Szellemország

Színtiszta fikció. Három halott cserél eszmét a romániai magyarság politika- és irodalomtörténetéről. A trialógusban csakúgy szó esik a hűségről, a képmutatásról és a megmaradásról, mint az egy tál büdös lencséről, félreértett hatalmi politikáról és kényelmetlen lapszerkesztésről. Kényszerről és választásról, transzilvanizmusról és szellemi szabadságról.

Színtiszta dokumentum. A három halott nem e túlvilági szeminárium sodrában rögtönöz „odaátiaknak és ideátiaknak”. Minden állításuk konkrét és valós, megjelent anno, életükben. Most csak ideidéztetnek új összefüggésekben. Igazságként, hamisságként.

A háromszemélyes, szinte isteni lényegű főhős, SzGSz bizonyos esszékben összetapad egyetlen aktorrá, hol szétválik egymással is vitatkozó vagy egyenesen szemben álló személyiségekké. Szabédi Lászlóról (1907–1959), Gaál Gáborról (1891–1954) és Szilágyi Domokosról (1938–1976) van szó. Életük így-úgy összetalálkozott a szerzőével. A tragédiájuk sem személyre szólóan saját. Ketten közülük e botladozó szentháromságból öngyilkosok lesznek, a harmadikat infarktus teríti le.

A helyszín: Erdély, ez a különnemű elemekből összecementálódott, görgeteges törmelékkőzet ország (konglomerát), ahol drasztikusan ide-oda mozgott a történelem e koptatott huszadik században, ahol ziháló képmutatás kísértett, méltó értelmiségi nyalogatott méltatlan talpakat a hetvenedik születésnapon, ahol a generalisszimusz nyelvtudományi vezérként is autentikus volt, „korunk egyik legnagyobb tudósa”. No! Elmúlt.

Van persze itt még egy szemináriumvezető, bizonyos Sebestyén, maga is „alteregó”, azaz „másik én”, nem testesebb, valóságosabb, mint a mennyei kerekasztal többi résztvevője, a szellemek. Ez a szabad választás a múlt kínálta témák között nemcsak arra ad módot, hogy e zörgő triumvirátus vitáit, közös kényszereit és szabadságharcát megértsük, de a lebilincselő adatgazdagság révén belepillanthatunk Görgetegország életébe és halálaiba is.

(Kántor Lajos: Konglomerát [Erdély]. Kossuth Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor