Szégyen

Azt beszélik, Balog Zoltán lesz a köztársasági elnök, mivel „Viktor nem engedi” Ádert újraválasztani. Ennyire jó hírt ritkán hallani mostanában. Ezért valószínűleg nem lesz belőle semmi. Ha mégis, akkor a magyar oktatás és benne a roma gyerekek megszabadulnak attól a minisztertől, aki a Magyarország ellen a szegregáció miatt indított kötelezettségszegési eljárást azzal kommentálja, hogy Brüsszel bosszút áll azért, mert a magyar kormány nem akarja a migránsokat integrálni. Ezt mondta.

Akik a magyar oktatási helyzetét egy kicsit is ismerik, egyáltalán nem lepődtek meg Brüsszel döntésén. A roma gyerekek etnikai alapú elkülönítése az iskolákban és az iskolák között mindennapos emberi jogi botránynak számít Magyarország határain túlról nézve. Itthon, a szegregáció ellen fellépő Magyar Bálintot leszámítva, egyetlen oktatási miniszter sem tekintette annak. Balog Zoltán annyiban jelent új minőséget, hogy ő még ideológiát is fabrikál a gyerekek bőrszín szerinti különválasztásának igazolására. Ő azt mondja: elkülönítve is lehet esélyeket biztosítani a gyerekeknek. Ez pontosan az a „külön, de egyenlően” doktrína, amit az Amerikai Egyesült Államok polgárjogi küzdelme fél évszázaddal ezelőtt lerombolt. Addig ott is azt gondolták, hogy a fekete gyerekek különoktatása – ha sok pénzt és törődést biztosít nekik az állam –, kiegyenlítheti azokat a hátrányokat, amelyeket a gettókból hoznak magukkal. De bebizonyosodott, hogy ami szegregált, az biztosan nem lesz egyenlő. Amerikában 1954-ben mondta ki a legfelsőbb bíróság ennek a gyakorlatnak az alkotmányellenességét. Az azóta eltelt 60 év – ha úgy tetszik – tudományos kísérletnek is felfogható, ami egyértelműen bizonyította, hogy az integrált oktatás képes arra, amire a szegregált nem.

Logikus is: ha a hátrányokkal érkező gyerekek olyan iskolába kerülnek, ahol az összes többi gyerek marginalizált társadalmi csoporthoz tartozik, akkor ott a pedagógiai problémák halmozódni fognak. Nem mindegy, hogy egy ilyen gyerek ül harminc másik között, vagy mind a harminc ilyen. A szegregált iskolákban nincs minőségi tanár, mert aki csak teheti, a könnyebben tanítható középosztálybeli iskolát választja. Erre mondják azt sokan, hogy nem az integrált oktatást kell erőltetni, hanem több pénzt kell adni a hátrányos helyzetű gyerekeket (természetesen elkülönítve) tanító iskoláknak, és akkor a jó tanárokat oda lehetne csábítani. Csakhogy hiába kapnák meg ezek az iskolák a világ összes pénzét, az ott tanuló gyerekek nem találkoznak más társadalmi rétegekhez tartozó kortársakkal, s így éppen attól az élménytől esnek el, ami minden pénznél többet ér a későbbi társadalmi integráció szempontjából. A különválasztott gyerekek felnőttkorukban is izolálódni fognak. Az Egyesült Államok ezért – ha kellett, a nemzeti gárda bevetésével – integrálta a fehér és afroamerikai gyerekeket.

Ezt a tapasztalatot átvette Európa is, nem véletlenül íratja alá az unió a csatlakozó tagállamokkal a faji egyenlőségről szóló irányelvet. Ami nem csak elvont emberi jogi kérdés. A rossz oktatási színvonalat nyújtó szegregált iskolákból írni, olvasni, számolni nem tudó fiatalok kerülnek ki, akiknek esélyük sem lesz idővel munkát találni. Kinek kell egy olyan munkaerő, aki még egy használati utasítást sem ért meg? Ezekből a fiatalokból nem lesz adófizető polgár, ránehezednek a szociális ellátórendszerre, és így lesz az emberi jogi problémából nemzetgazdasági probléma.

A 2002-ben elindult integrációs oktatási program már 2006-ban erejét vesztette, pedig akkor még nem fideszes, hanem szocialista minisztere lett a tárcának. Az iskolai elkülönítés felszámolását a polgármesterek nem akarták végrehajtani, Hiller István pedig a konfliktus vállalása helyett a legrosszabb helyzetben lévő iskolák államosítására tett javaslatot, mondván, ezeknek a gyerekeknek majd azért lesz jobb, mert az állam megadja azt, amit a pénztelen önkormányzat nem. Mint látható, ez az ötlet egyet jelentett a szegregáció tudomásulvételével, az „elkülönítve, de egyenlően” elvhez való visszatéréssel. Ezen az úton ment tovább az Orbán-kormány, amikor az oktatás államosítása indokaként az iskolák közötti különbségek felszámolását jelölte meg. Ez annyiban teljesült is, hogy a gazdag budai kerületek iskoláit is utolérték a filléres krétagondok. A szegregáció terén azonban semmilyen változás nem történt. Hiába szűnt meg az önkormányzati iskolarendszer, Balog Zoltán hat év alatt egyetlen cigány iskolát sem számolt fel. Cserébe néhány új megnyitásában segédkezett.

Brüsszel sokáig várt. Még sehol sem voltak a Balog által emlegetett menekültek, amikor már arról lehetett hallani uniós körökből, hogy a bizottság vizsgálja a magyarországi romák iskolai elkülönítését. A terület szakértői régóta figyelmeztetik a minisztert, hogy tegyen valamit, mert kötelezettségszegési eljárás lesz a dolog vége. Válaszul Balog ilyenkor a jogvédőket és a civilszervezeteket sértegette, a szegregációs gyakorlat miatt őt bíráló sajtóra pedig perekkel próbált nyomást gyakorolni. Most az a helyzet, hogy az ő minisztersége idején kötelezettségszegési eljárást indítottak Magyarország ellen gyerekek bőrszín szerinti elkülönítése miatt. Vagyis a magyar iskolarendszerben intézményesült rasszizmus miatt.

Kizárt, hogy Balog belebukjon ebbe a szégyenbe. A miniszter tárcájának sértett közleménye, miszerint Brüsszel csak bosszút áll, azt mutatja, hogy ezt a fejleményt is beépítik az általános propagandába. Biztosan sorosoznak is egyet, mert szerintük az igazi problémát az az idős bácsi jelenti Amerikában, és nem az, hogy százezer magyar (roma) gyereknek a magyar állam nem képes és nem is akar olyan oktatást nyújtani, amely kiemeli őket a nyomorból.

Mindenesetre ha mégis Balog lesz az államfő, biztosan csodálatos gondolatokat fog megosztani újévi beszédeiben a felebaráti szeretetről, a keresztény erkölcsről és a magyar nép egységéről.