Sok hajléktalant lát? Az legfeljebb az öt százalékuk

– A hajléktalansággal kapcsolatban sokszor elfelejtjük, hogy valójában a szociális háló hiányáról beszélünk. Sok olyan ember kerül közéjük, aki egy szebb világban, idősotthonban, szociális otthonban, családdal nem így élt – véli Farkas Barnabás, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Fűtött utca intézményének vezetője. – A hajléktalanok száma az évek során csak azért nem emelkedett jelentősen, mert időközben sokan elhaláloztak. Talán annyi a változás, hogy most jóval több fiatal érkezik vidékről, akik rosszabb körülmények között élnek, mint hasonló sorsú társaik a korábbi időkben. Akik annak idején munkásszállón éltek, még színházba meg moziba is jártak. Most az intézetekből, szegény falvakból, putrikból érkezőknek nincs ilyen tapasztalatuk. Én ráadásul azokat is a hajléktalanok közé sorolom, akik sorban állnak az ételosztásnál. És azokat is, akik olyan helyen élnek, ahol nincs fűtés, világítás, meleg víz. A kukából sem a hajléktalanok gyűjtögetnek. Olyan nagy a szegénység, hogy a családban élők guberálnak és rendszeresen visszatérnek.

Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány igazgatója azt mondja: öt év alatt legalább ötvenezer ember került közvetlen kapcsolatba a hajléktalanellátással.

– Országosan 11 ezer férőhely áll rendelkezésre. A fővárosban jelenleg 85, országosan 88 százalékos kihasználtságnál járunk – jegyzi meg Aknai. – De a régiók között nagyok az eltérések, néhány megyében minden férőhely betelt.

Romhányi Tamás, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs vezetője egyetért: a hajléktalanok számát nem lehet pontosan megállapítani.

– Az utóbbi években tényleg egyre fontosabb kérdés, hová soroljuk azokat a nyomorban élőket, akik – bár nem utcán vagy hajléktalanszállón laknak – életformájuk és kiszolgáltatottságuk alapján azok is lehetnének. Ezért a hajléktalanok számát országosan tíz- és harmincezer, Budapesten hat- és tízezer közöttire becsülik – mondja Romhányi. – Különbség az is, hogy míg a Nyugati aluljáróban egy hajléktalan ötszáz méteren belül elérhet nappali melegedőt, ruhaosztó helyet, tajkártya nélkül őt ellátó orvosi rendelést, addig egy dél-hevesi kis falu szélső házában fagyoskodó, éhező embernek ugyanezért 20-40 kilométert is utaznia kell.

Romhányi hozzáteszi: a hajléktalanellátó szervezetek országos összesített kapacitása 9500 férőhely. Ezt a téli időszakban 1500 krízisférőhellyel egészítik ki. Így jön ki a már említett 11 ezer hely.

– Ez általában elég, aki intézményi elhelyezést szeretne igénybe venni, annak jut ágy. Budapest közterüle­­tein nagyjából 280-350 ember él, őket lehet látni az aluljárókban, kapualjakban, játszótereken, parkokban. Ők azok, akik általában elutasítják az intézményi ellátást. A közvélemény őket azonosítja a budapesti hajléktalansággal, holott arányuk nem éri el a fővárosi hajléktalanok öt százalékát – magyarázza Romhányi Tamás.

Farkas Barnabás viszont úgy látja, csak kommunikáció, hogy mindenkinek jut férőhely.

– A mi intézményünkben száz plusz negyven fő fér el, az előző hetekben kétszázan jöttek be aludni – mondja Farkas. – Ha lenne elég szociális bérlakás, a valós igény csak akkor derülne ki. Mert a jelenlegiekre jelentkeznek ugyan, de azt senki nem tudja megsaccolni, hányan nem próbálkoznak amiatt, mert tudják, úgyis esélytelenek rá. Pedig ez lenne a megoldás. Lehet, hogy első körben nem is hajléktalanok vennék igénybe, hanem „szívességi lakáshasználók” vagy más rászorulók. Létezik olyan helyzet, ahol egy 28 négyzetméteres lakásban huszonöt ember lakik. Persze nem egyszerre, de akkor is. Ők nem hajléktalanok? Nos, a számok szerint nem.

Korábban kezdeményezés indult, hogy rendőri fellépéssel tüntessék el a hajléktalanokat az utcáról és a közterekről. Az Országgyűlés 2013 szep­­tem­­berében szavazott a szabálysértési törvény módosításáról, amely az Alkotmánybíróság 2012. novemberi döntésével szemben – az alkotmánybírósági döntésre válaszul 2013 tavaszán elfogadott negyedik Alaptörvény-módosításnak megfelelően – újra büntethetővé tette volna a közterületi életvitelszerű lakhatást és lehetővé tette volna az önkormányzatoknak „hajléktalanmentes övezetek” kijelölését.

– Próbálkozások mindig akadnak, szépen is hangzik, hogy tilos a közterületen tartózkodni. De a kezdeményezést nem lehetett végrehajtani – véli Farkas Barnabás. – A rendőrök például hogyan tudták volna megoldani, ha egyszer nekik se volt hozzá kedvük, kapacitásuk? Nem is érdekeltek benne. Ők is emberek, ismerik a hajléktalanokat, és próbálnak segíteni. Sokszor behoznak a szállóra embereket, de nem akaratuk ellenére és nem is rendőri intézkedés keretében, hanem csak azért, nehogy kihűljenek.

Aknai mindezt azzal egészíti ki, hogy az önkormányzatok „védetté” nyilvánítanak bizonyos területeket. A fővárosban a kerületek javaslataira a Fővárosi Önkormányzat alkotta meg az ezzel kapcsolatos rendelkezést.

– Aki ma nyitott szemmel végigmegy Budapest utcáin és aluljáróin, láthatja, mennyire nem váltotta be ez a jogszabály a hozzá fűzött reményeket – magyarázza Aknai Zoltán. – A fővárosban kijelöltek egy külön kormányablakot, hogy a rendőrségnek „a közterület életvitelszerű használatának vétségét” elkövető hajléktalant legyen hová előállítania. A rendőrségnek akkor van joga ezt megtenni, ha valaki felszólításra sem hagy fel szabályt sértő tevékenységével. Egyébként helyszíni bírsággal sújthatja. A valóságban azonban már legalább két éve nem történt előállítás.

Fotó: Bazánth Ivola

Persze az sem mindegy, a média hogyan láttatja a problémát. A TV2 nemrég a Blaha Lujza téri aluljáróban élő hajléktalanokról készített riportot, amelyben büdösnek és elviselhetetlennek nevezték őket, akik miatt „a reggeli csúcsforgalomban orrfacsaró bűzben, a saját mocskukban fekvő embereken kell átlépdelniük a munkába vagy iskolába igyekvőknek”.

Farkas Barnabás szerint minden évben leadnak riportokat arról, hogy a hajléktalanok verekednek, mert ők ilyenek.

– Mi az esélye annak, hogy egy orgánum egy kamerával épp ott van, amikor két hajléktalan összeveszik? Semmi. Inkább néhány forint van mögötte – mondja Farkas Barnabás. – A Blahán tapasztalható állapotok pedig a történet végét jelentik. Mi az út, amíg egy ember idáig eljut? De abban az országban, ahol egyre több társadalmi réteg csúszik lefelé, erről nem lehet beszélni, mert az ember előbb-utóbb ráismer a saját élethelyzetére. A műsoroknak nem az a lényegük, hogy a néző rájöjjön, két lépésre áll ettől. Hanem az, hogy saját elkeseredettségét rávetítse a hajléktalanokra. Miközben a szürke járókelők közül sokan segítik őket. A hajléktalanok így megkeresik a napi megélhetéshez szükséges pénzt. Az utcán élés egyik oka épp ez. Ha bemegy a szállóra, még ezt a kevés emberi kapcsolódási pontját is elveszíti.

Romhányi Tamás szerint ugyanis a haj­­léktalanság nem lakhatási probléma.

– Hajléktalanná az lesz, aki a kapcsolatait, társait veszíti el, aki „kiiratkozik” a társadalomból. Ezért a megoldás sem egy felső vaságy a szállón vagy – amire sokkal ritkábban van példa – egy üresen álló lakás. Aki kiíródik vagy akit egyenesen kiírnak a társadalomból, annak emberi közösségre, szakszerű segítségre, a problémákat kezelő – de nem a krízisbe jutott embert problémának tekintő – szakpolitikákra van szüksége, hogy visszajuthasson.

A járókelőhatás

1964. március 13-án Catherine Genovese brutális gyilkosság áldozata lett. Meggyilkolása a szociálpszichológia történetének egyik kiemelkedő jelentőségű eseményévé vált. Egy decens környék átlagos lakója volt ugyanis, és az, hogy megtámadták, sokkolta a helyieket. Így senki nem lépett közbe, annak ellenére sem, hogy legalább 38 ember hallotta a nő segélykiáltásait, vergődését és haláltusáját. Genovese még elvonszolta magát a lakásának ajtajától az utcasarokig. Ám hiába kiabált. Hiába gyúltak fények az ablakokban, senki nem emelte fel a telefont, senki nem hívott rendőrt, holott a halál beálltáig fél óra telt el.

Miért nem segítettek rajta?

Két szociálpszichológus, John Darley és Bibb Latané éveken keresztül rágódott az eseten. Végül kísérletek százaival bizonyították a bystander effect, azaz a járókelőhatás működését. Kutatásaik szerint ha egy segítségre szoruló van az utcán, akkor minél többen látják őt, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy senki sem fog segítni, mert a csoport tagjai úgy érzik, egyéni felelősségük elenyésző. Ha a segélykérőt kevesen látják, vagy csak egyvalaki, sokkal nagyobb az esélye, hogy kezet nyújtanak felé. Nyilván számos más tényező is szerepet játszik mindebben: a bizonytalanság, hogy valóban helyes és szükséges-e beavatkozni, a félelem, hogy a segítségnyújtónak nem esik-e bántódása, vagy a közösségérzet hiánya. Azonban a legalapvetőbb felismerés: ha egy csoport többsége nem érzi feladatának, hogy felkarolja a rászorulókat, akkor e csoportnyomás azokat is „bystanderré” teszi, akik egyébként beavatkoznának.

A hatvanas évek óta tudjuk tehát, hogy ha a normaalkotó réteg érzékenyítés helyett a társadalmat nem a segítségnyújtásra szocializálja, hanem meggyőzi arról, hogy a szegény, a hajléktalan, az idős, a mozgássérült, a hátrányos helyzetű önmaga állapotáért és helyzetéért felelős, akkor a többség bystanderré válik. A bystanderek élete pedig nehéz, mert soha nem számíthatnak arra, hogy bárki segítséget nyújt nekik, ha ők vagy a szeretteik bajba kerülnének. És ha valaki abban a biztos tudatban él, hogy a csoport nem védi meg, akkor mindenki potenciális ellenséggé válik. Ennél pedig nincs nagyobb kiszolgáltatottság.

Visszatérve a kutatókra: bizonyították azt is, hogy elég egyetlen ember, aki megszervezi a segítségnyújtást, feladatokat ad a többi járókelőnek, és a helyzet átstrukturálódik, vagyis a csoport működni kezd – minden járókelő másokért is felelősséget vállaló, magabiztos állampolgárként kezd viselkedni.

Braun Anna