Szakíts, ha bírsz!

A háromemeletes panel tövében tyúkok kapirgálnak. Az épület mögött baromfi- és disznóólak, az állatok hangját csak a ház előtt futó 86-os út kamiondübörgése nyomja el. Nem tudunk betelni a bizarr életképpel. Egy ablak mögött függöny lebben ránk. Aztán „az ember zöld pulóverben, kannával” (neve titok, ő nem közszereplő) helyre rakja a pestieket. Az épület a látszat ellenére tégla, ól pedig – földterülettel együtt – minden lakáshoz járt. Hiszen a hetvenes években felhúzott házakat a Lajta-Hanság Állami Gazdaság dolgozóinak építették.

Emberünk villanyszerelő a ’93-ban privatizált cégnél. Tíz éve él Újudvaron, jutányos áron, félmillióért vette az egyik emeleti lakást.

Péter Héderi Jenő viszont már az állami gazdaság fénykorában is itt élt. Dolgozott traktorosként, fejőként.
– A gazdaságban növénytermesztéssel foglalkoztak, és volt egy ezres tehenészet, nyolcszáz fejőssel és kétszáz vemhessel. Még amerikaiak is jöttek borjakat venni. A végén mégis megbukott a gazdaság. Nem tudtunk annyit dolgozni, amennyit elloptak.

Jenő bácsi gereblyéz, metsz. Az önkormányzat megbízásából tanyagazda. Amennyire tudja, rendben tartja az elhagyatott focipályát, az árkokat. Mutatja az egykori művházat, régen a focisok öltözője is itt volt, két-háromszáz vendég befért. Az épület körül üvegcserepek, az ablakok romjai. Belül málló vakolat, rozsdás dexion-salgó állványok, megkopott poszter. Az egyik teremben nagy faláda, rajta felirat: „védőharisnyakészlet 1963, sorozat 6, méret 3.”

Péter Héderi Jenő azt mondja, el kell szakadni Mosonmagyaróvártól.
– Nekem volt a legnagyobb szám. Kampányban mindig ígértek szép, új játszóteret, utakat, aztán nem lett semmi. Csak jobb jöhet annál, mint ami az elmúlt húsz évben volt.

Rinczki Lajos, „az elszakadást előkészítő bizottság” elnöke vaskos paksamétát húz elő: „Mosonudvar 2008.” Nyolcan-tízen akkor, egy tél végi napon dugták össze a fejüket, hogy tenni kéne valamit. Szerveztek ők addig is falunapot, farsangot, húsvétot a gyerekeknek, de többet akartak.
– Három kilométerre vagyunk Óvártól, de ide vidéki busz jön, a taxi se helyi tarifával számol. Nincs iskola, óvoda, sem sportlétesítmény, az utak kátyúsak, a közvilágítás néhol csak pislákol.

Lajos is megerősíti, amíg Újudvar az állami gazdaság majorja, negyedik kerülete volt, akadt pénz. Ápolták az utakat, volt sportpálya, tűzoltó-egyesület, bál, kulturális esemény. Aztán a négyutcányi település 460 lakosa kezdte mindinkább elhagyatva érezni magát. Bár az egykori majorság területén ma több mint tíz cég működik, s fizet a városnak évente körülbelül hatvanmilliós adót, az újudvariak a vállalatokhoz dübörgő kamionokon kívül túl sokat ebből nem láttak. Pedig úgy kalkulálnak: a kiadások mellett húszmillió maradna útfelújításra, EU-konform játszótérre, egyéb fejlesztésre.

Így aztán Lajos (civilben festékbolti üzletvezető) és társai szervezkedni kezdtek. Utánanéztek, melyek a településleválás feltételei (elkülönült terület legyen, háromszáz főnél nagyobb lakossággal), kérdőívben tudakolták a közvéleményt, majd falugyűlést tartottak, s megalakult a bizottság. Az iratok egyre gyűltek. Önálló költségvetést terveztek, igazolásokat szereztek arról, hogy önállósulásuk után is biztosított lesz a víz-, az áramszolgáltatás vagy épp a szabad iskolaválasztás. (Sokat segített nekik a szomszédos Mosonszolnok. Az ezerhétszáz lakosú településsel közös körjegyzőségbe tartoznának.) Könnyebb volt aztán összegyűjteni az elválásról szóló népszavazás kiírásához szükséges aláírásokat. Végül voksoltak, és győztek a szabadságvágyók.

Miután pedig az Önkormányzati Minisztérium támogatta döntésüket, idén januárban jött a hír, Sólyom László is rábólintott: legyen új települése hazánknak.
– Nem szeretnénk, ha bárki azt hinné, csináltunk magunknak egy falut, hogy aztán mutyizhassunk. Valamelyikünk kitalálta a hirdetést. Feladtuk.

Így most a Kisalföldben keresnek közigazgatási gyakorlattal, felsőfokú végzettséggel rendelkező polgármesterjelöltet. Tudják persze a hivatalos utat – ajánlószelvény és választás –, inkább csak alkalmas embert akarnak a falu figyelmébe ajánlani.
– A településhez valamiképp kötődő jelöltet keresünk, de a média felfújta a hirdetést. Valamelyik nap 38 nem fogadott hívásom volt ez ügyben.

A postafiókcím még él, eddig húszan jelentkeztek. Lajos mappát mutat, akad benne felbontatlan boríték és Együtt Mosonudvarért című, választási programra hajazó papír is. De bele nem nézhetünk. Őrzik a levéltitkot.

A jelöltek között van cukrász, korábban személyi sofőrként, gyógymasszőrként, műtőaszszisztensként, gépkezelőként dolgozó huszonhét éves férfi is.

Plánki Ferenc még nem kapott visszajelzést. Igaz, három hete elromlott nála az internet. Azért bizakodó. Idegenforgalommal, projektmenedzseléssel, marketinggel foglalkozik, megfordult már Algériában, Korzikán, Afrikában, Németországban és Svájcban. Idehaza 1998-ban és 2002-ben indult Zalakaroson képviselőjelöltként, majd 2006-ban Zalakomáromban polgármesterként.
– Akadnak ismerőseim a megyében, s lenne szakmai stábom is, segítene kialakítani a település igazgatását, menedzselését.
Ferenc példaképe Kósa Lajos. Programja van, de nem árulja el, nehogy más felhasználja.
– Szívesen találkoznék a helyiekkel. Nincs vesztenivalóm, de van rátermettségem.

Kell is az, figyelmeztet Rinczki Lajos. Más beülni egy működő település vezetői székébe, mint nulláról létrehozni a teljes szervezetet. Ráadásul harc is várható, ádáz küzdelem a vagyonmegosztáskor. Nem mindegy, hogy az Újudvar szélén fekvő ipari park, ahol az egykori majorság területén működő cégek nagy része található, hova tartozik majd. Ugyanis az iparűzési adót is az a település kapja majd. Hiába kalkulál most Újudvar a térkép fölött, s húzza meg vonalzóval a határait, ha Mosonmagyaróvárral nem sikerül megegyezni. Márpedig a nagy testvér ágál.

– A hatvanmillió hiába tűnik kis tételnek a város tizenhárommilliárdos büdzséjében, az újudvariak az elszakadás után is ide hozzák majd a gyerekeiket iskolába, óvodába, az állam viszont csak a felét adja a normatívának – mondja Nagy István, Mosonmagyaróvár alpolgármestere.

Aztán ő is alkalmi kartográfusként rajzol.
– Nem akarjuk, hogy elmérgesedjen a helyzet. Magától értetődő, hogy az út jobb oldala az új településé lesz, az oda eső cégek adójával együtt. De bal oldalon az ipari park nem. Már csak azért sem, mert utána még ott van Kisudvar és Krisztinaberek, azok Óvárhoz tartoznak. Furcsa lenne, ha csak egy másik településen keresztül lehetne megközelíteni őket.

Merthogy fontos szempont a kül- és a belterület egysége. Emellett pedig mind a vagyon, mind az adósság elosztásakor lakosság- és területarányosan kell megegyezni. Az októberi önkormányzati választás után, 2011 januárjától fél év van az alkudozásra, aztán jöhet a bíróság.

A hivatalban egyébként meglepődtek a döntésen.
– Amikor mindenhol a térségi integrációról hallani, a minisztérium miért támogat egy ilyen törekvést? Vizet prédikálnak, bort isznak.

A folyosón azért más pletykát is hallunk. A terület elöregedett, mert nincs iskola, óvoda, fejlesztés. Ami nem véletlen. Amúgy többen költöztek volna oda, nagyobb esély lett volna az elszakadásra. A huszonkettes csapdája.

Amikor a helyiek szándéka egyértelművé vált, Nagy István tárgyalni ment, s felajánlotta: a büdzsében előre rögzítsék, az újudvari adóból menynyi jut helyi fejlesztésre. Késő volt.
– Rendszerváltás kori az újudvariak szabadságvágya. Elérték, amit akartak, csakhogy a neheze most jön.

De a nagy testvér azt ígéri: ha nem sikerül, visszavárják őket.