Szerelem a felhők fölött

Láttam én már jó romantikus komédiát. Csak nem most. De az ember mindig reménykedik. Gondolja: hátha a franciák képesek rá! Hiszen tudtak ők oly antipoétikus témából is ellenállhatatlan filmet csinálni, mint amikor egy bizonyos Clochemerle nevű kisvárosban nyilvános vizeldét avattak... Aztán megnézi az ember a heti romkomot, s rájön: mindegy, hogy franciául beszélnek-e benne, vagy amerikaiul... Csak a rissz meg a rossz között lehet választani.

Ami meglep, s francia moziban szokatlan: igencsak gyengék a színészek. Az alkotói irónia, amely gyakran már a forgatókönyvet is meghatározza, nemigen tűri a ripacskodást, a kulisszahasogatást, a külsődleges játszódást. (Vagy ez, vagy az!) Nem így most. És erre a mélyrepülésre még rátesz a magyar szinkron. Időnként komoly dilemmába kerül a néző, hogy a hazai nyelvelés van-e ily módon elbaltázva, vagy éppen ez hozza-e hűn az eredeti színészi alakítás kvalitásait. (Hol erre a nézetre hajlunk, hol arra.)

A francia filmek egy bizonyos, rokonszenves csoportjában épp a couleur locale-t lehet élvezni: a helyi lakosok, a szomszéd, a postás, a csendőr hitelességét, a miliő „lelkét”. E szempontból ez a helyszín (egy repülőgép belseje) lehetőségekben nem oly gazdag. Egy lövöldöző szövetségi repülőmarsall története még csak-csak elviseli (Non-stop), de a keserves újrarágása egy régi szerelmi történetnek sokkal több ötletet kívánt volna.

Mert ne restelljük kimondani: egyszer csak elkezdjük mérhetetlenül unni hőseinket. Antoine-t, a vérnősző bubust (Nicolas Bedos) és Julie-t, a hajladozó rózsaszálat (Ludivine Sagnier) a teljes staffázzsal együtt: mamástul, húgostul, kínosan kellemetlen barátostul. A rezonőrök, akik máskor oly élvezetesen és szellemesen szokták kommentálni a történteket, most nehézkeseknek és otrombáknak tűnnek. „Belebeszélnek” a bárgyú és szellemtelen történetbe.

Mondják: a szerelem mindent legyőz. Néha önmagát is.

Kínos.

(Rendezte: Alexandre Castagnetti.)
Bölcs István