Senki nem mert szólni...

- Verskötete a sikerlistákon megelőzte Darvasi László, Kukorelly Endre és Kemény István regényét is. Pedig a költészet nálunk kevésbé megbecsült műfaj.

– Gyakran kérdik is tőlem: mikor fogok már regényt írni? Mintha létezne egy irodalmi hierarchia, amelynek alján a vers, csúcsán meg a regény lenne, s a szerzőnek valamiféle fejlődési utat kellene bejárnia a lírától a nagyepikáig. De a különféle műfajok más-más alkotói karaktert kívánnak. Engem versben, publicisztikában is az érdekel, hogyan lehet sűríteni, röviden, tömören kifejezni valamit. Csakhogy ma már az irodalomban is a piac diktál: a próza „többet hoz a konyhára”, könnyebb fordítani, külföldön eladni. A magyar líra kevésbé „profitképes”, szűkebb a közönsége.

- Már tíz éve is mondta: irodalmi életünk a tőzsdére kezd hasonlítani, az írók brókerként igyekeznek értékesíteni magukat.

– A tendencia azóta erősödött, főleg a fiatalabb írónemzedéknél. Részt vettem olyan irodalmi rendezvényeken is, amelyek inkább showműsorhoz hasonlítottak. Például megadott szavakból kellett frappáns szonetteket rögtönöznünk. Akinek az írás a mestersége, az meg tudja csinálni. De mi szükség arra, hogy a költészetet csörgősipkában népszerűsítsük? Ez persze nemcsak honi jelenség. Néhány éve kint jártam egy németországi írótalálkozón: a nagy nemzetközi kiadók ügynökei figyelték a szerzők felolvasásait. De nem az volt a fő szempontjuk, milyen az írás, hanem hogy az író „medializálható-e”. Márpedig az irodalmi értéket nem lenne szabad összekeverni azzal, hogy elég érdekes-e maga a szerző.

- Nem kötelező azért tévésztárrá válni. Önt sem láttuk televíziós show-kban, főzőcskeműsorokban, mégis az egyik legnépszerűbb költőnk.

– Alkalmatlan vagyok a szereplésre: rövid ideig tudok szórakoztató lenni, de elfáraszt. Az életem kívülről nézve dögunalmas, hiszen otthon ülök és írok. Különben úgy gondolom: a médiának nincs akkora jelentősége, mint amekkorát tulajdonítanak neki. Ha a néző jópofizni látja az írót a tévében, nem biztos, hogy elrohan megvenni a könyvét. A közszereplés rövid távú stratégia: az íráshoz befelé fordulás és sok-sok magányos óra kell.

- A rendszerváltás előtt a költészetnek nagyobb presztízse volt. Nagy Lászlótól, Illyés Gyulától vagy Weöres Sándortól senki nem várta el, hogy bohóckodjon a képernyőn, mégis a fél ország odafigyelt, ha a tévében megszólaltak.

– Manapság az íróktól inkább azt várják el, hogy a gazdaságpolitikától az oktatásügyig mindenről legyen véleményük. Aki ezt vállalja, ne csodálkozzon, ha előbb-utóbb még a haltenyésztésben is szakvéleményt kérnek tőle. Amúgy nem hiszek a költő társadalmi küldetésében, nem szeretnék erkölcsi tanító, „vátesz” lenni. Ezt a szerepet a mi írónemzedékünk kiüresedett póznak tartja. Ami nem azt jelenti, hogy elfordultunk volna a közélettől. Nagyon is figyelünk rá. De az irodalom az igazi megszólalási közegünk, s nem kell ezen kívül „üzenni” az olvasónak. Ugyanakkor megdöbbent, hogy húsz évvel a rendszerváltás után sokan újra kódolt politikai mondandót keresnek az irodalomban.

- Hogy érti?

– Nemrég meghívtak Debrecenbe felolvasni egy új könyvesbolt megnyitóján. Egyik könnyed tárcanovellámat választottam ki, előzőleg már előadtam a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és ott mulattak rajta. A debreceni közeg azonban másként reagált: fölolvasás közben hirtelen nagy csend lett, az emberek csak bámultak a pezsgőspoharukba. Nem értettem, miért. A végén volt, aki gratulált, más viszont azt mondta: ezt azért nem kellett volna. A novella egy fodrászatban játszódik, és úgy kezdődik:
„A Lalit mindenki szereti.” A megnyitón ott volt Kósa Lajos is. Kiderült, a jelenlévők közül többen azt hitték, hogy az élcelődő írás a polgármesterre vonatkozik. Ami természetesen nem igaz. Felháborítana, ha bárki, bármelyik oldal is azt várná tőlem, hogy aktuálpolitikai üzengetésekre használjam az irodalmat.

- Pedig „trend” az is: a jobboldal a neki nem tetsző, az általa „nemzetellenesnek” minősített írókat kiragadott részletekkel, idézetekkel próbálja lejáratni.

– Tavaly jelen voltam egy Nagy László-megemlékezésen. Az egyik felszólaló a költőtől vett idézetekből „varrta össze” a szövegét, és egy uszító beszédet mondott. A legalantasabb célokra használta fel Nagy Lászlót, akitől semmi sem állt távolabb, mint a gyűlöletkeltés. Ma újra ott tartunk, hogy a szerzőket azonnal besorolják valahová ideológiailag, és úgy vélik, ez fontosabb a művészi értéknél.

- Önt is próbálják besorolni?
– Az, hogy mit gondolok a világról, világosan kiderül az írásaimból. Ezt a polarizálódást viszont veszélyesnek tartom. Egy normálisan működő kulturális közegben mindenféle alkotói kánon befogadható és érvényes. Meg kell nézni Orbán Ottó életművét – hogy csak egy példát említsek. A mostani irodalmi életben viszont beteges játszma folyik: mondd meg, kit szeretsz, és én megmondom, hová tartozol. Az a „politikai guanó”, amely rárakódott az irodalomra, az olvasókat is terheli.

- Ám ha valaki egyik oldalhoz sem akar tartozni, talán még kiszolgáltatottabbnak érezheti magát.

– Nekem az írás mellett van egy másik szakmám: ólomüveget készítek. Soha nem akartam teljes mértékben az irodalomtól függeni. Így teremtettem meg az anyagi és alkotói szabadságomat. Nem muszáj írnom, ha nem akarok, és nem kell részt vennem olyan dolgokban, amelyekhez nincs kedvem.

- De van olyan helyzet, amikor egy művésznek igenis állást kell foglalnia. Például most, amikor a fajgyűlölet ismét parlamenti teret kap nálunk.

– Amikor megjelent egy szélsőséges lapban, hogy a radikálisok által magyarellenesnek minősített szerzők – Esterházy, Spiró, Nádas – műveit meg kell semmisíteni a könyvtárakban, egy rádióinterjúban elmondtam: megengedhetetlen, hogy ilyesmi előforduljon, nem szeretnék ilyen országban élni. De annak sajnos nem látom értelmét, hogy hetente nyílt leveleket írjak alá. Mert ha valaki hetente emeli fel a szavát, azt egyre kevésbé fogják meghallani. Az író a szövegeiben tud időtállóan hiteles maradni. A Hazaviszlek, jó? kötetemben is van egy novella, a Szólánc, amely a fokozódó gyűlöletről szól.

- A főhős a kisfiával utazik a vonaton, amikor egy idegen férfi üvöltözni kezd vele, lezsidózza, -cigányozza, fenyegeti mindenki előtt. És senki nem kel a védelmükre.

– Az egészben az a legijesztőbb: milyen kicsi szikra elég ahhoz, hogy a feszültség bárhol belobbanjon. Robbanásközeli helyzetben élünk. És tényleg senki nem lép közbe. Félnek, nem akarnak „belekeveredni”. Mondok egy másik példát a közelmúltból. A 6-os villamosra felszállt egy srác, a kabátján horogkeresztes kitűző volt, a nyakában mindenféle lánc. Odalépett hozzá egy férfi: „Na, mi van, kisöreg, te náci vagy?” Azt hittem, jól leteremti a fiút, ehhez képest megmutatta neki, hogy az ő dzsekijébe is horogkereszt van varrva. Társalogni kezdtek, hol lesz a következő nemzetirock-koncert. Egy harmadik figura is csatlakozott hozzájuk. Mi pedig néztük őket, és senki nem mert szólni. Én sem. Arra gondoltam, megírom majd ezt is. Ebben a teljesen neurotizált országban nekem annyival könnyebb, hogy mindent visszaforgathatok a szövegeimbe. Az írás pedig legalizálja a visszavonultságomat: önvédelem, menedékhely.