recesszióhoz köthetők, hanem a kormányzati intézkedésekhez. A szociális segélyek vagy a rokkantnyugdíjak megvonásával tömegek válnak a szó igazi értelmében nincstelenné. Ez a helyzet irracionális reakciókat is kiválthat: elkeseredésükben már most is számosan fenyegetőznek öngyilkossággal.