Támadás az oktatási menekültek ellen
Vannak eszközök, amelyek felhasználhatósági potenciálja igen nagy. Ilyen például a szigszalag: fő funkciója kisfeszültségű elektromos vezetékek szigetelése, de széles körben használjuk mechanikus rögzítésre is: strandpapucsot, sebtakaró gézpárnát és szakadt könyvborítót is fixálunk vele. A magántanulói státusz pont ilyen sokoldalú eszköz, afféle jolly joker az iskolahasználók számára.
E státusz lehetőséget ad a tankötelezettség teljesítésére, ha azt a szülő kérelmezte, és ha az a tanuló fejlődése, tanulmányainak eredményes folytatása és befejezése szempontjából nem hátrányos. A kérelmeket eddig az igazgató bírálta el, és dilemma esetén kikérte a gyermekjóléti szolgálat véleményét. A következő érintett tanulói csoportokat szokták felsorolni: élsportolók, valamilyen művészeti területen kiemelkedő tanulók, súlyos betegek, illetve bizonyos SNI tanulók – olyanok tehát, akiknek az életvitelébe nem illeszthető bele a mindennapos rendszeres iskolalátogatás. Az Oktatási Hivatal 2014-ben megvizsgálta a magántanulóvá nyilvánítással kapcsolatos eljárásokat. A leggyakrabban megjelölt indokok: külföldi tartózkodás (ilyen esetben lehetőség van a tanulói jogviszony felfüggesztésére is), családi ok (ebben szerepel költözés, külföldi tartózkodás, egészségi probléma, eltérő nevelési elvek, szociális körülmények), egészségi ok (krónikus vagy akut problémák, SNI-minősítés, illetve az iskola okozta ártalom is) és magatartászavar – ebben az esetben a kérelmező általában az iskola, és gyakran a többi tanuló érdekét hozza fel indoklásként. Ez utóbbi csoportban nagyon magasan felülreprezentáltak a HH, vagyis a hátrányos helyzetű tanulók (58 százalék – összes magántanuló között 26 százalék) –, a HHH, tehát halmozottan hátrányos helyzetű tanulók (40 százalék – összes magántanuló között 14,5 százalék), az SNI, vagyis sajátos nevelési igényű tanulók (26 százalék) és a BTMN, tehát beilleszkedési, tanulási, magatartási gondokkal küzdő tanulók (22 százalék). E két utóbbi aránya a magántanulók körében 10,9 és 7 százalék.
Az eredeti rendeltetésének megfelelően a tanulók nagyjából egyharmada tartozik ide (például sportoló, művész, tudományos tevékenységet folytat hat százalék), és további két csoport esetében egyrészt az iskola, másrészt pedig a szülők „használják” sajátos célokkal a magántanulói státuszt.
Az iskolák sajátos célja azon gyermekek kiszorítása az iskolából, akikkel nem tudnak, sok esetben nem is akarnak mit kezdeni. Olyan tanulókról van szó, akiket problémásnak ítélnek, akik eltérnek az ideálisnak tekintett középosztálybeli gyerekektől és akiknek a nevelése-oktatása egyszerűen nem működik a rendszert jellemző poshadt, előítéletektől terhes, tekintélyelvű, tudásosztó, büntetésorientált klímában. Mindez további számokban kifejezve: a leghátrányosabb helyzetű településeken a magántanulók között a HH tanulók aránya a háromszorosa, míg a HHH tanulók aránya a hatszorosa az országos átlagnak. Ugyanitt a tanulóknak mindösszesen 23,15 százaléka tett eredményes osztályozóvizsgát. És hogy a rendszer fogaskerekei olajozottan működnek, íme egy gyakori ajánlat: kérelmezze a szülő a magántanulói státuszt, és akkor nem lesz probléma az ötven igazolatlan órával és a családi pótlékkal (amit elveszítene), és az iskolának sem lesz a továbbiakban gondja a tanulóval. Pedig ha valakiknek, hát éppen ezeknek a gyerekeknek lenne különösen nagy szükségük a szakemberek, pedagógusok értő támogatására, magukra hagyva azonban ez a legtöbbször egyet jelent a tanulás által elérhető lehetőségektől való teljes elzáródással.
Az oktatásirányítás nem tudja vagy nem akarja tudomásul venni, hogy a 21. század környezeti hatásai megváltoztatják a gyerekek fejlődését, s ehhez kell igazodnia a tanulási környezetnek, ha nem akar zavarokat okozni a fejlődésben. Növekszik és már most 15-20 százalékra tehető azon tanulók aránya, akikre az atipikus fejlődés, tanulási, figyelem-, hiperaktivitás- és/vagy autizmus spektrumzavarok enyhe formái jellemzők, de még nem elég nyilvánvaló az eltérés ahhoz, hogy törvényi besorolást jelentő betűket kapjanak (SNI, BTMN). Ők csak akkor jelennek meg a statisztikákban, ha a viselkedésük zavart okoz. Legtöbbször azonban csöndesen belebetegszenek testileg és lelkileg a mindennapos stresszbe. Emellett egyre többen vannak a gyors értelmi fejlődésű gyerekek is, akik viszont azért okoznak az iskolában gondot, mert „túl okosak”. Sőt a két csoport nem is válik el élesen, mert az atipikus fejlődés számos kiemelkedő képességű gyerekre jellemző. A különleges gyerekek ezen csoportjai is alkalmasak lennének arra, hogy részt vegyenek egy legalább nem ártó köznevelésben, de e mostani helyzetben a magántanulóvá váló „oktatási menekültek” dandárját képezik.
Vannak szülői csoportok, amelyek sajátos célja a gyerekeik kimenekítése az állami iskolarendszerből. Létezett 2010 előtt is e jelenség, de drámai felgyorsulása, az ilyen módon kilépő családok és gyermekek számának növekedése, a nagyszámú tanulócsoport megalakítása az utóbbi kilenc év oktatásirányításának következménye. E szülőkben közös, hogy egyrészt érzékelik a közoktatás állapotát, másrészt van elképzelésük arról, hogy a 21. században nagyjából milyen formák, tartalmak, módszerek szükségesek ahhoz, hogy a gyermeket boldogulásképessé tegyük. Amiről beszélünk: tanítás helyett tanulásfókusz, személyre szabott oktatás, gyökeresen más tanári feladat- és szerepfelfogás, a módszerek, tananyagtartalmak, az értékelés teljes átalakítása, az oktatás szereplőinek együttműködő, partneri viszonya. Azaz az esetek döntő többségében nem speciális igényekről, valamifajta kínálatbővítő szolgáltatásról van szó, hanem olyan elemi elvárásokról, amelyeknek a közpénzből működtetett állami iskoláknak is meg kellene felelniük. Dobos Orsolya kutatásaiból kiderül, hogy a tanulócsoportok esetében hasonló tendencia figyelhető meg, mint a kilencvenes években a magániskolák alapítása esetében. Érzékelik az informális létezésből következő kockázatokat, és törekszenek a jogilag világos helyzetre. Dobos kutatásai szerint jelenleg 10-13 ezer gyermek magántanuló, a tanulócsoportok száma ötven körül van, és a számok dinamikusan növekednek. Amit a kormánynak ebből meg kellene értenie, az a nagyon erős iskolakritika.
És hogy a kormányt a felsoroltak közül mi zavarja? Mi indokolta a magántanulói státusszal való manipuláció szigorú kontrolljának bevezetését? Hogy vajon az iskolából eltávolított szegény, roma, az integrálható, de marginalizált, elhanyagolt SNI, BTMN tanulók cserbenhagyása dühítette fel? Ó nem. A Nemzeti köznevelési törvény 55. § (2) bekezdése alapvetően nem változik meg: „A magántanulót (a módosítást követően: az egyéni munkarenddel rendelkezőt) az iskolában vagy azon kívül folyó gyakorlati képzés kivételével az iskola valamennyi kötelező tanórai foglalkozása alól fel kell menteni.” Az „egyéni munkarenddel” kapcsolatos kérelmeket egy közelebbről meg nem nevezett, frissen létrehozott kormányzati szerv fogja elbírálni, amely az egyéni körülmények, az együttállások és a pedagógiai megfontolások figyelembevételére tökéletesen képtelen és alkalmatlan. Nagyon is alkalmas lesz viszont arra, hogy az eseteket szelektálja: a kormányzatot eddig sem zavaró, az esélyegyenlőtlenséget növelő diszkriminációs folyamatok továbbra is zöld jelzést kaphatnak – hiszen az érdekérvényesítésre képes középosztály akarata a „nép szava”, és egyébként sem az iskola és a gyerek összeférhetetlen, hanem a családok, ugye. Ám a renitens szülőket, azokat, akik sem az állami, sem az állam által helyzetbe hozott egyházi iskolahálózatból nem kérnek, a továbbiakban már nem engedi ki. A magántanulói státusz megtaposása tehát kifejezetten az „oktatási menekültek” elleni támadás.
A tanítás szabadsága az oktatási intézmények, majd az igazgatók kinevezésének központosításával és a központi tankönyvekkel súlyosan sérül, de a tanulás szabadsága ettől még megmaradhatna. Magyarországon tankötelezettség van, nem iskolalátogatási kötelezettség. Viszont ha egy bizottság iskolába kényszeríthet, attól kezdve nem biztosított a tanulás szabadsága. A tanulás szabadsága pedig nem csupán alapvető jog, hanem alapvető közügy, mert a képességeinek megfelelő tanulási környezetben minden gyermek és felnőtt fejlődni képes. A rossz oktatási környezetben viszont gyerekek, pedagógusuk és szülők egymásban keresik a hibát, egymásra mutogatnak, fejlődés helyett feszültség és zavar alakul ki.
Azonban, ahogyan a lavinára nem lehet rápisszegni, a társadalomban keletkezett feszültségeket sem lehet parafadugóval bedugaszolni vagy törvényileg betiltani. Ki jobban, ki kevésbé, de egyre többen látják a kormány perverz fontossági sorrendjét (klientúra- és stadionfejlesztés, hatalommaximalizálás) és működésének mindenki számára pusztító következményeit. Most egy tudatos, magukat felelősnek tartó, érdekük érvényesítésére képes csoport gyerekeinek jövőjét veszik el. Talán történik valami. Eddig százezres nagyságrendben hagytunk gyerekeket áldozatul esni. Még meddig?
