Sorsfordító év jön

– Brüsszelben ismét felvetődött, hogy csökkentik a kohéziós alapokat. A magyar kormány már most diszkriminációt emleget, állítván, Magyarországot különösen súlyosan érinti majd a döntés. Miközben ezt Orbán Viktor maga idézte elő azzal, hogy felrúgott uniós viselkedési és politikai szabályokat. Inkább ő diszkriminál, nem?

– A kijelentéseivel mindenképpen. A kohéziós alapokra szükségünk van: az igény kifejezésére nem a harc a megfelelő forma. De az Európai Unió képes objektívan kezelni a legkényesebb helyzeteket is. Más kérdés: a magyar kormány megsértette legfőbb szövetségeseit – Franciaországot, Ausztriát és Németországot – a különadókkal, a multiellenes intézkedésekkel. Az említett tagállamok miért viszonyuljanak pozitívan olyan országhoz, amely a vállalataik kiűzésére törekszik.

– Az uniós pénzügyminiszterek ülése után nyilvánvalóvá vált, hogy az EU is gyanítja: Orbán nem akar megállapodni az IMF-fel. Számos elemző szerint a valutaalap eddig eszköz volt az Európai Bizottság kezében a magyar kormányzati ámokfutás megfékezésére. Milyen más módszerek lehetnek a politikai követelések betartatására?

– Az EU szemszögéből mindegy, lesz-e megállapodás. A közösségi szabályokat így is, úgy is betartatja majd. Egyébként nehéz megítélni, egyáltalán akar-e megállapodást a kormány. Az biztos: az IMF csak olyan szerződést hajlandó kötni Magyarországgal, amely gazdaságpolitikai vállalásokkal és rendszeres ellenőrzéssel jár. Ha a magyar kormány nem teljesíti ezeket a feltételeket, s ez kibukik az ellenőrzéseken, annál rosszabb üzenet nincs a piacoknak. Orbánék vakmerő kötéltáncosok: védőháló nélkül egyensúlyoznak a magasban, hogy még látványosabb legyen a produkció, és nagyobb a mozgásszabadság. De ha leesnek, az nagyon csúnya lesz.

– Egyáltalán: van olyan gazdaságpolitika, amely mellett valóban nem lenne szükség az IMF-megállapodásra?

– Nincs. Pontosabban: ha külső segítség nélkül helyreállítható a piacok és a hazai vállalkozók bizalma, nem kell a valutaalap együttműködése.

– Kétlem, hogy előállhat ilyen helyzet.

– Én szinte kizártnak tartom. Az ország hitelességi problémái nem ebben a ciklusban kezdődtek, legfeljebb mostanra mélyültek el. Már az elmúlt tíz-tizenöt évben – mondjuk így – óvatosabbak voltak a piacok Magyarországgal. Nem gondolnám, hogy ez IMF-hitel nélkül megváltoztatható, bármilyen gazdasági programja legyen is az adott kormánynak.

– Ha mégis létrejönne a megállapodás, mi a második lépés a gazdasági növekedés beindításához?

– Az „ortodox” közgazdaságtanban alapvetés: hitelezés nélkül növekedés sincs. Márpedig ma Magyarországon a bankok nem adnak kölcsönt. Mielőbb le kell ülni a pénzintézetekkel, hogy ez megváltozzon. Csakhogy a vállalkozók is félnek a kiszámíthatatlan gazdasági környezettől. Ezért inkább tartalékolnak, későbbre halasztják a hiteligényes és a gazdasági gyarapodást ösztönző fejlesztéseket. De azért is mélyül a vállalkozói szektor válsága, mert a kibogozhatatlan szabályozás gúzsba köti a cégeket. Évek óta mondom magam is: ha nem egyszerűsítik a szabályozást, a kkv-szektor nem erősödik.

– Pedig annak újraélesztését most megkísérelte a kormány.

– Ám az újabb egyszerűsített adónemek – kata, kiva – még nem elegendőek ahhoz, hogy a kis- és közepes vállalkozások helyzete érdemben változzon. Vagyis bár a lépés jó szándékú, káros is lehet. Még több az adónem, bonyolultabb az elszámolás, átláthatatlanabb a rendszer. S amíg a cégvezetők joggal érzik, hogy egyes területekből kizárják őket, a közbeszerzéseket előre levajazzák, vagy csak egyetlen pályázó indulhat, addig semmilyen adókönnyítés nem segít a kkv-szektoron. Kiszámíthatóság és bizalom – ezek a gazdaságpolitikai siker feltételei.

– Korábban azt mondta, a Széll Kálmán terv leválthatta volna az unortodox politikát.

– Igen, de hozzátettem: hiába jó a koncepció, ha semmi sem valósul meg belőle. Így is lett. Különben a ciklusfélidő is ideális időpont a számvetésre és az önvizsgálatra. Orbán Viktor akkor még mindig irányt válthatott volna – persze személycserékkel. Ehhez képest egyetlen ember hagyta el a kormányt, Fellegi Tamás, aki pedig a legfelkészültebb volt gazdaságpolitikailag. Éppen az ő távozása tette egyértelművé: ettől a kormánytól már nem várható gazdasági fordulat.

– Ön annak idején az SZDSZ gazdasági minisztere volt, Kóka Jánost váltotta a tárca élén. Akkor távozott onnan, amikor a liberális párt kilépett a koalícióból. Jelenleg az MSZP gazdasági programtanácsának tagja. Az egykori koalíciós szakadásnak az is oka volt, hogy a szocialista és a liberális irány összeegyeztethetetlennek tűnt. A kettő most mégis összebékíthető?

– A piacgazdaság értékeinek megvédése csak nálunk számít liberális iránynak: Európa nyugati felén ez „kapitalista minimum”. Ha élhetek iróniával: nem emlékszem, hogy Angela Merkelt valamikor is elkapta volna az államosítási láz. Az MSZP új programja – a lehetséges pénzügyi-gazdasági forgatókönyv – azzal számol, hogy elhúzódik a recesszió. Erre pedig a válasz kettős. Egyrészt megint előtérbe kell kerülnie a piacgazdaságnak. A szabad, tisztességes verseny, a tiszta üzleti környezet automatikusan lendít a kkv-szektoron, amelynek bővülése az államháztartásnak pluszbevétel. Másrészt vissza kell fordítanunk a tömeges elszegényedést. A középosztály, benne tanárok, orvosok, közigazgatási alkalmazottak, mikro- és kisvállalkozók csúsznak le a szegénységbe. A felszabaduló piaci folyamatokból származó többletbevétel bizonyos hányadát őrájuk kell fordítani. Igaz, a szocialisták kerültek korábban bizonyos kérdéseket – akár a közösségi közlekedés, akár az egészségügy színvonalemelése kapcsán –, ám a mostani vezetés már egy másik politikai generáció. Megújult gondolkodással.

– Ehhez képest Bajnai Gordon Együtt 2014 választási mozgalma múlt héten közölte: csak akkor egyeztetnek az MSZP-vel, ha a szocialisták szembenéznek az elmúlt húsz évükkel, „bűneikkel”, hibáikkal, rossz kompromisszumaikkal. Szerintem nincs még egy párt itthon, amelyik annyiszor szembenézett volna a múlt hibáival, mint az MSZP. Meddig kell még Canossát járatni velük?

– Természetes az Együtt 2014 viselkedése. A választási összefogás elengedhetetlen az új választói rendszerben, másrészt versenyeznek is a különféle erők. Különösen az új formációknak lényeges a választói bázisépítés, a rátalálás a saját hangra. Ez mindaddig nem árt a demokratikus ellenzék közös igényének – Orbán és rendszere elmozdításának –, ameddig nem kényszeresen erőltetett politikai presszió. Mert akkor már kontraproduktív lehet: nem értik majd a választók, az exminiszterelnök miért most szab morális feltételeket annak az MSZP-nek, amely párt támogatásával került ilyen-olyan kormánypozíciókba. De optimista vagyok: odáig nem jutunk el. Az Együtt 2014-nek ugyan még nincs kész a programja, ám bizonyos, hogy az alapvető értékekben egyezik a véleményünk. Az ellenzék sorsfordító éve lesz 2013: meg kell találnunk az együttműködés módjait.