Ria, ria, Futbólia!
Nagy érdeklődés mellett került sor a 168 Óra Fontos idő című kerekasztal-beszélgetésének rangadójára a megszokott helyszínen. A téma ezúttal a hazai futball volt. Csapatunk a legjobb összeállításban futott ki a pályára. A kapuban Szendrei József, a tízszeres válogatott játékos, aki az elmúlt évtizedekben semmit sem vesztett lendületéből; a csatársorban a verhetetlen Hegyi–Fazekas–Ceglédi belső hármas: Hegyi Iván, a kiváló sportújságíró, aki ezúttal is ördöngös cselekkel és szólókkal vétette észre magát, Fazekas Csaba, aki docens, de védekező középpályásként is bevethető – őt a Diósgyőr küldte a válogatottba –, és Ceglédi Zoltán politológus, aki az elmúlt hónapok fórumain már bizonyította, hogy emberfogóként éppúgy számíthatunk rá, mint tankszerű támadóként. Vezette Jolsvai. (Jól.)
Hamar megmutatkozott a hazai pálya előnye: még csak a bemelegítésnél tartottunk, már zengett-zúgott a „szépek voltatok, fiúk”. De hamar kiderült, hogy nem csak szépek, okosak is. Ügyesen kikerülték ugyanis az első kérdést, miszerint miért beteg még mindig a magyar futball – amikor pedig már van benne rengeteg pénz, átlátható viszonyok (tréfa) és kapitalizmus. A fociakadémiákról már nem is beszélve. Szendrei rögtön kirohant (támadókapus-felállás, Moldova megnyalná mind a tíz ujját, ha látta volna) az újságírók ellen, mondván, ők tehetnek (sok) mindenről, és azért tart ott a magyar futball, ahol tart, mert Végh Antal, aki saját kezűleg ásta a hazai foci sírját, edző lehetett Debrecenben. Hegyi (magára véve az újságírókat ért kritikákat) megpróbálta leszerelni a kapuvédőt, feledve, hogy ezúttal egy csapatban játszanak – a játékvezető végül sárga lappal honorálta a két felhevült játékost, s megpróbálta visszaterelni a közéleti pályára a küzdőket. Fazekas, remekül használva ki az adódó lehetőségeket, a diósgyőri szurkolók lélektanáról vallott himnikus szavakkal, majd a válogatott közelmúltbeli teljesítményét vette górcső alá, sajnálva némileg, hogy a szerencse is elpártolt a fiúktól. (Az a hülye akác, mondaná Hofi, gondolta magában ekkor a játékvezető.) Fazekas megnyugodva konstatálta, hogy miközben ő a magyar futball betegségének okait tárja fel, kedvenc csapata (félidőben) null:nullra áll a Magyar Kupa csoportkörében a Videoton ellen. Ez új erőt adott az ékszerű docensnek, aki tért ölelő labdával indította Ceglédit: a politológus, mielőtt visszapasszolt volna (tudniillik hogy ő egyáltalán nem bánta a szerencse elmaradását, mert így legalább világosan látjuk, hol tartunk), végre társadalmi kontextusba emelte a honi labdarúgást, rámutatva arra az ellentmondásra, mely a kormány által hirdetett, vágyott világkép és a valóság között feszül. Ő maga, mint mondotta, éppen azért szereti a labdarúgást, mert ott a végén számszakilag is értékelhető eredmény születik, és a vereséget nem lehet győzelemként eladni. (Vagy legalábbis nehéz, tették hozzá mások.) Ezután hosszabb mezőnyjáték következett, sem a kapuk, sem az ablakok nem forogtak veszélyben. Szendrei, akinek állóképessége ma is bámulatos, szűnni nem akaró küzdelmet folytatott a labdarúgók védelmében. Elmondta, hogy a hazai labdarúgóélet irányítói mindig is a középszerben voltak érdekeltek, és ez meg is látszott a teljesítményükön. Aztán ügyesen átpasszolta a labdát Hegyinek, aki már nem is adta le senkinek, szélesebb összefüggések közé helyezve a labdarúgás irányítóinak „csak baj ne legyen” típusú viselkedését.
Félidőben tehát döntetlenre állt a Fórum: kiderült, hogy nálunk mindenki ért a focihoz (Dávid Ibolyát kivéve), ám a teljesítmény a zöld gyepen nem rendszerfüggő. A Nemzeti Körbetartozás Rendszerében éppen úgy lehet rosszul focizni, mint a Kádár-érában.
A második játékrészben a játékvezető tudatosan engedte a test test elleni játékot: a lelátói durvaságokat, a nyílt antiszemitizmust, rasszizmust, irredentizmust említve fel, és azt tudakolva, ki milyen gyógyírt javasol erre a kórra. Szendrei, aki ekkor már a játék szervezéséből is kivette a részét, hátára véve az egész pályát, egy szociológiai összefüggésre mutatott rá. Nézete szerint „hülyék mindig voltak”, de nyolcvanezer normális néző gyűrűjében nem olyan erőteljes a látványuk, mint ma, amikor jószerivel csak ők vannak a pályán. Hegyi történelmi áttekintésében azoknak a felelősségét vetette fel, akik az első ilyen esetnél – az elhíresült „vonatozáskor” – nem léptek fel a törvény teljes szigorával. Fazekas, történészként, remekül dekázott a társadalmi szélsőségek és a többség viszonyát elemezve elegánsan, Ceglédi pedig – az egész este legfontosabb pillanataként – leszögezte, hogy olyan a lelátó, amilyen a társadalom. A szélsőségeseket – talán – ki lehet űzni a tribünről, de attól még itt maradnak, velünk: a megoldás csak társadalmi méretekben képzelhető el.
A hajrára megjött a közönség hangja, újabb és újabb hozzászólások, pompás megmozdulások követték egymást. A bíró már az óráját nézte, amikor elhangzott a „mégis, mi a különbség a külföldi és a hazai futballista- és edzőképzés között?”, és ez igazi lavinát indított el. Szendrei spanyolországi élményeit mesélte szakadatlan, Hegyi pedig parádés szólóban sorolta fel, mi lett a nyolcvanhatos válogatott (az jutott ki utoljára világbajnokságra) tagjaival: mi az oka, hogy többségük végleg hátat fordított a labdarúgásnak.
Már jócskán benne jártunk a hosszabbításban, számos kérdés maradt megválaszolatlan, sőt föltétetlen, de a játékvezető végül csak véget vetett a küzdelemnek. Mielőtt szétszéledtünk volna, a Mesteredző szólt a játékosokhoz és nézőkhöz, értékelve az egész szezon teljesítményét, és reményét fejezve ki, hogy a 168 Óra Fórum-bajnoksága a tavaszi szezonban folytatódik – és hogy a mieink akkor végre győzelmet aratnak.
