Sírjai domborulnak

A temetőkapunál az őr is óvatos. „Itt nem lesz semmiféle temetés” – mondja ellentmondást nem tűrően. Majd ujját emelve pontosít. „Ami van, kegyeleti megemlékezés. Irány az ötvennyolcas, jobbra, még egyszer jobbra, Ady Endrénél balra. Ott a Morvai.”

Mert adminisztratív nehézségek, sajnos, vannak; farkasa magyar a magyarnak. A sajtó napok óta híresztelte, hogy a tervezett Petőfi-szeánsz „az évszázad legnagyobb átverése”. A kazánkirálynak ugyanis nincsen papírja, engedélye. Magyarországon akkor temethető el hivatalosan valaki, ha a halott személyazonosságát egyértelműen meg lehet állapítani. Rendszerint itt kezdődnek a bajok. De ez így megy már évtizedek óta. Petőfit – embertani vizsgálat ide, mitokondriális DNS oda – nem látták Pesten másfél évszázada. Maradvány sincs. A program tehát „kegyeleti megemlékezés”. A sajtótájékoztatón még „temetés”.

Petőfi-ügyben nem csak a magyar, a csontváz is erősen megosztott. Kiszeli professzor pár éve elhalálozott, szakmai tekintélye Barguzinban megrogyott. Az RTL Klub nyárias hangvételű felvezetőjében az özvegytől egyszer csak azt halljuk, hogy „az anyagon” a felfedezők bizony megosztoztak. A professzornak jutott (volna) a koponya, Morvai pedig megkapta a többit. De erre sincs bizonyíték. Az antropológus özvegye azt állítja: fizikailag nem tudja, hol vannak a maradványok (a kollekció egy része), de egy négyjegyű kód segítségével ő „lehívhatja” azokat. És akkor megjelenik Petőfi. Ez valóban kísérteties fordulat.

A híresztelések szerint a csontokat pár héttel ezelőtt Morvai titokban eltemette. Próbálkoztunk magánál Morvainál, hogy tárja föl a rögvalót. A telefonban gyanakvó a hang, pedig nyíltan nekiszegeztük: temetnek-e valakit? És ha temetnek, kit? Mi ez az egész? „Kegyeleti megemlékezés”, mondja kurtán a gyáros. Át is megy támadóba. „A 168 Óra miért nem foglalkozott Petőfivel huszonhét év óta?” Zavarban vagyunk. Most mondjam, hogy mi Arany Jánosban utazunk? Lecsapja.

– Ámen – mondja tompán a pap, és még forróbban tűz a nap a turul sityakokra. A sír körül a szittya szubkultúra tarsolylemezes hagyományőrei, a bocskais értelmiség exponensei. Egy vidéki bácsika a 19. század költőit szavalná, azért jött fel Pestre. De az öreg az „átok reá” résznél elakad. „Bocs”, mondja sajnálkozva. „Dög meleg van. Pedig higgye el, tudtam.” A burját tudományos akadémiát egy műanyag kalapos posztszovjet úr és mosolygós asszonya képviseli. Le is támadja őket egy harcsabajszos. „Testvér! Hát itt vagy? Tudod, hogy rokonok vagyunk? Apró J. János Szögedéből.” (Ilyen ízesen mondja. Megpuszilja.) „Hunor s Magor, két dalia, két egytestvér, Ménrót fia. Emlékszel?” A bácsika a homlokát ráncolja, rémlik neki valami. „Paftáritye pazsálszta”, rebegi.

A sírtól Álmos vezér távozik legelébb, őt követi Bendegúz vére. A honfoglalás célja most a Papp László Sportaréna. Morvai oda várja a „világ magyarságának” legjobbjait. Magát a temetést ötvenezresre tervezi. „Ez egy 61 milliós játék”, kotyogta ki a sajtónak korábban Morvai. Hát nem kevés. Kibérelni a csarnokot, a Kormoránt, a tánccsoportot, Keresztes Ildikót, Janicsák Vecát. Előénekes Pitti Katalin (Himnusz), a biztonságra bodyguardok vigyáznak, bár a miliő így is katonás. Legelőször a Vitéz Sebő Ödön gyalogszázad tisztje tűnik fel, és ez csak a nyitány. Mert jönnek sorban a nemzetőrszolgálatok, gój motorosra hajazó alakok, bicskák, csontkések, balták, fokosok.

A hangulat skanzenesen öreges, mert bár pezseg a vér, a szabadtéri színpadon eltáncolják, hogy a „költő visszatér”, a nagyváros forró közönye rátelepszik a magányos kis csapatra. Lehetünk ezren. Elbizonytalanodunk. Biztos, hogy ez Petőfi? O. úr szerint „száz százalék, hogy ez már tényleg Sándor, ha a Feri több százmilliót ölt bele”.

A Feri talányosan mosolyog, a színpadon is meghátrálnak a huszárok elől az ulánusok.

Végre bemehetünk. A légkondicionálás üdítő. A csarnok kong az ürességtől. A moderátor „Katikát” keresi, „Pitti Katalint, hogy gyönyörű, csengő-bongó hangján adja elő a nemzeti imánkat, a Himnuszt”.

Morvai bácsi megöregedett. Megtörten, szívét masszírozva vánszorog a mikrofon felé. Köszönti a haza minden hű fiát, Oroszországot, Kínát, a burját akadémiát, Ázsiát. Petőfi a szabadságról és a szerelemről írta „nagyon-nagyon komoly hangú verseit”, nem véletlen, hogy a kormányok Petőfit ma is üldözik. Önmagát és a költőt teljes biztonsággal el tudja helyezni a magyar panteonban.

– Petőfi nem csak a magyar, a világszabadság szimbóliuma (sic!) is.

És jönni fognak új korok, új Petőfik, új Morvaik. Addig viszont muszáj küzdeni, mert Morvai a jelenlévőknél is jobban átlátja folyamatokat, pláne a világpolitikaiakat.

– Nem véletlenül van ezeknek a mostani, lebarnított embereknek a bevonulása. Ezeket valahonnan pénzelik, hogy föllazítsák Európának és a magyar hazának a gyökereit.

– Milyen tisztán lát a Feri – bólogat felénk egy szittya csikóbőrös kulacsába kortyolva.

A végén Morvai fellebbenti a fátylat, miként is sikerült Petőfit nagy nehézségek árán a Fiumeibe csempésznie, az ellenzőket megvezetnie. „Elkövetek ám én is néha turpisságot”, mosolyog. Így amikor megneszelte, hogy a temetőt műemléki kezelés alá adják, „sómanon” (értsd: strómanon) keresztül vásárolt „egy földet”, és két ügyvéd, két közjegyző, huszonegy tanú jelenlétében egy szarkofágban elhelyezte a csontokat.

– Köszönöm, istenem, köszönöm neked – fohászkodik zokogva Morvai. Majd elárulja: a több tonnás vasbeton szarkofág mozgásérzékelővel fel van szerelve. Ha valaki a költőt háborgatná, Morvai közelében Petőfi csörömpölni kezd.
És ez huszonegy évig így marad. Morvai kedvenc száma a huszonegy.

– Petőfi a szabadság-szerelem embere – foglalja össze. – Ha van szerelem, van megértés. Ha van megértés, van gyerek. Ha van család, van háttértámogatás. De! – mondja kezét emelve –, de már elnézést, férfi házasodik férfival, nő meg nővel, abból mi jön ki, magyarok?

Őrjöngő hangrobbanás, tapsvihar a csarnok, csikorgó derékkal szökkennek talpra hetvenes szittya magyarok, lobognak a zászlók, kunkorodnak ősz bajuszok. Egy koros hölgy rohamot kap, sikoltozni kezd. „Engem hallgass meg, Ferikém, engem!” „Kérjük a székely himnuszt, Katikám! Katika! Eltűnt?” – csillapítaná a légkört a moderátor. S míg elöl zümmög a székely himnusz, valahol hátul, a titkos félhomályban, a karzat magasából felcsendül Katalin. Gyönyörű barokk áriát ad elő. Tapsvihar. A színpadról letámogatják a megtört Morvait.

Petőfi megérkezett. Állomáshelye a Fiumei út. Ha mégis háborgatná valaki, öt percen belül bejelez.