Szepesi: Csak egyszer hallgattam el
Tizenöt nyári olimpiáról tudósított eddig. Nem lesz ott Pekingben, de a rádióban hallhatjuk jegyzeteit és kritikáit. A rádió és a tévé augusztusban együtt közvetít. A legnagyobb magyar rádióssal, Szepesi Györggyel beszélgettem.
Az 1948-as londoni olimpiai volt az első, amelyről közvetített, de mikor hallott először a rádióban olimpiai adást?
1936-ban, a csillaghegyi strand hangszórójából reggeltől napestig, barátok társaságban. Székely Évával, a későbbi olimpiai bajnokkal, aki akkor már úszott, de még kislány volt, Pálos Györggyel, a Vígszínház későbbi nagy színészével.
Pluhár István volt a kommentátor?
Igen, ő közvetített Berlinből, remekül. Akkor gondoltam először arra, hogy ha úgy alakul az életem, egyszer talán én is sportot fogok közvetíteni. Tizennégy éves voltam akkor.
Azóta hány olimpián volt jelen?
Összesen tizenöt nyári olimpiáról közvetítettem, de talán az elsőre, az 1948-asra emlékszem vissza a legszívesebben. Mindenekelőtt Németh Imre kalapácsvető győzelmére. De ugyanilyen emlékezetes számomra, hogy fiának, Németh Miklós gerelyhajítónak a győzelmét is én közvetítettem huszonnyolc évvel később, Montrealból.
Atlétikát rádióban élőben közvetíteni nem lehetett könnyű feladat.
Nagyon egyszerű volt. El kellett mondani, hogyan készülődik a dobó, milyen lelkiállapotban van, milyen a közönség… A mellékkörülmények is nagyon érdekesek voltak. Figyeltem például az ellenőröket: mennyire koncentrálnak? Egy kritikus egyszer nagyon megdicsért engem és Gulyás Gyulát egy atlétikai közvetítésért. Azt írta az 1966-os budapesti atlétikai EB-ről: a rádióban talán élvezetesebb volt a küzdelem, mint a helyszínen.
Ki volt a kritikus?
Eörsi István.
A hosszú, unalmas pillanatokban nyilván elő kell venni a tartalékokat.
Nem unalmas! Annál izgalmasabb feladatot, mint amikor például egy úszóversenyen negyvennyolc percig sötét van, el sem lehet képzelni. Belgrádban, ahonnan 1975-ben az első úszó-világbajnokságot közvetítettem, egyszer csak áramszünet keletkezett, de a vonal nem ment el. Nekem ezt az időt végig kellett beszélnem, és sikerült.
Miről beszélt?
Az uszodáról, a csapatokról. Peterdi Pál volt a segítőm, így humort is vittünk a percekbe. Csak az volt a baj, hogy a székemnek nem volt háttámlája. Elfelejtettem, és a sötétben hátradőltem. Úgy bevertem a fejem egy sziklába, hogy utána meg sem tudtam szólalni. Pár percig szegény Pali beszélt helyettem.
Ma ilyenkor visszaadják a stúdiónak a hangot: „Zenéljetek!”.
Lehetett volna akkor is, de minek?! Volt ennél rosszabb is, amikor az első olimpiámon az elhúzódó magyar- francia vízilabda mérkőzés legizgalmasabb pillanatainál beszólt a BBC, hogy „Sajnáljuk, vége!”. Akkor éppen a franciák vezettek. Végül mi győztünk 5-4-re, de én azt már sajnos nem tudtam közvetíteni.
A kommentátorok stílusa, hozzáállása sokat változott az elmúlt évtizedekben, nem feltétlenül előnyükre.
A televíziózás kezdetén a német kollégák kitalálták azt, hogy rövid, informatív, statisztikai megjegyzésekkel szabad csak kísérni az eseményeket. Nem kell szavakban is visszaadni azt, amit a néző amúgy is lát. De kiderült, hogy a tévében is az a kommentátor közvetít jól, aki az eseményt átéli és szavakban vissza is tudja adni. Ha például a nemzeti válogatott játszik, azt nem lehet pár szóval kommentálni. Szenvedéllyel, a sport, a sportoló iránti szeretettel szabad csak végezni ezt a munkát.
Jól tudom, hogy a tévében is Ön közvetített futballt először?
Az első televíziós sportközvetítés 1957. május 26-án volt. Futballválogatottunk Dél-Németország ellen játszott. Én voltam a kommentátor.
A bajorok ellen?
Igen. Azt írta az egyik napilap kritikusa „Futballmérkőzés négy fal között” címmel, hogy „a kísérleti adások megkezdése óta a szórakozóhelyek televíziói előtt még sosem ültek annyian, mint most vasárnap délután”. És a végén kaptam én is egy félmondatos dicséretet.
A 168 óra online egyik olvasója azt írta, hogy néhány mai kommentátor olyan, mint egy statisztikus. „A legvadabb statisztikai adathalmazzal tömik az agyunkat.”
A felhasznált tudásanyagot alkalmas pillanatban kell elmondani, amikor értelme van. Senkit nem érdekel, ha a kommentátor öncélúan fitogtatja a tudását. A statisztikáknak akkor lehet fontos szerepe, ha például az ember egy nagy, soha vissza nem térő sporteseményt kommentál. Amikor például Balczó olimpiai győzelmét közvetítettem, lehet, hogy én is mondtam olyan adatokat, amelyek önmagukban talán nem lettek volna érdekesek.
De akkor és ott talán fontosak voltak?
Akkor minden érdekes volt, amit az ember Balczóról elmondhatott. Azt hiszem, a legjobb közvetítéseim közé tartozik. De Vitray Tamás is remekelt ugyanezzel a közvetítésével a tévében.
Rendkívüli helyzetben megszűnnek a szabályok?
Gondoljon arra, ahogy Vitray Egerszeginek szurkolt: „Kicsi lány! Kicsi lány!” Ma már a németeknek is ez a stílusuk. A tévések is rádiós stílusban közvetítenek.
Ön folyamatosan dolgozik a rádiónak és a Sport1-nek is.
A rádió Sportvilág című műsorának írok jegyzeteket, a Sport1-nek pedig interjúkat készítek „Akkor és most” címmel, amelyben olimpiai bajnokokkal és helyezettekkel beszélgetek. Az adó vezetőivel megegyeztem, hogy a 175. adás után elbúcsúzunk. Most tartunk a százhatvanhatodiknál.
Műsoraiban sosem érzem a nagyság gőgjét vagy leereszkedését, sokkal inkább a pontosságot és a feladat iránti alázatot. Miért vállalja el ezeket a néha csak pár perces munkákat?
Egon Erwin Kisch, a „száguldó riporter” 1928-ban azt írta, úgy kell közvetíteni, hogy a nagymamák, akik soha életükben nem láttak még futballmérkőzést, ott üljenek a rádiókészülék előtt, és szurkoljanak azért, hogy győzzön a nemzeti csapat. Ennek a feladatnak akarok minden munkámban megfelelni, akkor is, ha már hosszú ideje nem közvetítek mérkőzéseket. Salamon Béla, a nagy komikus színész azt mondta annak idején: „A közönséget márpedig ki kell szolgálni!”
Önért nem csak a hallgatók és a nézők, de kollégái is rajonganak. Sokan érzik úgy, hogy a különféle rádiós tisztogatások idején azon kevesek közé tartozott, akik kiálltak mellettük.
Sajnos a Magyar Rádiónál sokszor születtek és születnek elfogadhatatlan személyi döntések. Mind szakmai, mind erkölcsi szempontból kifogásolható, hogy olyan kollégáktól szabadultak meg, akik hosszú évtizedeken át szolgáltak, és akiknek hatalmas hallgatótáboruk volt.
Az idei olimpiai közvetítések idején a tévé és a rádió összefog. Például rádiós kommentátorokat is hallhatunk majd a televízióban. Ön is dolgozni fog?
Igen, de csak a rádiós műsorokban. Idén lesz az első olyan olimpia, amelyre már nem megyek el, mert megviselne a hosszú út. De a stúdióban minden nap bent leszek, jegyzeteket, kritikákat mondok. Igényt tartanak a munkámra.
