Rovott jelen

Hol máshol kezdhetnénk érdeklődni a rovásírás módijáról, mint egy tattooszalonban. Czene László tetoválómestertől meg is tudjuk rögtön: egyre inkább divat, ami magyaros, ezért nagy az igény a rovásírásos tetkóra mostanában. És legalább háromszor annyian kérnek tőle karra, lábra, hátra, hasra és máshova ősmagyar írást, mint a korábbi években.

Éppen jön is egy pocakos, nejlonatlétás, középkorú férfi, ő a kedvese nevét vésetné alkarjára a szögletes betűkből. Ismerősökön látott ilyet, azóta álmodik ősmagyar írást magára. Másokat persze a nacionalizmusuk hajt a tetoválótűk alá: testükön – néhány veretes szöveg mellett – árpádsáv és turul is elfér.

Bár, mondja Czene mester, a turult újabban mind többen inkább eltávolíttatnák magukról. Meglepő a magyarázat: régebben az is inkább divat volt, de időközben szélsőjobbos attribútummá vált, s ilyen testdekorral azért nem mindenki él szívesen együtt. Megnyugtató lenne, ha a szélsőséges nézet csak a tetoválásig jutna el. De tudjuk, látjuk, jóval tovább terjed annál.

Lehet, a rovásírás sokaknak tényleg divathóbort a tetoválószalonokban. Ugyanakkor a köztereken egyértelműen a szélsőjobb erősödő jelenlétére utal. Elég átautózni Pest megyén, látható, hogy számos településtábla „kétnyelvű”, magyar és ősmagyar, sőt, újabban a legkülönfélébb üzletek – nemcsak a szittyaboltok – cégérei is ősi írással invitálják a vásárlókat. Már egyes budapesti kerületek (XVI., XVII.) és nagyvárosok (Békéscsaba, Miskolc, Cegléd, s még sorolhatnánk) határánál is rovásírásos felirat előzi meg a hivatalosat.

A Pest megyei Isaszeg is példa erre. Kíváncsiak voltunk, milyen engedélyeztetési eljárás szükséges egy rovásírásos tábla kihelyezéséhez. Hatvani Miklós, Isaszeg fideszes vezetője megjegyzi: egyre szűkül a polgármesterek hatásköre, miért pont ez tartozna a feladataik közé? Aztán folytatja: az állami Magyar Közút Nonprofit Zrt. adja ki az engedélyeket a táblákra.

Ezek felállítását gyakran a Jobbik adott képviselőcsoportja kezdeményezi. És a szélsőpárt – tudomásunk szerint – egyetlen ősmagyaros táblaavatást sem szalasztott el. Az „ünnepségeken” nemritkán a párthoz köthető, árpádsávos militarista szervezetek is megjelennek.

Igaz, a polgármester jóváhagyása is szükséges a táblák kihelyezéséhez. De a településvezetők nem mernek ellenkezni, mert tartanak a szélsőjobb szervezkedéseitől.

– Inkább eltűrjük a tábláikat. Ráadásul még azt sem tudjuk, valóban a helység neve szerepel-e rajtuk. Hiszen ki tud „rovásul” olvasni? – említi Hatvani Miklós.

És vajon a Magyar Közút vizsgálja a feliratok tartalmát a táblaengedélyek kiadása előtt? A társaság sajtóirodájától megtudtuk: kizárólag annak alapján mérlegelnek, „sérülnek-e a közúti érdekek”. Mit is jelent ez? Például azt: nem takar-e a rovásírásos helységnév KRESZ-táblát vagy „közlekedési szempontból fontos pontot, ahol elengedhetetlen, hogy a gyalogosok és az autósok lássák egymást”. Egyébként a Magyar Közúthoz újabban havi rendszerességgel érkeznek „rovástáblás” megkeresések.

De egyáltalán: mi is az a rovásírás? Ábécéjének egyik változata sémi eredetű: az 552-ben alapított türk birodalom idején vált igazán ismertté. Más népcsoportok is róttak így, például a vikingek, kazárok, dunai bolgárok, avarok.

Az „ősmagyar” rovásírást – amelynek eredetéről annyi tudható bizonyosan, hogy a türk írással mutat rokonságot – kizárólag a székelyek használták. Főként templomok kövébe véstek így. A csekély számú székely rovásírásos emlékből arra következtetnek a kutatók, hogy nem volt széles körben elterjedt.

Népszerűvé csak a humanizmus korától vált. Akkoriban jelent meg az első rovásírásos tankönyv is. Nem véletlenül, hiszen az ősi magyar kultúra iránt erősen érdeklődő Mátyás király reneszánsz udvarában újraéledt a rovásírás kultusza is. A 17. századtól pedig a művelt középosztálybeliek hobbija lett: ezzel díszítettek könyveket. És csakis az elmúlt évtizedben sajátította ki ezt az írásmódot a honi szélsőjobb.

– Pedig az írás története és az a tény, hogy ez a szimbólum azon kevesek egyike, amely még nem vagy nem teljesen járatódott le a 20. században, más lehetőséget is kínálna – véleményez Sándor Klára nyelvész. Hozzáteszi: a baloldali szavazók készségesen „söprik le” magukról azokat a nemzeti jelképeket, amelyekre a jobboldal bejelenti az igényét.

A félig tudás, a tájékozatlanság mindig a manipulációs politikai játszmáknak ad szabad teret.

Fodor István régész-történész arra figyelmeztet: éppen a 20. század történelme bizonyítja, milyen veszélyekkel járnak később az ilyen manipulációk.

– A rossz emlékű turáni mozgalom – amely ellen hajdan számos kiváló magyar tudós emelte föl a szavát, Teleki Páltól Németh Gyuláig – újjászületése aligha lehet ma célunk, amint azt nemrég a Kurultáj szellemi vezére meghirdette a médiában.

A 19. században néhány tudós kezdeményezésére indult el a turanizmus: eredetileg a kelet-ázsiai népek rokonságát kutatták, s összefogásukat szorgalmazták. A harmincas évekre azonban fasisztoid mozgalommá vált a turanizmus, amely akkor a magyarok feladatául „a keresztény felsőbbrendű faj megőrzését” tűzte ki.

– A tisztességes tudomány nem manipulációs és politikai eszköz: kizárólag a tények feltárásával és vizsgálatával foglalkozik. De sajnos mindig vannak sarlatánok, akik a történelem elferdítésétől anyagi és politikai hasznot remélnek – fűzi hozzá Fodor István.

Vegyünk csak egy mostani példát: az állam nyolcvanmillió forint közpénzzel támogatta a látszólag jóhiszemű hagyományőrzést ösztönző, valójában a szélsőjobboldali eszméket konzerváló, a különféle fals rokonnép-elméleteket felelevenítő Kurultáj találkozót. (Megjegyzésképpen: múzeumok, könyvtárak és levéltárak szinte működésképtelenek a drasztikus forrásmegvonások miatt.)

Nyilván nincs is semmi meglepő a fősodratú jobboldal kurultájos szerepvállalásában, amikor maga Orbán Viktor is biztos a magyarok félázsiai származásában.