Sokkos állapotban

– Megbízatása jövő ősszel járna le. Miért megy el már most nyugdíjba?

– Mert júliusban betöltöm a 63-at, és elmehetek.

– De még maradhatna.

– Nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy a megbízásom lejárta előtt felállítsanak a székemből.

– Ez fenyegette?

– Dehogy, sőt mindenki marasztalt. Ám manapság senki sem lehet biztos a kórház-igazgatói állásában. Nem akartam kockáztatni egy esetleges presztízsveszteséget. Nem hagyok magam után torzót, tíz éve egy kétszer ötéves megyei integrációs fejlesztési tervet tettem le az asztalra, ezt maradéktalanul sikerült megvalósítani. Ráadásul most zárul egy uniós ciklus, amelyben a veszprémi kórház összesen 11 milliárd forint fejlesztést hajtott végre. Ez kiemelkedő összeg, hiszen nem vagyunk póluskórház.

– Búcsúzóul azért még üzent: nemrég azt mondta, jó lenne, ha abbahagynánk a krónikus hazudozást a magyar egészségügyről. Kik és miért hazudnak?

– Kezdjük azzal, hogy a magyar egészségügy története az ígéretekről és a reformokról szól. A mindenkori hatalom becsapja az embereket, amikor szándékosan elhallgatja a társadalom elől, hogy az egyre fejlődő orvostudomány nincs összhangban az ország gazdasági lehetőségeivel. A politika hiú ábrándban ringatja az embereket, mintha a hazai egészségügy képes lenne az orvostudomány aktuális állása szerint mindenfajta szolgáltatást mindenhol, mindenkinek elérhetővé tenni. Ez hazugság, sehol nincs ilyen a világban, még az Egyesült Államokban sem, pedig ott az egy főre jutó egészségügyi kiadás nominálisan annyi, mint nálunk az egy főre jutó nemzeti össztermék. Ráadásul a magyar politikusok naponta lebuknak: ha az ember bemegy az első rendelőintézetbe, azonnal szembesül a lesújtó valósággal. A beteget joggal frusztrálja ez a helyzet, a dühét pedig óhatatlanul az egészségügyi személyzeten tölti ki.

– Az igazmondás nem a politika sajátja, miért pont a betegekkel legyen őszinte?

– Én nem tudok más megoldást. Hívő katolikus vagyok, meg szoktam gyónni a bűneimet, ez ráférne a politikusokra is. Akkor legalább tiszta lapot nyithatnánk. Várom, hogy egy hatalmon lévő politikus kimondja: Magyarország egészségügyi rendszerét legalább olyan szintre kellene fejleszteni, hogy elérje a többi közép-európai országét. Azt szoktam mondani: álmodjunk nagyot – érjük utol Szlovákiát! Merthogy már szomszédunkhoz képest is el vagyunk maradva. Fölösleges azzal hitegetni a társadalmat, hogy ez pluszforrás bevonása nélkül elérhető.

– Az Orbán-kormány szerint az elmúlt években soha nem látott mértékben nőtt az egészségügyi ráfordítások mértéke.

Kezeljük óvatosan az egészségügyi statisztikákat! Miről is van szó? Mintegy 500 milliárd forint többletforrás, döntően uniós támogatás került a rendszerbe az elmúlt időszakban. Ez örömteli, csakhogy a pénzt rendkívül egyenlőtlenül használták fel, Budapest például szinte teljesen kimaradt belőle, így a vidéki nagy kórházak elhúztak a fővárosi intézményektől. Ezért nagyon indokolt a most bejelentett több száz milliárdos budapesti átalakítás. Másrészt hiába történt jelentős eszközfejlesztés, ha egyre kevesebben vannak, akik képesek a modern berendezéseket működtetni.

– A kormány számításai szerint az orvosok számában is jól állunk.

– Ezen a területen is baj van a statisztikával. Nézzünk egy példát! Ma Magyarországon a hivatalos adatok szerint ezer radiológus tevékenykedik. Ez elég is lenne, ha így lenne. Csakhogy az ezer radiológusból kétszáz rendszeresen külföldön vállal munkát vagy itthonról távleletezést folytat. Másik kétszáz nyugdíjasként dolgozik, ők bármikor kieshetnek a rendszerből. Kétszáz olyan radiológusunk van, akik megfelelően képzettek, de a munkahelyükön nincsenek meg a feltételek a magas színvonalú munkához, másik kétszáz meg kiváló körülmények között dolgozhatna, ők viszont nem rendelkeznek elég tudással az adott technikai szinthez. Valójában kétszáz olyan radiológus szakember van az országban, aki minden szükséges szempontnak megfelel. De mondok egy másik példát: tagja vagyok az orvosi kamarának, ahol úgy tartanak nyilván, mint traumatológust. Csakhogy éppen húsz éve nem vettem szikét a kezembe, mert vezetőként tevékenykedtem. Na, ennyit ér a statisztika.

– A frissen bejelentett jelentős béremelés mennyit enyhíthet az orvoshiányon?

– Fontos lépésről régóta várt megállapodás született. De mindenképpen folytatni kell, különben nem fékezhető le a szakemberek elvándorlása.

– Amikor 2006-ban, a várakozások ellenére, a második Gyurcsány-kormányban nem folytathatta a miniszteri munkát, végleg lemondott politikai ambícióiról?

– Igen, új fejezet kezdődött az életemben.

– Úgy tűnt, mintha megsértődött volna.

– Nem sértődtem meg, tudomásul vettem, hogy az MSZP átadta a tárca vezetését az SZDSZ-nek, és az Molnár Lajost jelölte a posztra. Oly mértékben eltértek az egészségügyi rendszer átalakításáról vallott nézeteim a szabad demokratákétól, hogy nem is tudtam volna szerepet vállalni abban a kabinetben.

– Ezért faragott „bezzegkórházat” a veszprémiből?

– Nem a politikának akartam bizonyítani, egyszerűen hittem az általam kidolgozott szakmai programban. Tíz év alatt sikerült is felépíteni az úgynevezett Pannon modellt, a korábbi széttagolt struktúra helyébe egy működőképes regionális rendszer lépett.

– Hiába sikeres a szakmai program, ha az emberek nem fogadják el. A tapolcai kórházban például levezényeltek egy „profiltisztítást”, amit az ott élők úgy éltek meg, hogy elvették tőlük az aktív ellátást. A tavalyi időközi választáson az a jobbikos jelölt futott be Tapolcán, aki azt ígérte, visszaszerzi a városnak a kórházat. Hol itt a siker?

– Nem magyarázhatom el egyenként mindenkinek, hogy miért nem szabad Tapolcán például önálló szülészetet vagy sebészetet működtetni. Pedig meg tudnám. Hol van nagyobb esélye egy stroke-gyanús betegnek: ha beviszik az öt percre lévő kisvárosi kórházba, ahol nincsenek meg a feltételek a pontos diagnózis felállítására és az azonnali beavatkozásra, vagy ha 30 perc alatt eljut a megyei kórházba, ahol azonnal megkaphatja a megfelelő kezelést? Sajnos a politikusok nem segítenek abban, hogy a szakmai érvek eljussanak az emberekhez, jobb esetben csak lapítanak, rosszabb esetben ellenkampányt folytatnak. Ahelyett hogy megértetnék a választóikkal: nem a sebészetet vagy szülészetet kell közel vinni hozzájuk, hanem az alap- és a sürgősségi ellátást meg a mentőszolgálatot. Orvosként mindig azt vallottam: nem azt kell mondani a betegnek, amit hallani akar, hanem azt, amivel a javát szolgálom. Ehhez olykor bátorság kell.

– Annyira azért nem szakadt el a politikától, az elmúlt két évtizedben lényegében az összes pártnak adott szakmai tanácsokat. Még a Fidesznek is.

– Kértek, adtam. Pénzt nem fogadtam el senkitől. Nem kellett változtatnom a nézeteimet attól függően, hogy éppen melyik párt volt kíváncsi a szakmai véleményemre.

– Nekem úgy tűnik, hogy az Orbán-kormány által végrehajtott erőteljes centralizáció nem találkozik az ön korábbi elképzeléseivel.

– Speciális helyzetben vagyunk. Amikor egy beteg sokkos állapotba kerül, centralizálni kell az irányítást, mindent alá kell rendelni annak a szempontnak, hogy megmentsük az életét.

– Szóval a magyar egészségügy sokkos állapotban van?

– Pontosan. Ezért elkerülhetetlen a stratégiai irányítás centralizálása.

– Jöjjenek a kancellárok?

– A kancellári rendszer nem ördögtől való, de ésszel kell kijelölni az egyes körzetek határait. Egymillió ellátott ember lehet a fölső határ, különben káoszba fulladhat az irányítás.

– Hogyan múlhat el a sokk?

– Csak akkor, ha pluszforrás kerül a rendszerbe. Az egészségügy és az egészségipar motorja lehet a gazdaság élénkítésének: szinte korlátlan mértékben képes munkaerőt felvenni, olyan szolgáltatást nyújt, amelyre állandó kereslet mutatkozik, rendkívül széles beszállítói kört foglalkoztat és relatíve kis energiafelhasználással működik. Az egészségügybe befektetett tőke biztosan megtérül.

– És miként telnek majd a nyugdíjas hétköznapjai?

– Munkával. Segíteni fogok Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadónak, aki régi barátom. Megkeresett, igent mondtam. Bekapcsolódom annak a munkacsoportnak a tevékenységébe, amely Zsuzsa projektjeit szervezi. Mielőtt megkérdezné, természetesen ingyen. Egyébként voltak céges megkeresések is, többen ajánlottak menedzseri állást, de ez már nem érdekel. Ami szabadidőm marad, azt regényírásra fordítom.

– Hatvan fölött kezdi a szépírást?

– Kisebb írásokat már korábban is elkövettem, de most egy történelmi regényre készülök. Ennél többet egyelőre nem árulok el.