Sehol egy jó kijárat

Túl a József Attila lakótelepen tűhegyesek a fák. A városba ékelődött kiserdőbe egyetlen út vezet a villamossíneken át, a grafittis transzformátorállomás mellett. A tisztáson magányos, hosszú épület áll, rajta a felirat: Magyar Máltai Szeretetszolgálat Dél-Pesti Központ. Rácsos ablakok, fabetétes vaslépcső. A bejárat előtt vödör, vízben úsznak a csikkek.

Egy férfi szól ki az ajtón:
– Csengessenek!
Nyomjuk a gombot.
Bent zaklatott a dob, felsír a gitár. Hajléktalanok zenélnek. Az Underdog. Hátrányos helyzetű – valahogy így fordítható az angol szleng. A csengetésre az emeletről szótlan nő siet elénk. Nála a kulcs. Bent szűk folyosó.
– De régen láttalak – mosolyog Janika.
– Hát te?
– Itt zenélek.
Érdekes, most nem dadog. Ha énekel, pereg a nyelve, prózában akadozik. Kezet fogunk. Vállig érő, göndör tincsek tekeregnek baseballsapkája alól. Alacsony, szemüveges férfi, közel az ötvenhez. Vígh Jánosnak hívják, de mindenki Janikaként ismeri. Egy aluljáróban gitározott, amikor először találkoztunk. Gyerekdalokat fabrikált, Micimackóról énekelt, írtam róla egyszer.

– Mutogattam az újságcikket az aluljáróban. Pénzt is kaptam miatta. Sírtak az emberek. Azt kérdezték, ez tényleg igaz, Janika? Nem hazudok én! – húzza ki magát büszkén.

Abban a cikkben azt mesélte, nem jött ki az anyóssal, miatta hagyta el a gyerekeit és a feleségét. Pedig a mai napig szerelmes belé. Munkásszállón él, és alkalmi munkából tartja fenn magát. Boldog voltam – mondta –, és elpuskáztam. Akkor úgy búcsúztam tőle, hogy menjen vissza a családjához, ne levélben küldje haza a karácsonyra szánt bizsu nyakláncot és karkötőt a kicsiknek.

– És hazamentél? – kérdezem most tőle.
Szégyenlősen lehajtja a fejét:
– Nem lehetett, értsd meg, nem lehetett.

A sarokban kopott zongora, körben vásott kanapék, fotelok, a falon száradt virág. Fent neonok, lent linóleum, a rácsos ablak előtt kék-fehér tüllfüggönyök lógnak. Műanyag zöldségesládán állnak a hangszórók, az egyik szélén egy doboz tej.

– Valami lassabbat játsszunk, mert fáj a lábam – sóhajt a köpcös, baseballsapkás férfi a dobok mögött.
Szemüvege alatt kis bajusz húzza egyenesre a száját. Fekete Zoltánnak hívják, 47 éves. Rokonaival él, nem akarja, hogy a sorsáról írjak. Pedig van benne világjárás, hajón zenélés, halál, szeretet, szenvedés, meggondolatlanság és megbánás. Ráment az egészsége. A kezét már meggyógyították, a lábát nemrég műtötték.
– De ahhoz kéne egy billentyűs – mondja Bayerle Pál.

Előrehajol, hangolja gittárját. Pólóing, farmer, homlokán egyenesre vágott haj. Közel van a hatvanhoz. Egy némettanártól tudja, hogy mit jelent a neve: bajorka. Mindig nevet, ha ezt elmeséli. Ha belekezd, még a pipáját is elfelejti meggyújtani.

Korábban könyvkiadónál dolgozott. Kétszer vált el. Exével eladták a lakást, hogy a gyereknek legyen pénzük. Neki meg maradt az alkohol és a játékgép. Három éve küzd, hogy kijöjjön a pokolból. Tíz évig átmeneti szálláson élt. Volt, hogy utcán aludt, onnan járt egy kórházba takarítani.
– Majd a Karcsi klarinéttal fújja a dallamot.
– Játsszuk el a Mátrix című dalt – szól közbe Kocsis Mihály, a Máltai Szeretetszolgálat utcai gondozószolgálatának vezetője.

Az ő fejéből pattant ki az ötlet. Öt éve javasolta a főnökeinek, hogy indítsanak egy zenekari projektet. Abból indult ki, hogy az azonos foglalkozású hajléktalanokat együtt, csoportban könnyebb visszavezetni az életbe. Másképp szinte lehetetlen. A zenészek egyszer majd pénzt is kereshetnek az Underdoggall. Eddig pubokban, művelődési házakban léptek fel, ingyen. Majd talán idén beindul dolog.

– Felkészítetted az újságírót, hogy te fogsz énekelni? – int felém somolyogva Alagi Szilárd, az átmeneti szállás vezetője.

A huszonéves fiatalember gitáros a zenekarban. Bátyja, János az Underdog frontembere: operaénekes – tenor –, ebben a pillanatban éppen Münchenben lép fel.

Kocsis bólint. Nevet. Kicsit hamiskás a hangja. Szabadkozik előre.

Fekete Zoltán összeüti a dobverőket, Janika és Bayerle Pál a húrokba csap. Kocsis Mihály előredől, szemét kicsit lehunyja, akár egy igazi rockénekes, aztán belekezd:

„Körülnéz / Sehol egy jó kijárat / Csak nehogy egy rövidzárlat / Elvigye őket, hol tegnap az elemzők / Előre / Beárazták a holnapot / Kérdésünk volna: jó napot, / Mondják meg végre, / hogy lehet kiszállni, / mi ez az egész?”

Karcsi, a klarinétos, szerényen a mikrofonhoz lép. Ő is beszáll. Nem nagyon szereti a rockot, inkább a romantikus számokat meg a népdalokat szíveli, de azért csak fújja, csak fújja, legalább megtanulja ezt is.

Sipos Károly a becsületes neve. Erdélyből jött, Désről. Odaát vasúti zenekarban, aztán a sóbánya együttesében játszott. Amikor 2001-ben a bíróság kimondta a válást, lányát és fiát hátrahagyva átjött Magyarországra.

Munkásszállón lakott, a szakmájában, lakatosként dolgozott. Rövid időre hazament, mert valakinek vigyázni kellett a gyerekekre. Az asszony éppen Olaszban talált munkát. Később megint átjött. De akkor már nem sok maradt neki. Alkalmi munkák, lakhelynek a Lágymányosi híd. A HÉV-sínek mentén húzta meg magát. Most kezd rendbe jönni, átmeneti szállón él, és elkezdte a szociális ápolói tanfolyamot.

Tanára dicsérte: „Hamar meglesz a diploma. Nem kell ahhoz magának két év!”
Sipos Károly ilyenkor mosolyog; látszik, jólesik a dicséret.

A máltaiaktól kap ötezer forintos ételutalványt meg BKV-bérletet. Ehhez jó, ha tízezer jön össze az alkalmi munkákból. Olykor karbantartóként dolgozik a Nagyvárad téri református templomban.

Hogy ebből meg lehet-e élni? A melegkonyhák segítenek. Aztán itt van reménynek az Underdog, meg a heti három próba. Az önfegyelem, a társaság, a zene. Inkább erre figyel az ember.

Nagy a zaj. Pogány Péter oboással egymás fülébe kiabálunk. Az imént még egy karosszékben gubbasztott. Visszahúzódó embernek tűnik. Garbó, kordnadrág, ősz szakáll, leszegett fej.
Hamar kiderül: földik vagyunk.
– Megvan még a régi telep? – oldódik.
– Már lakóházak állnak a helyén.
– A focipálya mellett?
– Ott.
– Egyszer visszamegyek, és megnézem – fogadkozik.
Ám ő sem mesél az életéről. Nem akar. Legyen elég annyi, hogy vidéki filharmonikusokkal játszott, fiatalság, hetvenes évek, szabadtéri Varázsfuvola-előadás, szép idők voltak.
– Apám vitt el rá – mondom.
– Komolyan? – derül fel az arca.
– Kisgyerek voltam, de még emlékszem a nyári Varázsfuvola hangulatára.
– Milyen kicsi a világ, milyen kicsi – komorodik el.

Az Eurovíziós Dalfesztiválra is benevezték az Underdogot, de nem jutottak be a legjobb harminc közé. A dobos szerint a dalválasztásnál rontották el, nem kellett volna népdallal előrukkolni. A „Még azt mondják, nem illik” dallamára nem biztos, hogy rákattantak volna az idegen népek. Mások szerint amúgy sem volt esélyük, eleve nem nekik állt a zászló.
De álomnak szép volt. Kiadtak egy CD-t, segített egy ismerős hangmérnök, házilag csináltak videoklipet, Alagi Szilárd bütykölt nekik egy pofás honlapot.

Karcsi fújja a klarinétot, és nézi, ahogy Kocsis Mihály görnyed a mikrofon felett: „Az állomás / Csak személyvonat állt meg ott / Nézte a romos templomot / Harangzúgás lebeg.”

Kocsis Mihály öt éve dolgozik a Máltai Szeretetszolgálatnál. Korábban a családsegítőnél, a hajléktalan-ellátásnál volt. Íróember. Anno második lett az ÉS irodalmi riportpályázatán, de írt újságcikkeket is.

Ez a zenekar volt az álma. A szolgálat raktárában talált egy régi orgonát meg egy negyed dobfelszerelést. Egy hangszerüzlet adott fél áron oboát, így lassan összejött a felszerelés. Először egy hajléktalankonferencián léptek fel. Nagy volt a siker.

A többiek is álmodoznak. Janika a színpadról szeretné érezni, hogy szeretik, Karcsi végre a saját lábára állna, no meg táncolna, hiszen valamikor néptáncos volt. Fekete Zoltán zenészjövőt szeretne, Bayerle Pál pedig biztos talajt a lába alá.

– Szeretnék annyi pénzt összegyűjteni, hogy mielőtt meghalok, vehessek egy minigarzont. Soha nem adom fel – csattan ingerülten.

Zavartan mosolyog, lassan megnyugszik.
– Csodálkozik, hogy ennyi indulat van bennem?!
Karcsi csendesen mellém lép, és egy lefűzött papírt mutat:
– Látja!
– Gyönyörű bizonyítvány! Szinte színjeles.
– Ugye? – mosolyog.
Alakul az az álom.

Ezzel pályáztak A Dalba: