Találkozások Vas Istvánnal

Előttem a kép. Forró nyárvég, félmeztelen Dunakanyar, ő viszont ropogós, magas nyakú fehér ingben és nadrágtartósan áll a kapuban. Az utcát lesi, mint nyugdíjas a pénzespostást. A Méhész utcára rákanyarodó óvodáshadra is csak egy „csíííz”-mosolya van, amikor beintésre elcsicsergik a jónapotkívánunkpistabát.

„Valami gond van?” – idétlenkedtem oda, kezemben a slauggal, mire óráját mutatta: „Hetven perce... épp hetven perce, hogy Piroska eltűnt a láthatárról. Máskor egy ritka közért-forduló tíz perc, fagylalttal max tizenöt. De hát ennyi?! Csak nem érte napszúrás valahol?”

Arany lófejek

„Szabad megoldanom a rejtélyt? – szállt le biciklijéről Józsi úr, a nyugdíjas hajógépész, mindnyájunk Cook kapitánya. – Ne tessék izgulni az író úrnak, lent láttam a művésznőt a révkikötőben, egy ménest hoznak Kisorosziból, azt mustrálja.”

Mielőtt elébe indultunk volna, még bement a házba, mellényt, kalapot vett, csupán a nyakkendővel állt hadilábon, nem tudta megkötni, csak bedugta a gallérba. „Vízszag – magyarázta már gyorsított »lejtmenetünkben«. – Én már kiszerettem a Duna-partból, azt róttam folyton bécsi diákéveimben is, meg Budán is a rakparton lakunk, itt, Saint Andrén inkább fölfelé strabancolok, Izbégnek, Pismánynak...”

Lihegett az úton, megvártam, míg megáll pihegni, akkor kérdeztem vissza a császárvárosra: „Szóval, az nem valami litera-túra volt?”

„Frászt! – vágta rá a műfordító, aki sűrűn nyilatkozta, hogy olykor éjszakákon át töpreng egy illó szófordulaton. – Kereskedelmi és pénzügyi univerzitás, lett is belőlem számvevőségi főtanácsos a háború utáni BM-ben.” „Atyavilág, ha ezt Apollinaire tudta volna” – csóváltam a fejem, de közbevágott: „Az, szegény, már az előző háború végétől ült az apoteózison Radnótira várva, a megkezdett fordítások nagyja meg rám maradt.”

Torokgyulladás kerülgette a hőségben, nehezen rakom össze a köhögőrohamai közti, alig érthető főneveket: Szabó Lőrinc és Kosztolányi... Sárospatak... Café de Flore, Freud és Spengler, Marx. Erre már legyintett, mintha azt mondaná: „Leírva.”

Aztán rábukkantunk a művésznőre. A kikötőbakon ült, és egy régi Mefter-menetrend hátlapjára skiccelte a kihajózott ménest. Halk szóváltásuktól elhúzódtam, de a helyzetképet felmérve máig is tudathatom egy művészettörténésszel, hogy Szántó Piroska akkor és ott kaphatta az impulzust hosszú évekre a fekete háttérből kibámuló arany lófejek stilizált akvarelljeihez.

Nem lesz hozsanna

A Csemege ABC közel volt utcánk végéhez, legtöbbször ott futottunk össze. Nem szerette a cekkert, széles aktatáskájába rakta a kenyeret, zöldséget, vajat, tejet, vörösbort, aztán úgy cammogott hazafelé, mint egy Willy Lohman. Egyszer azt láttam, kész már a pakkja, de másodjára is beáll a sorba. Kérdeztem, mit felejtett el, mit pótoljak. Bűntudattal suttogta: „Parizert, kéne belőle negyven deka, héjában szeletelve, hogy kosárrá sülve tojást üthessenek bele a hölgyek... corbeille parisienne.”

Aznap este Mercedes állt meg házával szemközt. Aczél volt a vacsoravendég. Nem tudom, jóllakott-e, de késő éjjelig fényben úszott a könyvtárszoba. „Igaz, hogy verset írsz a születésnapjára?” – támadtam le másnap, de nem jött zavarba: „Bajlódom velük, mindkettejükkel, Gyurival meg a köszöntővel is. Nem lesz hozsanna, csak ami kijár neki. – Mellbe bökött a mutatóujjával: – Mondj még egy embert odafentről, akivel én Semprunről, Whitmanról, Verlaine-ről vagy Goethéről tudnék vitázni... A politikájának csűrés-csavarása hidegen hagy, de melegség önt el arra gondolva, hogy ’44-ben, amikor engem rabbi őseim miatt keresztény élettársam rejtegetett, ez az örök színész csendőrtisztnek öltözött, és embereket mentett. És mi volt a jutalma? A Kopasz börtöne.”

Annak is jó pár éve már, hogy egy „CD-s vacsorára” voltam hivatalos. Máig sem értem, miért pont azt a tíz embert trombitáltatta össze Mr. Salgo, a Palmert megelőző amerikai nagykövet, és hogyan kerültem egy asztalhoz Berenddel, Hankiss-sal, Szepesivel és Boldizsárral. A többieket nem is ismertem. Azt viszont örömmel vettem, hogy Vas Istvánt ültették mellém.

A beszélgetés ott, a nagy változásoktól feszülő város fölött az értelmiségi közérzetről magyarul folyt. Ám egy gazdasági főokos fontosnak tartotta, hogy „amerikaiul” adja elő mondandóját. Vas odasúgta nekem:
„A felét se értettem!” Megnyugodva gonoszkodhattam: „Mondja Beckett és Eliot magyar hangja...” Kicsit meg is bántódott: „Nem vagyok én se tolmács, se szinkronszínész, nekem az írással van dolgom.” Aztán, visszatérve az „amerikánusságra”, megenyhülve egy aforizmával gazdagított, talán Churchilltől valóval, miszerint az angolszász testvérnemzeteket egyetlen dolog választja el egymástól: a közös nyelv.

Egyszer azzal lepett meg a művház könyvtárában, hogy hallom-e esténként a tárogatót a Bükkös felől – egy hang még cifrázza is ott, hogy „magas tornyán az őszi szél”. Aztán arról támadt mesélhetnékje, hogy bejárta ő anno Krasznahorka vidékét hajdani mentorával és első apósával, Kassákkal. Látva csodálkozásomat, megtisztelt némi családi intimitással is: „Kassák nevelt lánya, Nagy Etelka volt ugyanis első feleségem, Piroskával csak ’51-ben házasodtunk össze.” Szinte pironkodva hagyott fel a privatizálással, merthogy „irodalmácia” szentélyében voltunk, neki meg egy dátum kellett a Verlaine–Rimbaud- affér kapcsán.

Nem veszem számba, hány verseskötete jelent meg, hány darabot fordított, mikor milyen díjat kapott, ma mindez Google-adat. Nem tudok viszont szabadulni a képtől, amely kora tavasztól késő őszig tartó két évtizedes szomszédságunk idején égett rá a szaruhártyámra. Egy ember, aki nem öregedett. Pontosabban: nem változott. Egyformán araszolva, mi tagadás, csoszogva járt ötvenéves korában, de hetvenévesen sem tűnt idősebbnek. Egy őszi estén bezörgött hozzánk, és három szifonpatront kért másnapi megadásra. Amíg kifújta magát, leült, nézte a rőzselángokat a vaskályhában, és azt mondta, ilyen volt a szülői házban is. Akkor még meg nem írt fiatal évei felől faggattam. Azt felelte, nemsokára bemutatják az Egy szerelem három éjszakája című darabot, amelyben kicsit barátjára, Radnótira is ráismerhetünk, meg egész közös fiatalságukra.

Ez volt az ifjúság

A Hubay–Ránki jegyezte színműhöz szívesen adta oda a korszakról írt verseit. Tucatnyi song lett belőlük. Az ifjúság mibenlétéről az egyik szinte velem együtt kérdezett, de felelt is: „És hol vannak, kik azzal verettek, / Hogy kimondják az el nem mondhatót? / Tört íve a meggyilkolt képzeletnek, / Hol vannak az elnémulók? / És hol vannak a tőrbecsalt merészek / S a megcsúfolt csodák? / Hol vannak a boldog szegények, / A gyönyörű ifjúság? / Ki mondja meg, hogyan éltek? / Ki fejti meg szívük Atlantiszát? / Förtelmek és tünemények – / Igen, ez volt az ifjúság.”

Mi minden épült itt egymásra: az örök rezignációja, alatta meg a szívmelengető emlékek. Egy Apollinaire-versnél fordítva. Ott letép egy hangaszálat, s mögötte már az őszt sirató szél susog. Az, amely csaknem húsz esztendeje őt is elvitte.

És még mindig keveset tudunk róla, holott gazdag életművével többet érdemelne.