Spiró György a lelki polgárháborúról és az elitek mohóságáról
Egy ismerősnek sokkoló, hogy már hetvenéves, de Spiró György szerint ez csak egy szám. És tényleg nem változik: ma is ugyanaz az örök kétkedő, a hazáját kívülről, a nagyhatalmi játéktér felől is látni képes értelmiségi, akit ezért sokan kívülállónak és ridegnek látnak, pedig állítása szerint csak a Kelet-Európában szokásos illúziókat akarja elkerülni. A 168 Óra e heti, megújult számában születésnapi beszélgetést olvashatnak Spiró György Kossuth-díjas íróval arról is: ha egy társadalom adottságai létrehoznak egy rendszert, az akkor is újra meg újra előtör, ha már-már azt hittük, hogy túlhaladtuk.
– Ha az emberek élete ellehetetlenül, akkor fellázadnak, függetlenül attól, milyen propagandát nyomnak nekik. Sokáig várnak, mert abban reménykednek, hogy a fent levők csak jobb belátásra térnek. Ebben előbb-utóbb csalódni szoktak. Korrupció nemcsak nálunk van, hanem az egész kelet-európai térségben, Lengyelországban például, amely nagyobb ország, még többet is lopnak. Rendszerhibáról vagy inkább rendszertulajdonságról van szó, nem egyszerűen az elitek mohóságáról. Az új elit mindig mohó, már a régi Rómában is az volt– fejti ki Spiró.
A kérdés az, mit lehet és mit nem lehet. A politikai és gazdasági hatalom az egész térségben a korrupcióra épül, amiben a kelet-európai piacokat megszerző nyugati tőke is vétkes. A maguk szempontjából igazuk volt, nem azért jöttek be, hogy önzetlenül segítsenek. Az európai támogatások rendszere a korrupciót erősíti, és morális züllést okoz. Amerikai felmérés, hogy a harmadik világnak juttatott segélyek fele visszakerül ahhoz, aki adta, negyven százalékát a helyi vezetők ellopják, és csak tíz százalék ér célba. A mai kelet-európai rendszer nem lehet más, mint amit 1990-ben megalapoztak. Minden hangzatos botrány ellenére a kormány folyamatosan kap nyugat-európai és amerikai támogatást. A nagyhatalmak a perifériákon azokat szeretik, akik rendet tartanak. Ilyen-olyan lépésüket időnként elítélik, ez a színjáték része – mondja az író.
Kitér arra is, ő egyébként 1995 környékére várta egy tekintélyelvű rezsim kialakulását.
– Kicsit késett, nagy volt a társadalom tehetetlenségi nyomatéka, egy teljes nemzedéknek kellett kihalnia. Én inkább azon szoktam felháborodni, amit sokszor tapasztaltam, hogy magyarként legföljebb előembernek számítok a totál idióta nagyhatalmi senkiháziak szemében, legyenek akár németek, akár oroszok. A nagyhatalmi önhittség, a soviniszta és náci gondolkodás az elmúlt időben ismét jelentősen elterjedt a világban, aminek az olyan kicsi népek a kárvallottjai, mint mi vagyunk. Az önérzetemet ez jobban sérti, mint az, amivel
itthon találkozom, pedig az utóbbi inkább megy a bőrömre, sőt meg is kell értenem, hogy ábrázolni tudjam.A magyar értelmiségnek – véli Spiró – az lenne a feladata, hogy azzal foglalkozzék, ami a dolga.
– Nem szerencsés, ha állandóan újabb és újabb illúziók születnek ilyen-olyan ENSZ-csapatokról, amelyek majd bejönnek, és végre felszabadítanak minket, ezúttal kivételesen a magyar elnyomás alól – teszi hozzá az író, akinek a napokban jelenik meg az esszékötete a Magvető Kiadónál.
