Szentpéteri Nagy Richárd: Az államfő és a kormányzás
Kormányzaton a központi állami szervek azon rendszerét értjük, amely a kormányzást végzi, kormányzásnak pedig azt a tevékenységet nevezzük, amelyet ez az intézményrendszer ellát, úgyhogy nincsenek könnyű helyzetben azok, akik meg akarják ragadni e fogalompárt. Vannak, akik szerint az állam valamennyi tevékenysége kormányzás, és akadnak olyanok is, akik szerint ez a tevékenység csak a kormányra tartozik.
Talán helyes, ha ebben a kérdésben köztes álláspontot foglalunk el, és leszögezzük, hogy a kormányzat több a kormánynál, de kevesebb az állam egészénél, vagyis a kormányzást a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom közül nemcsak a második végzi, hanem az első kettő együtt is, de a harmadik semmiképp.
Csakhogy amennyiben a kormányzati rendszer parlamentáris – és nem elnöki vagy másmilyen –, akkor a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között (vagy inkább fölött) van még egy tényező: az állam egészének feje, vagyis az államfő.
Ez nem azt jelenti, hogy az államfő része lenne a kormányzatnak, még kevésbé azt, hogy ő maga kormányzást végezne, de azt igenis jelenti, hogy a kormányzat szervei sok esetben rajta keresztül lépnek alkotmányos kapcsolatba egymással.
Hogy csak két fontos jogkört említsünk: szerencsésebb parlamentáris rendszerű országokban az államfő nevezi ki a miniszterelnököt és oszlathatja fel a parlamentet, de az előbbit a parlament többségére való tekintettel, az utóbbit pedig a kormányfő indítványára teszi. Nálunk mindenesetre e két államfői jogkör közül egy sem jöhet szóba; az első papíron sincs, a második pedig a gyakorlatban nem létezik. (Mint tudvalevő, Magyarország nem tartozik a szerencsésebb parlamentáris rendszerű országok közé, annak ellenére, hogy parlamentáris hagyományai európai összehasonlításban is nagyon jelentősek.)
Parlamentáris kormányformájú országokban (legalábbis a legelterjedtebb, helyes felfogás szerint) az államfő nem része a végrehajtó hatalomnak, legfeljebb annyiban, amennyiben a másik két hatalmi ágnak is része. Reprezentatív, ünnepélyes, nem hétköznapi funkciói vannak, amelyek megemelik e tisztséget, és szimbolikusan elhelyezik az államszervezet fölé (és az alkotmány alá). Ez azonban nem annyit tesz, hogy ne volnának fontos, sőt elsődlegesen fontos jogkörei, amelyek gyakorlása nélkül nem létezhetnék államélet, hiszen az állam legjelentősebb alkotmányos aktusain érvényességi feltételként kívántatik meg az államfői aláírás, mint afféle alkotmányos pecsét.
Az államfői hatalomnak ez a jellege és komolysága adja azt a sajátosságot is, hogy e hatalom voltaképpen csak semlegesen gyakorolható, és csak ritkán tűnik fel, hogy van, mert úgy természetes, hogy mindig van.
Igazából csak nehéz helyzetekben válik szükségszerűen láthatóvá, mint maga az alkotmány is, amelyet rendszerint akkor veszünk elő, ha már valami rendellenesség, netán baj történik, hiszen addig minek is foglalkozzunk vele, amíg az államszervezet alkotmányosan teszi a dolgát, és minden jól megy.
Az államfő ugyanis ideáltipikus esetben egyfajta interimisztikus, válságáthidaló, regulatív hatalmat gyakorol alkotmányosan – és politikai-lag neutrálisan –, mindazonáltal emelkedetten, és természetesen kifejezve a politikai közösség egységét, őrködve a „politikai alkotmányosság” felett. Szimbolizálva a nemzetet és képviselve az államot, megjelenítve és megtestesítve a szabadság alkotmányát, elősegítve a társadalmi kohéziót, előmozdítva a haza tekintélyét, és táplálva az országhoz tartozás büszkeségét.
Ha ekként tekintünk az államfői hatalomra, joggal merül fel a kérdés, hogy – mondjuk – Magyarország esetében vajon mindig a legrátermettebb személy ült-e az államfői székben. Hiszen sok kiváló ember alkotja ezt a hazát, nők és férfiak, méltóbbnál méltóbbak, magas erkölcsi mércével mérhető nagyszerű magyarok, nemes polgárok, az európai Magyarország arcai. De nincs metódus, mely kiválasztana közülük egyet, hogy ő legyen mindnyájunk reprezentánsa a Sándor-palotában.
Mert ebben az országban olyan államhatalom rendezkedett be, amely nem így választ.
És olyan ez az állam, mint az elnöke.
