Adatok mögé rejtett elkülönítés – Az Európa Tanács hatékonyabban akar föllépni a szegregációval szemben
Hogy milyen elképesztő távolság van a Magyarország által is aláírt nemzetközi emberi jogi szerződések szövege és a valóság között, azt jól szimbolizálja Gulyás Gergely kancelláriaminiszter nyilatkozata a gyöngyöspatai roma gyerekek kártérítési ügyében. Mint ismert: nemrégiben a másodfokú bíróság is úgy döntött, hogy az államnak kártérítési felelőssége van, ha az általa működtett szolgáltatásokban diszkriminál. A gyöngyöspatai roma gyerekeket nem roma társaiktól elkülönítve oktatták hosszú éveken keresztül, és nemcsak a tanórákon diszkriminálták őket, hanem a szünetekben, ünnepségeken, iskolán kívüli tevékenységekben is. Miután ezt jogerősen megállapította a bíróság (három bírói fórum döntött ennek szellemében), elindult a kártérítési per. A bíróság végül megállapította, hogy az elszenvedett hátrányért az államnak kártérítést kell fizetnie. Nos, az ebből következő kérdésre, jelesül hogy számít-e a kormány hasonló perekre, hiszen az általános iskolás korú roma gyerekek közel fele jár szegregált iskolába vagy osztályba, a Miniszterelnökséget vezető miniszter így válaszolt: „meg kell várni a Kúria felülvizsgálati kérelmét, hogy kimondhassuk, tényleg szegregáció történt”. A miniszter valójában belehazudott a kamerákba, és félrevezette a nyilvánosságot, a szegregáció tényét ugyanis már 2015-ben kimondta a Kúria, most csupán annyi történt, hogy az állam nem akar fizetni ezeknek a gyerekeknek, akiknek a jövőjét a szegregált oktatással tönkretette, ezért inkább az ítélet felfüggesztését kérte, amíg a Kúria kiszámolja, az elszenvedett jogsérelemért – azaz az egyes tanévekért – jogerősen mennyi kártérítési összeg jár.
Reagálhatna a verdiktre persze a kormány úgy is, hogy nem harcolna tovább ezekkel a fiatalokkal, és a 60 egykori gyöngyöspatai diák kapna összesen 99 millió forintot, ami NER-es léptékben értékelhetetlenül kicsiny összeg. Ám ehelyett inkább tovább tömi az adófizetők pénzével az államot (az állami intézményfenntartót és az önkormányzatot) képviselő ügyvédek zsebét. Eközben Hevér Lászlóné, a kormánypárt színeiben regnáló gyöngyöspatai polgármester az önkormányzati választási kampányba is belekeverte a kártérítési ügyet, leplezetlenül azzal a céllal, hogy a helyieket a romák ellen hergelje. Szórólapján, amelynek a címe az, hogy A Kúriához fordulunk jogorvoslatért!, az olvasható: a település nem tudja kifizetni a bíróság által kirótt összeget, mert – mint írja – minden anyagi forrást a „folyamatban lévő, az egész város javát szolgáló fejlesztéseink befejezésére kívánjuk fordítani”. Mindezt azért írjuk le, mert – mint cseppben a tenger – mutatja, milyen is a hozzáállása a kormánypárt képviselőinek – függetlenül attól, hogy a hatalom mely grádicsán helyezkednek is el – a gyermekek elkülönítéséhez.
Ezekkel az esetekkel, illetve ezzel a kormányzati magatartással nagyon nehezen tudnak bármit is kezdeni a nemzetközi közösségek. Erre élesen világít rá az a tény, hogy már harmadik éve tart a kötelezettségszegési eljárás, amelyet az Európai Bizottság indított a roma gyerekek oktatási elkülönítése miatt. Önmagában is nehéz a nemzetközi jog nyelvére fordítani az egyes ügyeket, ezt a helyzetet pedig tovább bonyolítja, ha a vizsgálat alá vont tagállam nem kellőképpen együttműködő.
Ilyen és ehhez hasonló panaszok tömegével kerültek elő azon a strasbourgi, az Európa Tanács által múlt hétre összehívott találkozón, amelyre a roma civilszervezetek képviselőit hívják meg évről évre. Idén – az immár nyolcadik alkalommal megtartott találkozón – a romákat sújtó szegregált oktatás volt a fókuszban. A tanácskozáson mások mellett szerb, román, török, szlovák és görög civilek is egyöntetűen arra hívták fel az Európa Tanács figyelmét, hogy a romákat célzó különböző projektekre elköltött pénzek hasznosulását és a fejlesztési célok elérését jobban monitorozzák, valamint hatékonyabban lépjenek fel a jogsértések ellen.
Magyarországnak nemcsak az Európai Bizottsággal (ami egy uniós intézmény), hanem az emberi jogok védelmére alakult, 47 tagú, strasbourgi székhelyű Európa Tanáccsal is van jogi vitája. Ez is a magyar roma gyerekek oktatási szegregációjához és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) 2013-as döntéséhez kapcsolódik. (A tanács egyik legfontosabb eredménye Az emberi jogok európai egyezményének 1950-es elfogadása, ehhez kapcsolódik a bírói testület felállítása. Ez az emberi jogok legfőbb európai bírói fóruma. Ide a hazai jogorvoslatok teljes kimerítése után lehet csak fordulni.) Az ominózus döntés a Horváth és Kiss kontra Magyarország-ügyben született. Horváth István és Kiss András két roma fiatal, akiket indokolatlanul minősítettek fogyatékossá és helyeztek speciális iskolába. Ennek következményeként speciális, gyógypedagógiai iskolában tanultak, nem normál tantervű osztályban, így sokkal alacsonyabb szintű oktatást kaptak. Speciális oktatásuk nem volt független az etnikai hovatartozásuktól: az oktatásukról döntő tesztek kulturálisan elfogultak és tudásalapúak voltak, s ez a roma gyerekeket kifejezetten hátrányos helyzetbe hozta. Az EJEB elmarasztalta Magyarországot a két fiú ügyében, de az ítélet túlmutatott az érintetteken: a verdikt súlyosan és részletekbe menően bírálta a magyar viszonyokat, azt a „hagyományt”, amely szerint a cigány gyerekeket tömegével minősítik alaptalanul értelmi fogyatékossá, és különítik el így őket a többségi társaiktól.
De miért is tart még az eljárás Magyarország és az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága között? Azért, mert jelenleg is folyik a végrehajtás: az EJEB ugyanis azt is kimondta, hogy „a vonatkozó magyar jogszabályok gyakorlati alkalmazása nem nyújt megfelelő biztosítékokat, és azt eredményezi, hogy a roma gyermekek túlreprezentáltak és szegregáltak a speciális iskolákban a szellemi fogyatékosság módszeresen alkalmazott hibás diagnózisa miatt, ami az oktatáshoz való megkülönböztetéstől mentes jog megsértését jelenti”. Ezt kellene Magyarországnak felszámolnia, az ítélet végrehajtására pedig kénytelen kiemelt figyelmet fordítani a tanács, mivel nincsenek megnyugtató fejlemények a probléma felszámolásával kapcsolatban. A magyar kormány leginkább azzal takarózik, hogy az etnikai adatgyűjtés tilalma miatt nem lehet tudni, ki roma és ki nem az, így a szegregáció ténye is nehezen állapítható meg. Ugyanezzel érvelnek egyébként az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárásában is.
Erre vonatkozóan kisebbségi ombudsmani ajánlás is létezik, de az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak is vannak módszerei az etnikai elkülönítés feltárásához. Úgy tudjuk, a magyar kormány nem zárkózik el attól, hogy ezeket a módszereket felhasználva szolgáltasson adatot Strasbourgnak, bár felmerül a kérdés, hogy eddig ezt miért nem tette meg. A másik vitás pont a diagnosztikához köthető. A kormány azt a tájékoztatást adta, hogy javított a módszertanon, új, modern tesztekkel mérik a gyerekeket, a mérésben részt vevő szakembereket pedig az állam kiképzi. Csakhogy a tanács nem kap arra vonatkozóan adatokat, hogy vajon a konkrét méréseknél az új teszteket alkalmazzák-e már a szakértők.
– Nincsenek kézzelfogható adatok, amelyek a helyzet állítólagos javulását alátámasztanák. Ezzel kapcsolatban a Miniszteri Bizottság súlyos aggályait fejezte ki. Ezen persze nincs mit meglepődni: a kormány első számú ellenségnek tekinti az adatokat. Amelyek léteznek, azokat viszont nagyon nehéz megszerezni.
Információink szerint az Európa Tanács illetékes szakemberei október végén találkoznak a magyar kormány képviselőivel, hogy megvitassák, milyen lépéseket tett eddig Magyarország annak érdekében, hogy visszaszorítsa a roma gyerekek indokolatlan fogyatékossá nyilvánítását. A téma szakértői úgy látják, ma már nincs szükség speciális intézményekre ahhoz, hogy a roma gyerekeket elkülönítsék többségi társaiktól. 2011 óta az egyház – amely tömegével vette át az önkormányzatoktól az általános iskolákat – az egyik motorja az egyre súlyosabb oktatási szegregációnak. Az egyházaknak ugyanis nincs körzetes feladatellátási kötelezettségük, így a felvételkor válogathatnak a gyerekek között. Válogatnak is, alig tanulnak iskoláikban roma gyerekek. A szegregáció új fejleménye, hogy az állami iskolák magukra maradnak a szegény gyerekekkel. Ez a folyamat feltehetően visszaszorítja a fogyatékossá nyilvánítás tömeges gyakorlatát.
