Szittyakemping

Verecke híres útján hajtunk végig, Szentmiklós felől érkezünk. A jól megtermett parkolóőr lazán biccent, leszakít kétezret összenemzeti célra, hogy a kiperzselődött ricinusföldeken túl fehérlő jurtaerdőre mutasson: „Arra, magyar haver.” A péntek még nyitónap, afféle történelmi előjáték, az ébredő magyarok még ébredeznek, Bagó, a mérges kis puli a Szövetség Sátránál leugatja a fejünket, érzi rajtunk a liberálszagot, ideges. Neki még jelenése lesz a magyar fajú kanok versenyén, a Szilaj Csikó díjak kiosztása után. De a Bagó is megjuhászodik: tíz deka parizerért megvallja magyarságát, kezünket megnyaldossa, s a jurták felé távozik.

Itt minden ősi és magyar. A zászlótartó árpádsávos, a lobogó sárkányfogas – nyilván a Báthoriak után –, a tábori rendőrség árpádos pólóban virít, durrognak a karikás ostorok, huszárok vívnak a higiéniai részlegtől balra, csikós, gulyás, betyár minimum három színben (feketében, gyolcsban, kékben) létezik. Magyar a tajvani műcoboly prémmel szegett műbőr sityak. A kard, a tarsolylemez, a saru, az öv, a fokos, a reflexíj (nyolcvanezerért), a kemencés lángos, a tócsni és a dödölle (tót beütéssel), a méz, a kecsketejszappan, a szürkemarha-szalámi, a szabolcsi bioalmalé, a koboz, a tegez, a nyenyere, a lant. Teljes a lefedettség.

De a csikós lájt kólát vedel a forróságban, pillepalackból. Nyilvánvaló a nemzetrontás. Nagyon nem stimmelhet itt valami...

Bolyba, magyar!

Nem véletlen, hogy a rendezők a nemzeti önellátás gondolata köré szervezték a fesztivált. Ez prímán egybevág Miniszterelnök Urunk szellemi és gazdasági szabadságharcra kihegyezett programjával, ami a nemezsityakos népnek is tetszik, nem beszélve arról, hogy – történelmünk során nem először – most tényleg bajban a magyar. Az „intellektuális térben” az előadósátrak között nem véletlenül szellemi központ a frankhiteles lúzerek sátra. A devizahitelt ugyanis a nemzet lelkének végső megtörésére találták ki idegenszívűek. Már a transzparens is sokatmondó a bejáratnál: „Minden magyar kapjon négy és félmilliót”, amely kompenzálja a diktatúra és az elmúlt húsz év (a kettő valami okból egy) morális veszteségeit, a tengernyi szenvedést, amelyet e nép átélt.

A pénz uralmának megdöntése, a szabadkőműves-dollár rémuralmának küszöbön álló leáldozása megtöri az általános apátiát. Egy cingár ügyvéd személyesen akarja bedönteni a világ bankjait. A sarokban panaszosan felnyikkan Bagó, a fajmagyar puli.

Szittyáinkat fölöttébb izgatja a pénzszag. Ma még a Trianon Sátor is üres. Az alkotmányozó és közjogi sátor, a másfél mázsa Wass Alberttel a könyvsátor sivatagnéma, a kutya se néz rájuk. Hiába rikoltozza L. úr, a közgazdász: „Túlélő hangyák nincsenek, túlélő hangyabolyok vannak, tömörüljünk bollyá mi, magyarok!”

A szittya csúcsértelmiség politikai alapvetése ekképpen foglalható össze. 1. Kilépés az unióból és a NATO-ból. 2. Erős nemzeti véderő. 3. A pénzuralom felszámolása, euró helyett saját vert pénz, ha kell, rézből, mint Rákóczi idején. 4. A bankrendszer bedöntése. 5. Visszatérés a Szent Korona vagy – pogány verzióban – a „fénykorona” joghatósága alá.

Dél van. A tábor túlfelén, a Szakrális Térben megszólal a szövetség bronzharangja. Hangosbemondón figyelmeztetnek: naponta háromszor, harangkonduláskor „mindenki dobja el, ami a kezében van, és forduljon a Nap felé”.

Energia a kutyának

A Szakrális Tér a szittyakemping lelke. Az Attila Király Népfőiskola felől közelítünk a szent körlethez, amelynek szellemi magja a Hét Boldogasszony Jurtája. Olyan, mint egy hétgombócos fagyi, a csúcsán Életfával, amelyből (biztos, ami zicher), kettős kereszt áll ki. Sajátos ötvözete ez a pogány és a keresztény szimbolikának. Szittyáink olyanok lehetnek, mint Szent István apja, Géza: elég nagy urak ahhoz, hogy két istent is szolgáljanak. A templomjurta bejáratánál kardvirágok, napkerék napraforgóból kirakva. Padlózata kunsági homok, az életfa lábánál szétégett mécses, szakállas úr befont varkoccsal, nyakában bőrszíjon függő medvefogakkal fohászra járul Napkerék elé. Mély csönd, néma forróság. A hitelveket a vendégkönyv tükrözi: „Magyarnak születtem és ez nagyon király” – írja Szabolcs Zuglóból.

Frissülni indulunk a Szakrális Térből, át a Gyógyító Faluba, ahol a varázsmasszőr, a táltos- és az energiaipar színe-virága ütött sátrat. Legalább nyolc tényleges és tartalékos táltos gyúr: lazít el és masszíroz. Jobbra egy éltes szőke hölgy, balra a hozzá tartozó skótjuhász kap energianyalábot. A főhelyen a Szellemtudományok Akadémiája, de népszerű a Napturul Kft. is. Megannyi rendszer, módszer, diagnosztikai metódus. K. úr, gyógyító mester sorselemzéssel összekötött talpmasszázst végez, egyszerre két asszonyságon is, ami teljesítmény.

– Micsoda energiát kaptam! – lelkendezik Veszelinovitsné Mosonmagyaróvárról. – Ha betennénk minden magyar háztartásba, suhogna felfelé az ország.
Veszelinovitsné megújult, szinte szárnyal. Lapunk fotósa mégis ingerült. Hol a szakrális robbanás, az akció? Szép dolog a mentális reinkarnáció, képileg jól mutat ezer csúcsos tatársüveg, hatszáz turulos nyakkendő, de ebből nem élünk meg. A remény hal meg utoljára, egyre sűrűbben csattognak az ostorok, fel-alá vágtáznak a betyárok, rézágyút tolnak a küzdőtér felé. Ha ezek egyszer beindulnak, lesz mit fotózni.

Nyugdíjas holland házaspár bóklászik a vásárban, nyugdíjaséveit morzsoló tisztes farkaskutyával. Két mérges puli fenevadként csaholva ront az idegenszívűre. A hollandusok mobilon rendelnek taxit, menekülőre fogják. A dödölleparti momentán elmarad.

Huszár Suzukival

A nap forróbban éget, a szövetkezés sátora előtt kitör a magyar–magyar háború. A tábori rendőrség tagjai Baradlay Richárdra hajazó negyvennyolcas huszárt cincálnak kifelé.

– Részeg vagy, vaze... lepihentetünk. Értve vagyok? – mondja a kopasz rendfenntartó Baradlaynak.
– Akácos út – üvölti a mázsás, ősz huszár.
Kidobatásban praxisa lehet. Mentéje a földet söpri, kardja sincs már a hüvelyében, valahol elhagyta. Borközi állapotban kaszabolni kezdett, kis híján „önfia vágta sebét”. A huszárt a Suzukijához vezetik, s a napon hagyják aszalódni.

Szól a harang a nagyszínpad felett, kezdődik a szakrális megnyitó. Felcsendülnek sorban a himnuszok, egyszerre három is. A magyar, a székely, majd a palóc himnusz, megfejelve a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországgal. Egy őszes úr vázolja a nemzet helyzetét, a magyar önellátás kilátásait. Élelmiszerben, technikában jók vagyunk, gyümölcsben is prímán állunk, nem beszélve arról, hogy más, hulladék népekkel ellentétben (Sötétség Fiai) mi vagyunk a Fény Fiai az áldott Kárpát-medencében, amelyet jókedvében teremtett az isten. Szent Koronánkat a legmagasabb helyekről postázták ki, a fény hozta el hozzánk.

– Ez tény – rögzíti a szónok.

Süsü és a dollár

Csak hát – tér a lényegre a Szövetség ideológusa –, parazitoid rendszer telepedett közénk, főparaziták formájában, meghonosítva a devizahitelt. Szerencse, hogy a sárkányról kiderült, Süsü. Önálló életre kelt, hogy a teremtő akaratából kicsinálja a gonosz szabadkőműves-dollárt, amely a szittyák szerint haláltusáját vívja. A nagy ívű közgazdasági elemzést a szövetségi szóvivő politikai hitvallással zárja.

– Támogatjuk nemzeti kormányunkat a nemzeti önellátás útján. Elöl- és élenjáróink, miniszterelnökünk vezessenek bennünket. Mi segítjük őket, amíg jó úton járnak. A kerékaggatókat pedig ki fogjuk piszkálni. Nincs szükség idegenszívűekre nemzeti kormányunk hatalmi hálózatában.
Eddig a hőségben kókadoztunk, most gyanakodni kezdünk. Lehet, hogy a szittya szeánsz a pénzügyileg támogatott civil kategóriába tartozik? Váratlanul félszeg alak lép a mikrofonhoz, Czene úr, a Vidékfejlesztési Minisztérium helyettes osztályvezetője. Fazekas miniszter úr üzenetét hozza: előre a biotermelés nemzeti útján, magyarok.

Székely zenészek rögvest a húrokba csapnak, amikor harsány harci üvöltés tölti be a levegőeget. Huj-huj, hajrá.

Kezdődik a csata, a küzdőtéren bekövetkezett a szakrális explózió, indul az élőképes háború. Föveges turáni gauleiter fatoronyból ordítva vezényli szittya seregét. Az alaptörténet szerint idegenszívűek szállják meg ármánnyal, kábszeres befolyásolással a hazánkat szimbolizáló palánkvárat. Már-már vesztésre állunk, amikor közénk vágtat csillagösvényén Csaba királyfi, lízingelt paripákon. Testvéri segítségként reaktiválja Attila királyt is. (Hunyadi romángyanú miatt csak cserepados.) Ilyen elemi tűzerőnek nem tud ellenállni a vacak kis palánkvár. Az idegenszívűeket legyűrjük és külföldre deportáljuk. Lógó orral távoznak Amerikába, megvalósul a nemzeti együttműködés.

Ünnepelnek a honi seregek, kattognak a fényképezőgépek, kacagnak a kacagányok, a toronyból a vezér levonja a történelmi tanulságot: „Huj-huj, hajrá.” Huj-huj, hajrá – visszahangozzák a népi seregek.

Bösztörpusztán alkonyodik, a Duna felé süllyed a vöröslő napkorong. Menjünk. Holnap is lesz nap. Ki kell nyitni, fel kell verni újra a sátrat, el kell adni a töméntelen kemencés lángost, a tarsolylemezkészletet, varázskenőcsöt, föveget, turulos amulettet. Az egész történelmi kacathalmazt, amely nem is létezett a múltban, de a jelenbe annál jobban beleégett.