Rosszul állunk a politikához

– Egy aktivista, kulturális antropológus a tüntetéseken a hibákat is nézi, hogy miképp lehetne javítani?

– Persze, de alapvetően azért szeretek a tömegben lenni, mert komoly demokráciaélményt ad. Korábban imádtam a Critical Mass rendezvényeire járni, mert ott megéltük azt, hogy erősek vagyunk. Ilyen élmény volt az internetadós demonstráció is. És a jó beszédek is inspirálnak, bár mostanában az emberek inkább frusztráltak a szónoklatok miatt.

– Mintha csökkenne a lelkesedés, egyre több a kritika. A színpadokról sokan instant megoldásokat várnak, egy új messiást, miközben a szervezők egymást próbálják lenyomni a „kinek van több lájkja” versenyen.

– Mióta az Orbán-kormány megtámadta a civilszervezeteket, és a netadó kapcsán az emberek rátaláltak a hangjukra, megmozdult a civil élet. Sok a tüntetés, az emberek értelmes kérdésekről vitatkoznak. Szerintem ez a normális.

– Vagyis nem meddő? Nem inflálódhat a műfaj?

– Egyáltalán nem. A demokráciát be kell lakni. És az sem baj, ha olyan beszédet hallok, amelyik nem azt az irányt képviseli, amit én szeretnék hallani. Legalább elgondolkodunk azon, mit is akarunk. A tiltakozások szervezői önmagukban nem képviselnek erőt. Azzal, hogy bejelentik, vasárnap háromkor tüntetünk, beleestek egy történelmi helyzetbe, de nem irányítják az eseményeket. Miközben sok csoport beszélget zárt körben vagy a nyilvánosság előtt arról, hogy mi a teendő, és még a legunalmasabb kerekasztalokon is rengetegen vannak. Mindennek a politikai hozadéka már látható: az ellenzék szinte nem létezik, a Fidesz ciki. Végre van tér, amit állampolgárként belakhatunk. Nyilván sokan – köztük én is – annak örülnénk, ha létrejönne egy baloldali mozgalom, amiből kinőhet egy erős baloldali párt. Vannak, akik ezt szívós munkával meg tudnák csinálni, de egyhamar nem fog a felszínre kerülni.

– Mitől félnek a kezdeményezők?

– Egyrészt sokak meggyőződése, hogy a hatalom butít és korrupttá tesz. Érdekes, ahogy Karácsony Gergőt is sokan a tenyerüket dörzsölve figyelik: na, mikor lesz belőle is igazi politikus, mikor köt elvtelen kompromisszumokat? Ez nagyon szomorú. Másrészt, amikor az úgynevezett civilek átlépnek a politikába, az lemoshatatlan bélyeggé válik. Sokszor csak azt kapják, hogy eladták a lelküket, miközben a tüntetők épp arra várnak, hogy legyen kire szavazni. Szerintem azokat, akik közülünk politikusi szerepet vállalnak, szeretnünk és támogatnunk kell. Hogy érezzék: bízunk bennük, hiszen értünk és helyettünk is csinálják.

– Finoman szólva sok az ezzel ellentétes tapasztalat.

– Persze, de rosszul állunk a politikához. Amikor pártokra szavazunk, akkor is úgy teszünk, mintha az identitásunk lenne a tét. Én voksoláskor azt nézem, hogy aktivistaként kivel csatáznék a legszívesebben, és aztán behúzom az ikszet arra, akinél várhatóan a legtöbbet elérhetem. A magyar politikai kultúra kudarca, hogy az emberek nem tanulták meg: a részvételük nélkül nem fog menni az, amit demokráciának hívunk. A Közélet Iskolája is arról szól: jó politika nincs jó civil szféra nélkül. Az lenne a normális, ha a politikusok a civil szférából jönnének, és nem a jogi karról nulla élettapasztalattal. Hasznos lenne, ha tudnák, mit jelent emberekkel dolgozni, elszámolni, szervezni. Ehhez a civil szférának is tudatosabbnak kellene lennie, amiben sokat segít a mostani kormányzati támadás.

– „Csakazértis” megmutatjuk?

– Igen. A civilszervezetek munkatársai elkezdtek félni, de nem ijedtek meg, inkább sokakat felbőszített az elmúlt év. A legtöbb civilszervezet nem jog- vagy érdekvédelemmel foglalkozik, hanem szolgáltatásokat nyújt, és közben adottnak veszi, hogy demokrácia van. Most viszont rájöttek, ezért nekik is tenniük kell. Az, hogy Móra Veronikát ne vihessék el bilincsben, közvetve az ő felelősségük is. A tüntetés csak eszköz. Az erős civil szférához szerveződni kell: mindenkinek aktívan részt vennie a közös ügyekben. Ameddig a szociális munkások nem ismerik fel, hogy szerveződniük kell azért, hogy a munkakörülményeik jobbak legyenek és normális fizetést kapjanak, addig ők sem fogják támogatni a hajléktalan emberek küzdelmeit. Az ügyfelek és segítőik politikai emancipációja elválaszthatatlan egymástól. A közügyekben való részvételt mindig a magunk tapasztalatával kell kezdeni. Ha fellépünk saját környezetünkben például az agresszív házastárs vagy a basáskodó főnök ellen, és megtapasztaljuk saját erőnket, akkor mások fellépését is értékelni fogjuk. Amíg az ember nem tiszteli a saját gerincét, addig másokét sem fogja megvédeni.

– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „privilegizált pasaréti szőke csajként” úgy érzi, vissza kell adnia, amit az államtól kapott, ezért foglalkozik most civil ügyekkel. Az orbáni állam a segítséget támadásnak veszi.

– Én szeretem a hazámat, és azért kritizálom, mert szeretném, ha jobb hely lenne. Minden hatalom úgy gondolja, csak ő látja jól, mindenki más rosszul – de a mostani kormány ebben túlteljesít. A korábbi kormányok idején nem merült fel, hogy azért, mert másképp gondolkodom, ne lennék idevaló vagy a Nyugat ügynöke volnék. Most viszont naponta ezt éreztetik velünk.

– Miközben több mint hárommillió szegény él már köztünk.

– A Fidesz a politikai hatalmát gazdasági felhalmozásra használja, és egy lojális osztály kiépítésén dolgozik, miközben kisemmizi a nehéz helyzetben élőket. Kissé abszurd, hogy nálunk a Critical Mass a rendszerváltás utáni időszak egyik legnépszerűbb társadalmi mozgalma, pedig nyilván nem a kerékpáros érdekvédelem a legégetőbb gondunk. De azért van mozgás szociális téren is. Budapesten létrejött egy olyan civil szövet, amelynek köszönhetően hétvégén – amikor a nappali melegedők nagy része zárva van – a hajléktalan emberek azért nem éheznek, mert önkéntesek ételt adnak nekik. Lassan a középosztályban is tudatosult, hogy ma nem a szólásszabadság korlátozása a legnagyobb probléma, hanem az, hogy emberek éheznek és nincs hol lakniuk. A következő lépés az, hogy a karitatív tevékenységeken túl az osztályok között politikai szövetségek is szülessenek. A baloldaliság önérdeken is alapul: ha másnak jó, akkor nekem is jó, és fordítva.